"A valóság közel áll A Grönholm-módszer világához" - Interjú Horgas Ádámmal

Jordi Galcerán A Grönholm-módszer c. darabját mutatja be a Pécsi Nemzeti Színház. A produkcióról Horgas Ádám rendezővel beszélgetett Görcsi Péter.

G. P.: Mi a Grönholm-módszer?

H. Á.: Egy olyan metódus, ami az úgynevezett „kreatív intelligenciát” vizsgálja. A módszert a cselekmény szerint egy állásinterjúhoz, tehát egyfajta kiválasztáshoz használják fel, amelyben tudományos (vagy tudományosnak hitt) alapon próbálják kideríteni, hogy ki lenne a legalkalmasabb egy multicég kereskedelmi igazgatói posztjára. Egy olyan rendszert próbálnak kidolgozni, ami képes annyira objektív lenni, hogy minden emberi érzelmet figyelmen kívül hagy. Hogy ez mennyire nem működik, az kiderül az előadásból.

Milyen mértékben van jelen a darabban a fogyasztói társadalom kritikája?

Azt hiszem, mondhatjuk, hogy a darab elsősorban ebből a célból íródott. Olyan társadalmi közegbe vezet minket, olyan szokatlan nyelvet beszélő emberekhez, akik meglehetősen elrugaszkodtak a hétköznapi gondolkodástól, máshogy tekintenek az életre, személyiségüket és gondolkodásmódjukat pedig leginkább a pénz határozza meg. A darabban bizonyos értelemben maguk az emberek is árucikké válnak és az interjúztatók úgy válogatnak közöttük, mint termékek között a szupermarketben. Jól példázza ezt az, amit egy alkalommal Ferran mond Enric-nek: „valaki vagy működik, vagy nem működik” – mintha csak egy tárgyról beszélne, ami bármikor megjavítható, lecserélhető, vagy kidobható. A szereplők magánéleti problémái is olyan jellegűek, amelyek más korban fel sem merülhetnének, kizárólag a 21. században: külföldi munkavállalás, a családtól távol; nemi identitászavar, majd az ebből következő nemváltoztatás operációval; annak a kérdésfeltevésnek a lehetősége, hogy maradjak-e a jelenlegi állásinterjún, vagy pedig vigyem el az anyámat a kórházba, aki éppen rosszul van.

A darab olvasása közben az volt az érzésem, mintha Sartre Zárt tárgyalását olvasnám újra, aztán a végén meg Genet Cselédekje jutott eszembe: egymással összezárt emberek, akik az adott versenyszituáció miatt – finoman fogalmazva – nem kedvelik egymást. Maszkokat látunk maszkok mögött és sosem tudjuk eldönteni, hogy egy karakter mikor mutatja az igazi arcát.

Amit látunk, hogy néhány ember egy állásinterjú alkalmával, olyan atmoszférát teremt, ami a hétköznapi ember számára furcsa és kényelmetlen. Hideg, szokatlan, elidegenítő: használhatnánk ezekhez hasonló leíró szavakat, emellett azonban fontosnak tartom, hogy amiről az előadás beszél, az sajnos egy létező dolog, egyáltalán nem áll távol a valóságtól. Egy olyan pénzközpontú világban, amiben ez a darab játszódik szinte alapvető elvárás, hogy ne mutasd meg az igazi arcod. Szerep és személyiség folytonosan elmozdul egymáson, és valóban nem lehet kitapintani, hogy az adott szituációban melyik álarc szól a többi szereplőhöz, és melyik a nézőhöz. Ez a darab tipikusan arra épít, hogy játékon belüli játékokat helyez egymás mögé, ami létrehozza a „színház a színházban” szituációt. Tovább bonyolítja a helyzetet az, hogy nem mindegyik feladványra kapunk rögtön választ, az első játék például így képes a második, vagy a harmadik részévé válni.

A szerepeken belüli szerepek eljátszása kihívást jelentett a próbafolyamat során?

Azt hiszem, ez volt a próbák egyik legizgalmasabb része, mivel ez a dramaturgia összetett játékot kíván a színészektől, akik maximálisan kihasználhatják eszköztárukat az egyik szerepből a másikba lépve. A szerepek az előadás kezdetétől a végéig szélsőséges érzelmi skálán mozognak, így a színészi játék végeredményben nagyon színessé és érdekessé válik.

Hogyan jellemeznéd a négy karaktert?

A maga módján mindegyik szerep és mindegyik szereplő nagyon összetett, melyeket próbáltunk jól és következetesen felépíteni.  A próbákon megpróbáltuk felvázolni a karakterek múltját, a megválaszolatlan kérdéseket megválaszoltuk helyettük, mindegyikük szemszögéből újból és újból megvilágítottuk a történetet, hogy a néző még akkor se tudja leleplezni őket a figura váltások kapcsán, ha esetleg két vagy három alkalommal is megnézi az előadást. Azt gondolom, hogy ez a színjáték minden tizedmásodpercében átgondolt és kidolgozott.

Mit tud hozzáadni egy ilyen darabhoz a színpadi adaptáció? Azért kérdezem ezt, mert elvégre itt emberek beszélgetnek egy szobában… Mi az, ami miatt nézve esetleg nagyobb élményt nyújthat, mint olvasva?

Elképzeléseim szerint a darab sokkal inkább fog kihallgatásnak tűnni, mint állásinterjúnak. Monitorok, szellőztető ventilátorok, hideg fények, fémszékek, az egésznek lesz egyfajta bezárt, helyenként talán horrorisztikus hatása.

Melyek számodra a darab legfontosabb kérdései?

Elképesztő dolognak tartom, hogy egy pénz központú értékrend olyan szinten motiválja és befolyásolja a mindennapjainkat, hogy hazugságokat hozzunk létre miatta, esetenként olyan hazugságokat, amelyekkel mások életét tesszük tönkre. Minél több ehhez hasonló dolgot kreálunk, annál távolabb vagyunk az emberségességtől, annál kevésbé hívhatjuk magunkat embernek. A valóság nagyon közel áll ahhoz, amit A Grönholm-módszerben látunk.

Szerző: Görcsi Péter