Ötvenévesen az ember már nem fél semmitől – Interjú Stohl Andrással

Stohl András február 23-án tölti be az ötvenet. Balhéiról, zaklatott életéről, színészi pályájáról kérdezte őt az Origo.

Kora tavasszal Júdást alakítja az Alföldi Róbert rendezte Passióban. Túlélt már súlyos autóbalesetet, egy ittasan okozott másikért börtönben is ült. A bulvármédia épp arról cikkez: nemrég a második családjától is elköltözött.

Stohl András elsőként a „balhésságára” reflektál: „Alapvetően én is jó ember vagyok, csak gyarló, és olyasmit is megteszek, amit nem kéne. Ami másokkal ugyancsak előfordul, de rólam ki is derül”.

stohl.jpg

Nem szeretném a hátralévő időben folyton a végállomást fürkészni. Szeretek élni. Szerettem, ami mögöttem van, hadd legyen öröm az is, ami még előttem áll. Ez nem szimpla önzés: egyéves tépelődés, a párommal való beszélgetések sora előzte meg a döntésemet, hogy eljövök otthonról. Sok egyéb mellett főként azt kellett átgondolni, hogy mi a jobb a két gyerekünknek: ha apuka otthon alszik, de amúgy állandóan fásult és kedvetlen. Vagy ha nem alszik otthon, de amikor velük van, akkor sokkal koncentráltabb a jelenléte” – mondta döntése mozgatóiról.

Akármeddig jutottam is a pályán, van bennem egy állandó, zaklató bizonyítási kényszer” – vallja Stohl András. 

Arról is messél az interjúban, hogyan lett színész. Mint mondja, „nem az a színész vagyok, aki már óvodásként fő szavaló volt az ünnepeken. Édesapám gépészmérnök volt, édesanyám banktisztviselő. Apám vitt magával vadászni, az erdőt járva jutott eszembe, hogy zoológus leszek. A tévésorozat Petrocellije miatt a jogi pálya is vonzott, de a régészet is érdekelt. És mivel sráckoromban rögbiztem, úgy gondoltam, ha semmi nem jön össze, akkor a testnevelési főiskolára csak bejutok”.

istenitelet_szalontai_abel.JPGAz Istenítélet előadásában a Vígszínházban (fotó: Szalontai Ábel)

Később a Vörösmarty Gimnázium általános tagozatára járt, és ő volt „a suli ügyletes jó feje”, így alakult, hogy a gimnázium drámatagozatosai egy alkalommal megkérték, hogy ugorjon be az egyik vizsgaelőadásuk egy szerepébe. Mint mondja, rossz volt”, de a drámatanár látott benne fantáziát, és a Színműre buzdította. Ő és családja, akkor még azt sem tudták, hogy az osztályvezető tanárok, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor két ember.

Az első mesterségórán betörőt alakítottam egy helyzetgyakorlatban: eljátszottam az ablakot, függönyt, páncélszekrényt. Zsámbéki azt mondta: remek, de őt a mutatós külsőségek nem érdeklik. Akkor elkezdtem melózni, és rájöttem: kell képesség a hivatáshoz, de a többi az meló, meló, meló” – meséli szakmai ráébredése történetét.

orult_dudas.jpg                           Az Őrült Nők Ketrecében Hevér Gáborral (fotó: Dudás Ernő / Kultúrbrigád)

A börtönben eltöltött hónapokról is beszél az interjúban. „Felismerve a helyzet komikumát is: nemrég még Bodrogi Gyulával, Garas Dezsővel, Törőcsik Marival ültem egy asztalnál, most meg három fiatal, zalai romával. Érdekes kontraszt. Három hét után azt éreztem: jó, most már láttam mindent, ezt-azt használni is tudnék belőle, úgyhogy mennék is a dolgomra, köszönve a lehetőséget. Aztán bevillant: van még négy hónap, egy hét, amíg nem megyek én innen sehova.

Arról is mesél, hogy amikor Vidnyánszky Attila lett a Nemzeti Színház igazgatója, miért döntött úgy, hogy eljön, noha az új igazgató felajánlotta neki a maradás lehetőségét: „Vidnyánszkytól ez hatalmas gesztus volt. Mégis úgy éreztem: a korábbi csapat felbomlásával az én dolgom ott véget ért”.

bun_domolky.jpg       A Bűn és bűnhődés előadásában a Vígszínházban (fotó: Dömölky Dániel)

Az elején nemigen fogadtak el. De ott is igyekeztem megfelelni, alkalmazkodni. Előadásról előadásra érzékeltem is, hogy megszeretnek. Az Istenítélet kapcsán pedig egyértelmű lett: befogadtak. Szakmai életemben parton vagyok, egyéb hullámokból pedig kijutok” – mondja a Vígszínházi beilleszkedésről és az életéről.

Az Úri muri főpróbáján egykori tanára, Zsámbéki Gábor is megjelent, akivel abban az időben romlott meg a kapcsolata, amikor a kereskedelmi tévés karriert választotta a Katona Színház helyett. Zsámbéki jelenlététől mint mondja, „majdnem betojt”. Amikor azonban a félelme okára kérdez rá a riporter, így válaszol: „Csak izgultam, ahogy például a sorkatona feszeng, amikor eltávozást kér az őrmestertől. Vegetatív cucc. Félni nem féltem. Ötvenévesen az ember már nem fél semmitől”.

Az Origón megjelent interjú teljes terjedelemben itt olvasható.