„Felkapni és segíteni az emberek szikráit, de nem helyezni őket versenybe”

Sardar Tagirovsky elhozta a rendezői díjat Kisvárdáról, rendezett Gyulán és a Nemzetiben, „befutott”. Györfy Kata beszélgetett vele, többek között a siker áráról.  

Tagirovsky két rendezését is méltatták Kisvárdán (Az eset, Úrhatnám polgár), a 6 című előadása már jobban megosztotta a kritikát, a Gyulai Várszínházban bemutatott, Tamási Áron szövegéből kiinduló Zongotája pedig a 7óra7 írása szerint az elkészületlensége miatt a kevésbé sikerült rendezései közül való. Györfy Kata a szinaz.neten a múltjáról, a sikerekről és sikerületlenségekről, illetve arról beszélgetett vele, mi az, ami érdekli és mi az, amit nem szeret a színházban.

                            Sardar Tagirovsky az Úrhatnám polgár szakmai beszélgetésén (jobbra) - Fotó: Jakab Lóránt

Ami a múltat illeti, „Moszkvától 900 kilométerre keletre születtem, Kazanyban. Ez egy kétmillió lakosú kisváros. Nyolcéves koromig tatárok, kozákok, oroszok meg mindenféle más népség között nőttem fel, utána kerültem Kecskemétre. Kamaszkoromban mindig kerestem a bajt: kaszinóztam, bandáztam, ruletteztem, alvilági emberekkel találkoztam.

Sokat vittek minket a középsuliban színházba. Volt bennem akkoriban egy általános kérdés, hogy azok az emberek a színpadon miért csinálnak úgy, mintha nem tudnának arról, hogy mi itt ülünk a nézőtéren. Ez annyira zavart, hogy annak idején jobban szerettem filmeket nézni, mint színházat. A színházat untam. Főleg a sci-fi meg a dinós filmek érdekeltek. Ott nem hazudtak a dinók”.

A rendezés felé Ascher Tamás orientálta őt: „Jelentkeztem az Ascher-táborba. És Ascher Tamás hatására és bíztatására elkezdtem rendezéssel foglalkozni. A táborban eltöltött tíz nap nekem nagyon sokat segített. Utána meg szerencsém volt”.

                                             (Az eset - előadásfotó)

Arról is mesélt, miért nem valósult meg több rendezése sem: „Az ember kitalál egy szereposztást, elkezdi azt valamennyire leegyeztetni, de még nem annyira szervezett, koncentrált, még nem annyira összpontosított, hogy, mondjuk, hitelesen meg tudjon csinálni egy előadást. a mai napig vannak ilyen problémáim”.

Mint mondja, az intézményi háttér, az onnan érkező jó értelemben vett nyomás, amellyel többször is találkozott kőszínházi rendezései során sokat segített neki abban, hogy megvalósuljon egy-egy munkája, mégis szeret kilógni a sorból: „Mindig rosszul érzem magam, ha valahol valamiért szövetkeznem kell. Eddig se voltam senkinek a senkije. Nem tartoztam egyik rendszerbe sem igazán, és úgy viszonylag nehéz”.

Arról is beszél, hogy mi az, ami igazán érdekli és mi az, amit nem szeret a színházcsinálásban: „Szeretjük túldimenzionálni az ismertet, és így nem látjuk meg a tehetség valódi ismérvét. „Jé, itt lehet, hogy van egy szikra!” Engem ez foglalkoztat, a fiatalokban pattogó szikra, a képzelőerő. Valahogy jó lenne közösségivé tenni a szakmát, olyan szakmai-színházi világot létrehozni, amelyben nem helyezzük versenybe tehetség szerint az embereket, hanem kiemelünk pillanatnyi képzelet-feltárulkozásokat. Felkapni és segíteni az emberek szikráit, de nem helyezni őket versenybe. A versenyt nem szeretem”.

„Azt érzem, hogy a próbákon sokkal mélyebb, sokkal igazabb dolgok születnek. Az eredményorientáltság nagyon eltávolít minket attól, amit a keresésben megtalálhatnánk. Ha például két színésznő nagyon mélyre megy egy tréningen, amelynek során tükörmozgásban kell követniük egymást, egy idő után, amikor ők is meg én is úgy érezzük, azt mondom nekik, csukják be a szemüket. És utána még perceken keresztül tökéletesen követik egymást csukott szemmel. Ez sokkal mélyebb régió, mint ami ma megy a szakmában. Engem ez sokkal jobban érdekel”.

                           Úrhatnám polgár (fotó: Jakab Lóránt)

A sikerek áráról is mesél: „Az elmúlt két év sikere nem volt ingyen, feláldoztam az életem sok alapvető értékét, nem figyeltem oda igazán az emberekre. Nem figyeltem egy olyan emberre, aki az életét osztotta meg velem. Sok volt bennem a sérülés és a seb, így védekeztem az életben és a szakmában. Nem létező presztízst kezdtek el építeni körülöttem, és én is nagyobb fókuszt helyeztem erre a látszatra. Eltűnt az, ami a dolgok mögött valóban én lehetek. Most van lehetőség újrakezdeni az életet és talán a színházat is.”

A Színház internetes oldalán megjelent interjú teljes terjedelmében itt olvasható.