Őrülten nagy színészek

Egy őrült naplója

Mi okozza Popriscsin őrületét? Emblematikus előadásokban kerestük a választ.

Az Egy őrült naplója Gogol 1835-ös Arabeszkek kötetében jelent meg. A „pétervári elbeszélések” közé tartozik, egyike annak az öt novellának, amelyek központi alakjai – hősnek nehezen mondanánk őket – a fővárosi kisemberek, kishivatalnokok, csinovnyikok, akiket társadalmi helyzetük bezár, semmiféle mobilitás nem lehetséges számukra fölfelé, az örök megalázottak között maradnak. Popriscsin vágyálma sem teljesülhet – ő egy tábornok lányával…? ugyan! –, innen egyenes az út az őrületbe, a képzelet és valóság határán táncoló tudathasadásos személyiség innen próbálja megérteni az életet.

„Egy őrült gondolatainak abszurditása csak akkor izgalmas, ha »van benne rendszer«. Gogol Popriscsinjének őrültsége az örökös békaperspektívába kényszerített emberi öntudat lázadásából támad: elhatalmasodott »csinovnyik-skizofrénia«, amelynek groteszk tragikumát az író ad absurdum viszi” – írta Koltai Tamás a Kritika hasábjain a novellából készült monodráma 1967. szeptember 30-i magyarországi bemutatója kapcsán. A legendássá vált előadást hatalmas siker lett. Mi lehetett a titok? Forduljunk ismét Koltai Tamáshoz: „A Pesti Színház előadásának triásza, Czimer József, a mű magyar színpadra alkalmazója, Horvai István rendező és Darvas Iván nemcsak a teljesítmény nagyságával kápráztatnak el, hanem azzal az imponáló stílusbiztonsággal, gondolati érzékenységgel és színpadi intelligenciával is, amelynek segítségével Gogol világából napjaink filozofikus színpadára szökellnek – magasan »léc fölött« ugorva át egy évszázadot.”

keresztes_tamas_egy_orult_naploja.jpg

Keresztes Tamás az Egy őrült naplója című előadásban (fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu)

Az adaptációt, amelyet az oroszból fordító, Sylvie Luneau és színész-rendező-forgatókönyvíró, Roger Coggio készítettek, Koltai kortárs drámának olvasta: „A színpadi Popriscsin »VII-ferdinándsága« kezdetben még lázadás (itt Weiss Marat-Sade-ját idézi), azután már csak vegetálás a lét és a nemlét határán, a létében fenyegetett ember útjának (illetve úttalanságának) végsőállomása. Ez már Beckett színpada.” Mindez azonban szerinte nem beleírás következménye, hanem Gogol előlegezte meg jó évszázaddal előre.

A Darvas Iván emlékkönyvben Lukács Sándor így emlékezett vissza az alakításra: „Szabad estéimen hányszor ültem be főiskolásként, sőt fiatal színészként is a Pesti Színház karzatának lépcsőire, hogy megnézzem őt Popriscsinként. A kádból kikandikáló lába és hófehér elgyötört arca a hurkásodó kopaszparóka alatt még sokszor föltűnik majd álmaimban; meg ahogy félelmetes élveboncolás után az öltözőben lehajtja a párás pohárban csillogó hosszúlépést, melyet a hűséges öltöztető, Forrai Kálmán készített gondosan az asztalára. »De jólesett, hidd el, ezért csinálom az egészet« – mondta a rá jellemző fanyarsággal, és huncut mosollyal a szeme sarkában, elindult zuhanyozni.”

Évtizedekkel később Forgách András egy másik, szintén emblematikus Őrült-előadás kapcsán írta a Színház című lapban: „Darvas Iván annak idején hatalmas lírával egy művész portréját rajzolta elénk, még csak nem is egy kisemberét: talán a kortársai által félreértett zseni, a padláson a tüdejét kiköpő haldokló lángelme volt az ősminta alakításához. (…) Darvas nagy zenét csinált a szövegből, operát.” Ezzel szemben az akkori elemzés alanya, Bertók Lajos „szaggatottabb színész, staccatósabb alkat, nem ragaszkodik a folyamatossághoz, ahhoz, hogy állandóan ömöljön belőle a zene, hatalmasan tud hallgatni, nem létezni: hallatlan koncentrációval igazítja meg nemegyszer a színpad két végében levő székeket, hogy pontosan álljanak. Amikor megszólal, akkor pedig egyszerű, csak váltásaiból villan ki az őrület.”

Persze, elővehetném a saját naplómat is, hogy onnan másoljak ki mondatokat a Budapesti Kamaraszínházban 2003-ban bemutatott előadásról, de védekezésképp, magamat is távolítva a felzaklató tárgytól, jöjjenek jóval objektívebb idézetek erről a szenvedéllyel teli, zaklatott, önmegfigyelésen és önanalízisen alapuló előadásról (rendező: Sopsits Árpád), amelyben Bertók valami olyat csinált, amit kevesen tudtak. „Úgy mesélik, Darvas előadásának erejét egyebek mellett az adta, hogy tökéletesen eggyé vált hősével – igen megviselő lehetett! –, azazhogy, színházi nyelven, önmagát adta bele, neki. Engem az ilyen alakítás mindig lefegyverez; érzem benne a személyiség – az írott és a játszó személyiség – hitelét és energiáit; szóval sokra tartom, na, bármily avíttasnak szeretik is láttatni manapság. Ennél jobban csak az nyűgöz le, amikor ezt, éppen ezt látom – csak éppen megcsinálva, tudásból, direkte indirekte. Szóval úgy tesz a színész ilyenkor, mintha ő maga volna Popriscsin, őrül is már megfelé szépen, de közben minden apró fázis gondosan kimunkálva (kényszeres cselekedetek, magánrítusok, egyebek), és még figyelve is van, kordában tartva, megzabolázva, hatásra tartva. Hát itt most erről van szó. Ráadásul az egyedüllét is el van játszva – pedig ezt monodrámában afféle adottságnak szokás tekinteni, megvan magától –, nemcsak az intim cselekvésekig, hanem a puszta levésig. Bertók Popriscsinjének életműve a napló – hát őszinte hozzá.” Ez már Csáki Judit kritikájának részlete a Magyar Narancsból, aki csak megerősíti a Forgách által írottakat.

Ez a történet – meg a többi pétervári is – minden derűt mellőz, de azt hiszem, mégis van ebben a groteszk világban valami bizarr, éjfekete humor, amin nehéz szívvel, de jobb híján mégis röhögünk. Talán mert a sajnálattal úgyse mennénk semmire. Meg hát ugye, magunkon röhögünk… Ez jutott eszembe, amikor még a nyáron a Thealteren láttam Keresztes Tamást Popriscsinként (tiszta Iggy Pop különben); és ehhez nyilván kellett az is, hogy Bodó Viktor rendezze az előadást, akinek Kafkáiból, Bulgakovjából valahogy erősen és logikusan következik ez a Gogol. Meg talán egy piros fiókgomb a díszletben, amiről bohócorra asszociáltam.

Nagyjából két biztos miheztartás van: a helyesírás fontossága és a színházi illem ismerete, de ennél azért valami kiterjedtebb világmagyarázatot vagy legalább útmutatót keres Popriscsin az érthetetlen rendszerhez, amelynek teljesen torz és őrjítő volta már a fura szögben találkozó vonalakkal, az aránytalan tárgyakkal, a kopottsággal a térbe is bele van kódolva. És ehhez jönnek még a furcsa hangok, amelyekről nem tudni, kívülről szűrődnek-e be, vagy az ő elméjében születnek meg.

Mit eredményez a szélsőséges önkontroll és annak elvesztése? Mivé torzít az elfojtás függetlenül attól, hogy azt mi kényszerítjük magunkra vagy valaki más, netán a társadalmi normák? Hogyan tud korlátozni és elnyom a hatalom az élet minden területén, ha nem tartozunk a kiválasztottak közé? Van-e kiút ebből a labirintusból, vagy csak a megváltó őrületbe tudunk menekülni? Nem az a hurráoptimista problémafelvetés, és akkor még hol vannak a lehetséges válaszok… Nézzék meg az előadást, közben csodálják Keresztest looperrel és looper nélkül, utána pedig gondolkozzanak el.

További magyar Popriscsinek: Barácius Zoltán, Bajka Pál, Gáspár Sándor, Körtvélyessy Zsolt, Bősze György, Földi László, Horváth Lajos Ottó, Viola Gábor, Mátray László, Barabás Árpád.

A történeti hűség kedvéért: a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában volt nő.

Szerző: Papp Tímea