„Nekem minden tánc az utolsó” – Villáminterjú Góbi Ritával

 

Góbi Ritával az Utolsó vacsora kapcsán Bagdi Sára beszélgetett. Az előadás október 29-én és 30-án látható a MU Színházban.

A Táncművészeti Főiskola klasszikus balett tagozatán végeztél. Hogyan jelenik meg munkáidban a balett? 

A balett egy technika, amin felnőttem. A spicc-cipő pedig szimbólum, az emelkedettség és lebegés jele. Használom őket, hiszen hátassal van rám minden, amit tanultam, amivel érintkeztem eddig, sőt, még az is, amit nem kellett megtanulnom. A tanult dolgokat sokszor tudatosan próbálom elfeledni, és tudatosan igyekszem a létezést, a pillanatot figyelni, majd azt, mi ebből születik különböző technikákkal vegyítem. Szóval főzök egy levest recept nélkül.

Hogyan építed fel a próbafolyamatot? Hogyan kezdesz el dolgozni? 

Általában évekig érlelek magamban egy témát. Sokat dolgozom, gondolkodom, hozzáolvasok, mielőtt elkezdeném a társulattal a felkészülést, így a próbatermi munka már gyerekjáték. A társaim egyéniségére, kreativitására maximálisan számíthatok, hiszen ők feltöltik, továbbszövik a mondataimat. Szeretem meghagyni a szabadságukat, hogy a darabban mindenki élhesse a saját ritmusát. Az tudja jól és változatosan kifejezni magát verbálisan, aki bátran játszik a szavakkal, a mondatok ritmikájával. Ez a táncban sem történik másképp. Improvizálni csak az tud, aki ismeri a tánc nyelvét. Egy előadás nyelvét én teremtem meg, de a mondatok szerkezete mindig alakul. A társulat is folyamatosan alakul, ez egy létállapot. Jó közösséghez tartozni, valamit együtt létrehozni, teremteni. 

 

Gobi Rita foto Kerekes Emoke


Most végezted el a Magyar Táncművészeti Főiskola klasszikus balett táncpedagógus mesterszakát... 

A pedagógia és a pszichológia mindig is érdekelt. Jó volt belemerülni ezekbe a tudományokba. Én gyakran ösztönből cselekszem, de szeretem alátámasztani a tetteimet. Imádok emberekkel foglalkozni, és szeretném átadni a fiataloknak azt, amit eddig megéltem, megtapasztaltam, ezért végeztem el a táncpedagógus mesterszakot.

Miért kezdett el foglalkoztatni Az utolsó vacsora, mi volt az első gondolat, ami alapján elkezdtetek dolgozni ezen az előadáson?

Nekem minden nap, minden tánc az utolsó. Szeretném azt hinni, hogy fel vagyok készülve mindenre. Izgat az árulás, a meg nem értettség, vagy a csodálat, ami körülvesz minket. De semmit sem jelenítek meg narratívaként. Konkrét ötletekből indulok ki, de munka közben már hagyom, hogy vigyen az ihlet. Megesik, hogy valamit magyarázni kell, de nem szeretem a nézőket befolyásolni. Ez nem próza, hanem tánc, itt értelem helyett érzés, élvezet, meditáció, látvány, repülés van. Az utolsó vacsora à la carte Góbi, a története az én nézőpontomból van megírva. Olyan, mint egy vers, amit majd a néző értelmez és lefordít a saját életére. 


Honnan, hova tart az általad megjelenített élet? 

A születéstől, az eszméléstől indul, és azt a kérdést járja körül, hogy mi a helyed és dolgod egy őrült világban, ahol mindenki szenved, és csak enyhületre vár, érintkezések és találkozások során emberré válik, elvegyül, másokkal hasonlatossá lesz. A történetünk főszereplőjét szeretettel, megértő okossággal megszelídíti az őt körülvevőket, akik tanítványaivá lesznek. Végül abszolút magára marad, az ő tragédiája az önmagunkkal való számvetés tragédiája. Ez a legnehezebb. Valami véget ér, de mindig valami új is születik. Ám ez az új lehet ugyanaz is, egy újabb körforgás kezdete, mániákus ismétlés.

Miért pont az utolsó vacsora pillanatát emeled ki a címben? 

Egy lelkésszel beszélgetve találtunk rá a címre. Az akkori életem pillanatai ezt az állapotot tükrözték. Mondjuk úgy, én is gyűjtöm a „tanítványokat”, akik időnként elhagynak, akár el is árulnak. Átvállalok terheket, többször meghalok, majd feltámadok, újjászületek.