„Szeretem a bonyolult jellemeket” - Interjú Vadász Zsolttal

Október 2-án debütált a KERO rendezte Denevér előadás megújult köntösben és szereposztással az Operettszínházban. Régi-új fellépő a darabban Vadász Zsolt, aki a 2005-ös és a mostani premieren is Alfrédot alakítja. Igazi különlegesség, hogy a művész ezúttal egy másik karakter bőrébe is belebújik, párhuzamosan játssza Eisenstein szerepét.

Éppen tíz évvel a bemutatót követően ismét műsorára tűzi a Budapesti Operettszínház ifj. Johann Strauss legnépszerűbb színpadi művét, A denevért. A darab meghatározó mű az Operettszínház művésze, Vadász Zsolt életében, akivel a bemutatót megelőzően bonvivánságról, kihívásokról, kötődésről és szabadságról beszélgetett Spilák Klára, de természetesen szó esett a nemrég felújított Mágnás Miskáról is.

- A denevér végigkíséri a pályádat és most ismét megtalált. Milyen érzésekkel készültél a bemutatóra?

- Elfogultan szeretem A denevért. Ez volt ugyanis az első kőszínházi munkám, Miskolcon játszottam Alfrédot, aztán amikor tíz éve bemutattuk a darabot az Operettszínházban, még inkább hozzám nőtt a szerep, mert KERO arra törekedett, hogy az én saját karakteremhez igazítsa Alfréd figuráját, ami igazán felemelő, jó érzés volt. Később beálltam Eisenstein szerepébe is, és akkor mindkettőt játszottam magyarul és németül is. Boldog vagyok, hogy elővettük a darabot, mert Strauss zenéjét, ami minden énekes számára komoly kihívást jelent, mindig különlegesség énekelni. Bízom benne, hogy az évek során tovább ért bennem mindkét karakter, még több humort tudok belecsempészni a figurákba, és képes leszek hangilag is jobban megformálni.

- Október 2-án egy felújítást láthat a közönség, ami azért biztosan sok mindenben különbözik a tíz évvel ezelőtti előadástól.

- Több szerepben is új kollégák állnak be a darabba, ilyen például Balczó Péter is, aki az Operaházból érkezett, és akivel kettőzve játszom Alfrédot, vagy Vermes Tímea, aki először lép fel az Operettszínházban. Természetesen új poénokkal is készülünk, de azokat nem akarom előre lelőni. Megpróbáljuk a szöveget, a helyzeteket, a játékot minél inkább maivá tenni, hiszen az adott kornak megfelelőn mindig korszerűsíteni kell egy darabot.

- Szerinted A denevér műfaját tekintve vígopera vagy operett?

- Strauss dallamaihoz nagyon képzett hangok kellenek. Teljesen mindegy tehát, hogy zenés színházban vagy operában adják elő, a zenei megformálása mindenképpen operai megközelítést és operai hangokat kíván.

- Pályád során az operettszerepek mellett számos operában is énekeltél. Melyik az igazi műfajod? Melyik a szerelem?

- Soha nem tudtam ezt eldönteni. Énekelni szeretek, és ezt az operában és az operettben egyaránt megtehetem. Szeretek mókázni, de ugyanúgy szeretem a drámai helyzeteket is. Szeretek boldog szerelmest játszani, de azt is, amikor meg kell halni, vagy akár ölni kell a kedvesemért. Nem tudok választani.

- Énekesként mi a különbség egy operett bonviván és egy opera tenor szerepe között?

- Az operát bizonyos szempontból talán könnyebb énekelni. Egyetlen dolog miatt: nincs közötte próza. Az operettben egy-egy tercett, duett vagy szóló után meg kell tudni szólalni emberi hangon. Márpedig ez nem egyszerű, mert a beszéd és az ének hangfekvése nem egészen ugyanott van. A próza sokkal megerőltetőbb, mint egy koncentrált, jól képzett éneklés. Mindig azt vettem észre magamon is, hogy ha előző nap operát énekeltem, másnap könnyedén ment az operett, fordítva azonban nem így van.

- Az Operettszínház stúdiójában végeztél, de sok kollégáddal ellentétben nem itt folytatódott a pályád. Évekig játszottál az ország és a világ különböző színpadain, mielőtt 2001-ben az Operettszínházhoz szerződtél.

- Még el sem végeztem a stúdiót, amikor Miskolcon már A denevérben játszottam és ennek köszönhetően leszerződtettek Egerbe, ahol éppen bonvivánhiány volt. Aztán jött Debrecen, Pécs, mellette rengeteget jártam külföldre, különböző turnékon vettem részt. Volt olyan operett, amit előbb tanultam meg németül, mint magyarul. Az Operettszínházba KERO hívott. Máig emlékszem arra a bizonyos telefonhívásra. Amikor a színház élére került, sok próbaéneklést tartott, új embereket akart hozni. Én is eljöttem három vagy négy castingra. Utána hetekig csönd volt. Aztán egy nap valahol épp autóztam, amikor csörgött a telefonom. KERO volt az, aki csak ennyit mondott: „kedves Zsolt, azt hiszem, itt az idő, hogy leszerződjön az Operettszínházba.” Meg kellett állnom néhány percre, hogy magamhoz térjek, annyira boldog voltam és megilletődött. Nagy vágyam volt, hogy bekerüljek ide.

- Az egy dolog, hogy szeretsz énekelni, de miért épp az operett? Mi keltette fel benned az érdeklődést a műfaj iránt?

- Már gyerekkoromban is sok lemezt hallgattam az akkori korszak fantasztikus opera- és operett énekeseivel, Simándy Józseffel, Rökk Marikával, Korondi Györggyel. Tetszettek az operettmelódiák és énekelgettem otthon a slágereket. Ráállt a fülem. Lehet, hogy így születtem. Nem tudom.

- De mi fogott meg benne?

- A dallamossága, a kifejezése, a bája. Nem igaz, hogy ez egy régi idő muzsikája. A dallam mindig dallam, a szerelem mindig szerelem, a dráma mindig dráma. Számomra nagyon kifejező volt ez a zene és megfogott. A mai napig úgy vagyok vele, hogy még ha fáradt is vagyok aznap, vagy éppen kicsit unom már azt a dalt, mert kétszázadszor adom épp elő, éneklés közben mindig megjön a kedvem, a melódiák egyszerűen meghozzák.

- 2001 óta vagy tagja az Operettszínháznak. Soha nem fordult meg a fejedben, hogy külföldre szerződj vagy szabadúszóként dolgozz?

- Az Operettszínház az anyaszínházam, egy bástya, egy vár. Szeretek ehhez a társulathoz tartozni. És ha az itteni elfoglaltságaim megengedik, szabadon mehetek bárhová, ebben a vezetés mindig partner volt. Úgy gondolkodnak ugyanis, hogy ha máshol lép fel valamelyikünk, azzal az Operettszínház hírnevét is öregbíti valamilyen formában. Jó dolog, hogy megismerhetek más kollégákat és színházakat, más játszási stílust is. Fontos számomra, hogy mindenhonnan összeszedjem az élményeket. A szerepeimet megpróbálom sokfajta impulzusból fölépíteni. Társulathoz tartozom, mégis szabad vagyok. Ez a legjobb az egészben.

- Rengeteg színházban, sokféle társulattal játszottál itthon és külföldön. Hogy látod, mi az, ami más az Operettszínházban?

- Azt gondolom, kétség sem férhet hozzá, hogy az operettet Magyarországon művelik a legjobban, azon belül pedig itt, az Operettszínházban. Az itt dolgozó művészek és szakemberek professzionális művelői a műfajnak, emellett mindenkit az a szándék vezérel, hogy a mai nézők számára érvényes módon közvetítsük a műveket. Ráadásul a külföldi fellépéseim alapján az a tapasztalatom, hogy a magyar előadókban van valami olyan plusz, amit máshol nem tudnak. Nehéz megfogalmazni, hogy mi ez, talán a kifejezésben vagy az előadásmódban van valami egyedi szín, amit csak mi, magyarok tudunk.

- A feleségedet, Lukács Anitát a színpadon ismerted meg, és eléggé rendhagyó módon ott is vetted feleségül. Egy-egy közös jelenetben emiatt másként működtök, vagy tudtok függetleníteni attól, hogy az életben is összetartoztok?

- A partnerek között mindenképpen kell, hogy működjön a kémia, különösen egy szerelmi jelenetben. Közöttünk talán ez még inkább így van, de azt, hogy férj és feleség vagyunk, teljesen kint hagyjuk a takarásban, vagy még inkább otthon.  

- És otthon mennyire téma a színház?

- A színház az életem, ezért kifejezetten jól esik, hogy amikor hazamegyek, folytatni tudjuk mindazt, amit bent abbahagytunk. Jó, hogy értem, mit mond a másik, és sokszor segíteni tudjuk egymást. Minden problémát, ami adott esetben felmerült a színházban, meg tudunk beszélni otthon. Úgy hogy én ennek inkább csak a pozitív oldalát látom.

- Miket tartasz a leginkább meghatározó szerepeknek a pályádon?

- A denevér mindenképpen, mert az, mint ahogy már beszéltünk is róla, nagyon fontos állomás volt az életemben és jelenleg is az. Meghatározó a Marica grófnő, mert egyrészt Tasziló volt az első szerepem Egerben, másrészt ez a mű is végigkísérte az életemet. Magyar és német előadások mellett a világ minden részén felléptem benne, jelenleg szlovákul és csehül is játszom. Aztán ott A víg özvegy, amit szinte megszámlálhatatlanul sok előadásban, rengeteg rendezésben énekeltem, szinte minden évben egyszer van belőle új bemutatóm valahol. Operában nagy hatással volt rám a Hoffmann meséi. Az volt az első olyan operaszerepem 2006-ban, amiről azt gondolom, hogy igazán jól tudtam elénekelni. Maga a szerep is annyira összetett. Egy bonyolult, tipródó, elesett, néha vad, de mégis visszahúzódó embert kell játszani Hoffmannként. A másik meghatározó karakter Janáček Jenufájában Steva, ami szintén összetett személyiség: alkoholista, aki nagyon szerelmes egy nőbe, mégis képes megverni őt, de közben meg tudja indokolni a tettét. Nagyon nagy dolog volt az életemben, amikor tavalyelőtt a Traviatában elénekelhettem Alfrédot. Fantasztikus élmény volt. Szeretem a bonyolult jellemeket, amikben az ember sok mindent megmutathat magából. Ilyen A denevérben Eisenstein is. Érdekel, hogy tudom megfogni és ábrázolni ezt a heves, indulatos, sokszor cinikus fickót, akinek eközben remek a humora, aki  bár oda van a feleségéért, mégis megbolondul, ha meglát egy fiatal lánykát.

- Baracs figurája a Mágnás Miskában sem egy klasszikus bonviván szerep. Abban is rengeteg szín és lehetőség van, nem?

Abszolút. Ez a szerep is a szívemhez nőtt az évek során. Amikor 13 évvel ezelőtt bemutattuk a darabot Verebes István rendezésében, akkor is én játszottam Baracsot. Azóta sok idő eltelt. Most túl vagyunk az előadás „második” premierjén. Az ő alakja is elég összetett. Sok lehetőséget ad a humorra, de a drámája is megvan. Egy őszinte, tiszta ember, mégis hazudik és becsap mindenkit. De csak azért, mert őszintén szerelmes Rollába és görbe tükröt akar mutatni annak a társadalmi osztálynak, ahonnan ő érkezik. A darab egyik fő üzenete az, hogy nem szabad sznobnak, nagyképűnek lenni, mert mindenki lehet nemes. És ez nem attól függ, hogy hová születtünk, hanem hogy milyen emberek vagyunk. Nem a környezet mutatja meg, ki vagyunk, hanem a tetteink. Ebből is látszik, hogy egy operett is hordozhat igen komoly társadalmi és erkölcsi mondanivalót, miközben persze istenien szórakoztat.

- Meddig lehet valaki bonviván?

- Ameddig el tudja hitetni a nézőkkel, hogy még a szerelmes korszakában van. De hál’ istennek az operettekben és az operákban is rengeteg olyan szerep van, ami nem kötődik korhoz. Meg aztán van olyan mű, amihez kifejezetten fiatal bonviván kell, és van, amit idősebb is játszhat. Ha az egyik szerepkörből már kinőtt az ember, akkor belenő a másikba. Remélem.

- Hihetetlenül sok mindent eljátszottál már. Van még olyan szerep, amire vágysz?

- Olyan, amire nagyon vágynék, nincs. De talán azért sincs, mert olyan meglepetések értek már az életben, olyan szerepekkel kínáltak meg, amikre legtitkosabb álmaimban sem gondoltam. Tehát jöhet bármi, bármilyen kihívásnak állok elébe, mert igazából azt szeretem.

Az interjút Spilák Klára készítette

Fotó: Budapesti Operettszínház