„Én senkihez sem tartoztam” – Benedek Miklós mesélt

Benedek Miklóst a Magyar Narancs kérdezte. Lapszemle.


A Magyar Narancs cikkéből:

 

Benedek Miklós az iunterjúban elárulta, annak idején Máté Gáborral közösen pályázták meg a Játékszínt, végül Balázsovits Lajos nyerte meg 1992-ben. Ő képviselte volna a klasszikusabb vonalat, Máté pedig a modern magyar drámákat. „Régebben gondolkoztam rajta, odáig jutottam, hogy társként, művészeti vezetőként benne voltam több pályázatban, mint például Kiss Csabáé és Béres Attiláé a soproni és a kecskeméti színházban, Valló Péteré az Operettszínházban. Semmi tüske nem maradt bennem. Szarkasztikusan megjegyzem, hogy amikor veszítettek, számítottak rám, amikor nyertek, nem hívtak” – mondta Benedek Miklós.

 

benedek

Fotó: Erdélyi Gábor, gentleman.hu

 

Benedek Miklós édesapjáról, Benedek Tibor színművészről is mesélt. „Ő volt a legszorongóbb, akár a hipochondriája, akár a szakmája miatt. A Vidám Színpadon háromszázszor játszotta ugyanazt az előadást, Zacseket vagy a magánszámait. Úgy hozta a sors, hogy amikor a Petőfi Színházban, ahol egy-két szezont töltött, a legérdekesebb szerepét kapta meg, Katz tábori lelkészt a Švejkben, gyomorfekélye lett. A betegsége miatt Agárdy vette át a szerepét, akinek ez volt a kiugrása. Később visszakerült a Švejkbe mint szimuláns disznó. Nagyobb szerepeket is kapott Az elveszett levélben, az Olympiában. Gyerekként láttam ezeket az előadásokat.

(...) Apám színesebb színházi életet érdemelt volna. A háború előtt a Rozsnyai-féle Arizonában sanzonénekesként lépett fel, angolul énekelt és gitározott. Aztán jött a háború, a munkaszolgálat, utána a Fővárosi Tanácsban a Vidám Park ügyeivel foglalkozó tisztviselő lett. Imádta a verseket, hatalmas könyvtára volt. Az intellektusa alkalmassá tette volna Lucifer eljátszására. Végül a Rádiókabaréban a Karinthy-féle Lucifer-paródiát adta elő” – mesélte Benedek Miklós.


A színész szerint nagy szerencséje volt, mert nagyon sok műfajban kipróbálhatta magát a kabarétól a zenés játékokig, a drámáktól az operettig, Offenbach Kékszakállját is játszhatta az operaházban Békés András rendezésében. „Budapest szinte minden színházában felléptem mint vendég vagy szerződéses színész. Szabadúszóként sokat rendeztem vidéken, dramatizáltam, szerkesztettem, közel húsz évig tanítottam a főiskolán. Tiszteletbeli főiskolai hallgató vagyok, még Várkonyi alapította a díjat. Sokat jártam vissza, rendezőhallgatók vizsgaelőadásaiban játszottam. Apám erre nem hiszem, hogy alkalmas lett volna. Szeretett délig aludni, lejárt a Luxorba, a színházban soha nem öltözött át, mindig a saját ruhájában játszott. Kényelmes és lusta kispolgár volt. Hozzá képest én kicsit szorgalmasabb és többrétűbb vagyok. A fiaimról nem is beszélve, akik rendkívül aktívak. Albert egyetemet végzett, jól beszél angolul és spanyolul, írogat, zenél, nyugalmat áraszt a bölcsességével. Tibortól is sokat tanulok, hihetetlenül jól tudja kezelni nemcsak a győzelmeket, hanem a vereségeket is” – árulta el Benedek Miklós.

 

Főiskolai gyakornokként került a Nemzetibe, ahol igazi nagyágyúkkal került egy társulatba. „Olyanokkal játszhattam, mint Kállai, Őze, Raksányi, a két Makláry, Suka, Agárdy, akit pici gyerekkorom óta ismertem, szinte a második apám volt. Both Béla igazgatása alatt kezdtem, és már akkor nagyon izzott a Marton Endre-Major Tamás-ellentét. Marton és Major egymás ellen léteztek, harcoltak, a társulaton belül különváltak a Marton- és a Major-színészek. Én senkihez sem tartoztam, és azt hiszem, az egész pályámra ez volt a jellemző. Igaz, Major rendezései közelebb álltak hozzám. Fiatal színészként érdekesebbnek tartottam azt a gondolatiságot, amit ő képviselt. Nagyon becsültem és tisztelve néztem, ahogy öregkorára meg tudott újulni” – mesélte Benedek Miklós.

 

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.