A jó rendező röpíti az embert, a rossz megsebzi – Interjú Lukács Sándorral

Lukács Sándor negyvenötödik éve a Vígszínház tagja. Erről az negyvenöt évről, vágyairól, örömeiről és fájdalmairól mesélt.

Lukács Sándor költő, színész 1972-ben végezte el a  Színház- és Filmművészeti Főiskolát, azóta a Vígszínházban dolgozik. A Képmás magazin beszélgetett vele hűségről, meg nem valósult szerepálmokról és megvalósult szerepekről, fájdalmakról és örömökről, és arról, hogyan védekezik az előbbivel szemben és mit tesz az utóbbiért.

Gábos Katalin, a cikk szerzője elsőként a szorgalomra kérdezett rá, amire Lukács Sándor a hűséggel válaszolt: „A szorgalom szerintem olyan, mint a hűség.  Rengetegen bombáznak azzal, hogy „milyen hűséges ez a Lukács, a Vígszínházhoz is, a feleségéhez is”, de néha olyan lekicsinylően, mintha ez valami „balek” tulajdonság lenne. Én erre mindig azt mondom, hogy a hűségnek két oldala van. Ha az ember sokat kap, könnyen tud hűséges lenni, mert érdemes. A siker és szorgalom valahogy egymást gerjesztik”.

                      Lukács Sándor (fotó: Toldy Miklós)

Azt is elmondja, hogy indulatos ember, de ehhez társul nála a feloldó humor képessége is: „A hosszú együttlét egyik fundamentuma a humor, a legnagyobb veszekedés is nevetésbe tud torkollni.”

Mint kiderül a beszélgetésből, Lukács Sándor hívő ember, aki a legfontosabb dolognak a hitet tartja: „Én úgy érzem – és Isten őrizz, hogy ez lekicsinylésnek hangozzék –, az ateista emberek egy kicsit „szegényebbek”. Rengeteg csodálatos ember van közöttük, tudósok, alkotók, ismerem és végtelenül tisztelem őket, a teljesítményüket, mégis így érzem, és – természetesen nem lenézve – egy kicsit sajnálom is őket” – mondja azokról, akik nem hisznek Istenben”. Véleménye szerint az istenhit a szakmájában is segíthet minket: „Munka közben is érzed azt a szellemi segítséget, amit az ember fentről kap”.

Sem Hamletet, sem Rómeót nem játszotta el – meséli -, de sorra jöttek a jobbnál jobb szerepek,  amikre nem is számított: a Caligula helytartója, Posa márki, Bolingbroke. „Ahogy telt az idő, rájöttem, hogy nem kell szerepálmokat kergetni, rá kell bízni magunkat az életre. Mi is van még? Lehet, hogy ez kicsit viccesnek fog hatni, de én gyerekkorom óta szenvedélyesen szeretem a szép és jó futballt. És ’56 óta, amikor Puskás, Kocsis és Czibor Spanyolországba kerültek, én megszállott Real Madrid-rajongó vagyok, és borzasztóan vágyom arra, hogy egyszer a Bernabeu Stadionban megnézhessek egy Real Madrid-meccset élőben. A lányunoka mellett erre a profán dologra vágyom nagyon” – vallja meg az egyszerre két legnagyobb ábrándját.

                     A Mester és Margaritában (forrás: Vígszínház)

Arról is mesél, hogy azok a legfájóbb helyzetek a pályája során, amikor a próbafolyamat során egy rendező nincsen tekintettel a sajátos lelkiállapotra, ami a színészi munka velejárója: „Az ember az idegrendszerével, a lelkével dolgozik, az a munkaeszköze. Azt kell kitárni, kinyitni, ezért a próbafolyamat alatt a színész rendkívül sebezhető állapotban van. Ha olyan rendezővel kell dolgoznia, aki ezt nem veszi figyelembe, vagy ezzel visszaél, akkor rengeteg fájdalom érheti”.

Azt sem rejti véka alá, hogy egy ideje azért már nem adja könnyen magát: ”Ha valamivel nem értek egyet, addig ütöm a vasat, amíg elérem, amit szeretnék. Azt, hogy a rendező toleranciát mutasson irányomban, adjon szabadságot vagy sikerüljön közös nevezőre jutnunk. De ehhez évekre, erőre és energiára volt szükség. A jó rendező röpíteni tudja az embert, a rossz megsebzi, visszahúzza.”

A szövegtanulás nem tartozik a kedvencei közé, mint mondja az évad közbeni pihenést szinte lehetetlenné teszi: „Ha a szerep is akkora, hogy „hordom a vállamon”, akkor nagyon nehéz kikapcsolni. A civil életembe is viszem magammal, állandóan foglalkoztat a szöveg rögzítése, hogy tudom-e, tudom-e eléggé. A színészetben a legszörnyűbb amúgy is a szövegtanulás. Sok szépsége van a szakmánknak, de ez nem tartozik azok közé!”

      Az Óz, a csodák csodája előadásában

Azt is megtudhatjuk az interjúból, hogy két dolog keseríti el igazán, a légkör kaotikus változásai, ami miatt mára a mi égövünkön nincsen átmenet az évszakok között, illetve a migránshelyzet: „Naponta hall róla az ember, és naponta pakolják a lelkét tele azzal, hogy hogyan kell ehhez viszonyulni. Az emberben természetesen rengeteg szánalom és együttérzés van, de azért nem cserélődhet ki Európa lakossága. Borzasztó nehéz dolog ez.”

A pénz nem játszik központi szerepet az életében, mint mondja, csak „annyira fontos, hogy a szükségleteimet ki tudjam elégíteni. A „luxus” számomra a normális, jó élet. Én nagyon tudom értékelni, amim van”.

A Képmás magazinban megjelent interjú teljes terjedelemben itt olvasható.