Minél többet játszik az ember, annál jobban fél – Interjú Gálffi Lászlóval

Gálffi László színművész a színész bizonytalanságáról, pályája állomásairól és el nem ért, ám fel nem adott vágyairól is mesélt az Inforádiónak.

Gálffi László, mint elmondja, hiába dolgozik negyvenöt éve, sosem tudja biztosan, mi fog történni aznap este a színpadon. „Minél többet játszik az ember, minél több a múltja, annál jobban fél. Nem is attól, hogy jó vagy rossz leszek, hanem hogy magamhoz képest meg tudom-e csinálni. És van olyan, hogy az ember a harmadik mondat után érzi, hogy - ezt úgy szoktam mondani - huzat jön bal oldalról, lentről. Olyanok ülnek, akik nem kedvelik, ami történik a színpadon”.

galffi_orlai.jpg                                 Gálffi László (forrás: Orlai Produkciós Iroda)

Nagyon nehéz feladat egy szerep, hihetetlen sok olyan technikai rész van benne, amely mérhetetlen koncentrációt igényel. Egy pillanatra elkalandozom, már összedől” – teszi hozzá.

Az indulásról is mesél: öten voltak testvérek és nehéz körülmények között éltek, de Gálffi László minden lehetőséget megragadott, hogy színházat, operát lásson. „Tizenkét forintos jeggyel végignéztem az operákat az Erkel Színházban. Gyerekként nem értettem sok mindent belőle, de emlékszem, hogy hetente jártunk. És akkor utána az Operában voltam, délelőtt tizenegykor megnéztem a Szerelmi bájitalt, és átmentem a Thália színházba a Tótékat megnézni a Latinovitscsal”. Édesapja, aki maszek asztalos volt, azt szerette volna, ha a fia is követi a pályán, de Gálffi László színész akart lenni.

A vígszínházbeli évekről is mesél, ahová Várkonyi Zoltán hívta, miután harmadéves színműsként látta őt egy vizsgaelőadáson. Mint mondja, a jó kezdés után néhány éven keresztül nem találta a helyét a társulatban. Olyannyira, hogy egy alkalommal megpróbált felmondani is. „Ez az én hibám volt, valami nem jött át, hiányzott belőlem. Akkor fölmentem hozzá, és fölmondtam. Egyszerűen nem értette. Azt mondta, menj innen már, hülye vagy, nem érek rá. Nagyon elkeseredtem, hogy még fölmondani sem tudok.

ugynok_fidelio_puskel_zsolt.jpgKerekes Évával Az ügynök halála előadásában (fotó: Puskel Zsolt)

Aztán Várkonyi Zoltán egy kifejezetten  neki szánt szereppel kínálta meg. „És két nap múlva jöttek, hogy na, gyere be, mert itt van egy példány. Hát mondom, milyen példány? A Nyár című darabot a főnök megrendezi. És amikor siker volt a premieren, hátrajött, és azt mondta, hogy átütötted a pauszpapírt. Mert ő úgy fogalmazta meg, hogy volt előttem valami, amin nem tudtam áthatolni. Annyira fontosnak tartotta, hogy neki legyen igaza, hogy értelme volt engem leszerződtetni. Hihetetlen nagy élmény és megtiszteltetés volt”.

Szakmai életútjának a legfontosabb állomása elmondása szerint a 90-es évekre esett, amikor Ruszt Józseffel dolgozott együtt, ki-kikéredzkedve a Vígszínházból. „Már voltak sikereim, de az igazi kiteljesedést jelentette, hogy Jágót játszottam, II. Edwardot játszottam, Oidipuszt játszottam, Philoktétészt. Ezt mind Rusztnak köszönhetem, hihetetlenül kitágította, hogy mi mindent tudok játszani, ha akarok, ha van olyan rendező, aki belém látja. Akkor jöttem rá, a kilencvenes évek elején, hogy ha hisznek bennem, akkor képes vagyok, és meg tudom csinálni”.

Olyan munkamódszert ismertem meg, amit addig nem tapasztaltam. Hihetetlenül tudatos volt az építkezés, nem ez a most mindent beleadunk, aztán csak lesz belőle valami színház. Nagyon okosan fölépített színésztechnikai dolgokat tanított nekem” – meséli a közös munkáról, amely amilyen hirtelen jött, egyszer csak olyan hirtelen ért véget: „Négy évig tartott, utána megunt, meg is mondta”.

a_nagy_negyes_olvasoprobajan.jpg                                 A nagy négyes olvasópróbáján

Gálffi László arról is mesél, azzal együtt, hogy rendkívüli helyzet és élmény volt a Vígszínházban játszani, „egy kicsike kis rajzszögnek érezte magát a nagy szerkezetben”. Szabadságra vágyott, ám ekkor érkezett Mácsai Pál, aki akkoriban tervezte létrehozni az Örkény Színházat az egykori Madách Kamara helyén. „Idős korban szabad akartam lenni, de akkor meg összehozott a sors a Mácsai Pállal. Ő hívott, de mondtam neki, hogy én nem szerződök le sehova. Úgy ráéreztem arra, hogy nekem most ez a szabadság kell. De annyit mondta Pali, hogy gyere, próbáljuk ki, hogy tulajdonképpen az igazi társulatot itt találtam meg”. Így lett alapítótagja az Örkény Színháznak.

Már én vagyok a legöregebb férfiszínész, azon röhögök, hogy ha papa vagy nagypapa van egy darabban, akkor már nekem kell játszani” – meséli.

Arról is beszél az interjúban, hogy elsőre nem tűnt számára jó ötletnek a verselőadás, az Anyám tyúkja, aminek a folytatását ebben a hónapban mutatja be az Örkény Színház. „Én is azt mondtam, hogy ez micsoda hülyeség. Senkit nem fog érdekelni, meg ráadásul versek. Megható, hogy ebben is Palinak volt igaza. Nem úgy mondjuk a verseket, ahogy a nézők megszokták, vagy ahogy szeretnék, mégis valahogy velünk együtt mondják”.

A közéletről, a társadalmi környezetünkről is szó esik a beszélgetésben. „A Lear királyt könnyebb követni, mint ami itt megy, a bomlott észjárásában több a logika. Nem értem, ami a világban van, ami Amerikában, Törökországban zajlik, Oroszországról már ne is beszéljünk. Most nagyon lefelé megyünk, de minden tekintetben. Valami komoly baj van, és ez világméretű. El vagyok keseredve, és nagyon örülök, hogy én a József és testvéreivel foglalkozhatok, ezzel tudok pénzt keresni, és nem kell mással”.

ugynok_gordon_eszter.jpg                  Az ügynök halálában (fotó: Gordon Eszter)

Arról is mesél, hogy minden évben tervezgeti több évre elvonulni a világtól, például egy kis görög szigetre. „Szépen itt eladni mindent, és legalább két-három évre kiköltözni. Attól nem félek, hogy három év múlva nem tudnám újrakezdeni. Jó lenne egy kicsit megállni... (…) Rengeteget olvasnék, és megbolondulnék mindenért, a természetért, a zöldségekért, az állatokért. Talán lenne egy kis kertem, ahol vannak kecskék, meg mindenféle állatok. (…) Bezárva élek egy mesterségesen megvilágított, sötét, poros helyen, ezt hívják színháznak, ami csodálatos, de nagyon vágyom valami másra is.”

A beszélgetés az idővel, pontosabban az idő hiányával zárul: „Csak azt sajnálom, hogy nincs időm. Azt mondták, hogy idős korban majd mindenre lesz. Az a bajom, hogy egyre többet dolgozom, és egyre kevesebb idő van arra, amitől az életet életnek hívjuk”.

Az inforadio.hun megjelent interjú teljes terjedelemben itt olvasható.