Szakács László: "A színésznek a külseje is a legbelsője"

Szakács László alapító tagja a gyergyói Figurának, ahonnan később, tíz év közös munka után a Bocsárdi László vezette csapattal együtt a sepsiszentgyörgyi társulathoz szerződött.

Hét év múlva Tömöry Péter meghívására Veszprémbe ment dolgozni, majd két év után Zalaegerszegre szerződött, ahol nyolc évadot töltött. Ezek után, 2009-ben jött vissza a szentgyörgyi társulathoz. 

"Gyergyóban el lehetett bújni ahhoz, hogy elkezdjünk valamit. De amikor már életre kelt a színház, ott nem tudott megmaradni, nem volt éltető közege" - mesélte a kezdetekről a színész. "Frissen végzett gépészmérnökként kerültem oda a nyolcvanas években, ahol megismerkedtem Bocsárdi Lászlóval, aki vegyészmérnökként végzett, Angi Gabriella informatikus volt, és még néhány műszaki értelmiségi, akik azt mondták, hogy csináljunk valamit. De elidegenített emberek voltunk egy elidegenedett városban. Az egyetlen esélyünk egymás keresése volt. Kirándultunk, együtt ünnepeltünk, és kialakult egy csapat, akik megismerték egymást. Tréningeztünk, olvastunk, beszélgettünk, de egy ideig nem gondoltuk azt, hogy mi tényleg színházat fogunk csinálni. Jó bulinak tűnt, amolyan minőségi szórakozásnak, hogy fejlesztjük magunkat, a testünket változatosabban használjuk: ez még tényleg belefért egy minőségibb élet utáni vágyba. Színházat aztán Bocsárdi vezetésével kezdtünk csinálni, aki olyan társakat keresett, akiknek volt affinitása humorhoz, drámai helyzetekhez, kíváncsiak és szabadok, hiszen színházat felszabadult emberekkel lehet csinálni. És amikor próbatermet kaptunk, megszületett egy gyerekelőadás, amiről közben úgy tudtam, hogy magunknak csináljuk, és nem mutatjuk meg másoknak. Azt meg pláne nem gondoltam akkor, hogy valaha is színész leszek. A gyerekelőadás után pedig a Vérnász és az Übü király következett. (...) Amikor megérkeztünk a sepsiszentgyörgyi társulatba, a kezdeti sikereink ellenére is látható volt, hogy mi nem vagyunk profi színészek. Néztek is ránk, mint a lőtt medvére. És valóban nagy tett is volt. Aztán lassan kiderült, ki hogyan tud ebbe a közös munkába bekapcsolódni" - számolt be Szakács László.

Szakács László Nagy Dorottyával és Czikó Juliannával a Bányavakság c. előadásban.

"Nekem ma sem az a tét, hogy mindenáron kifejezzem magam, hanem úgy gondolom, a színész jó esetben közvetít néző és szerző között, egy csatorna. Lehet, hogy már korszerűtlen ezt gondolni, hiszen a színház valóban performatívabb lett. Ugyanakkor mostanában többször hallom, hogy egyesek mindinkább térnek vissza a klasszikusokhoz: szerzőkhöz, játékmódokhoz. (...) De akármilyenféle színházat játszunk, a helyzet a szövegben van. Ma is úgy gondolom, lehet ugyan kitalálni eredeti dolgokat, nem magamat kell megvalósítani, elmélyülni kell, megérteni, aztán a problémára rámutatni, akármilyen közhelyesen is hangzik. (...) A színésznek a külseje is a legbelsője – ennek tudatában kell dolgozni, így lehet a tökéletességre törekedni" - tette hozzá.

Arról is beszélt, egy helyzet, egy gondolat, egy eszközkeresés izgalomba tudja hozni munka közben. "Néhány mondat a tét, amit vagy sikerül jól elmondani, vagy nem. És minden este ez a tét. Most Forgách András Halni jócímű darabját próbáljuk, szellemes, utalásos, mély, nagyszerű szöveg. És ha el tudom mondani majd jól azt a két mondatot, ami nekem nagyon fontos ebből, akkor magamat is meglepem. Ezért nem is tudok manipulálni: se a nézőt, se magamat. Egy előadás sikerültsége nem egy tökélyre vitt gyártás. Egy jó előadásban mindig történik valami váratlan, előre nem látható, velem is. Ebben a munkában, a rendezővel, Victor Ioan Frunzăval úgy próbálunk, hogy állandóan a szöveget kell mondanunk, ő hallgatja, mint egy partitúrát. Hozzám ez a fajta munka közel áll, mert tudom, hogy így meg fogom magam találni benne" - nyilatkozta a színész.

A kérdésre, hogy látja, határon innen, illetve onnan, másféle-e a színház, Szakács László úgy felelt: "Itt meghatározó a multikulturalitás, ennek következtében pedig másképp fejezzük ki magunkat. A mi színházi világunk erősebben képi, amit például a mozgás is meghatározóbban alakít, illetve más módon is készülnek előadások. Amikor Bocsárdi Bánk bán-rendezésében Maia Morgensternnel együtt dolgoztunk, és ahogy én sem szoktam megkérdezni egy instrukcióról, hogy miért, ő sem kérdezte: amikor az ember ezt kívülről látja, jobban megérti, ki hogyan dolgozik, nyilván nem az önállótlanságunkról szól, hanem arról, hogy a magunk ügyét az adott rendszeren belül keressük meg. Magyarországon azt tapasztaltam, hogy ott szokás megbeszélni, érteni, hogy mi miért van. Ez a végeredmény szempontjából nem jelent semmi mást, mint hogy az utóbbi logikailag közelít egy feladathoz, az előbbi pedig érzékileg, zsigerileg. Tévedni, félremenni bármelyik módon lehet, ahogy egy jó megoldásra rá lehet találni úgy is, ha egy okos elemzés, alapos értés után meg tudja csinálni a feladatot egy csapat, vagy ha a színészek átviszik magukon a formát, és megszületik az értésük. Egy jó előadáshoz mindkettőnek meg kell történni színészben és nézőben is".

A teljes beszélgetést a Színház.net-en olvashatják!