Élt 32 előadást – Tegnap temették a Rosencrantz és Guildenstern halottat

Kritikai szemlével búcsúzunk a Vádli Társulás, a Füge Produkció és a Szkéné közös előadásától.

Tom Stoppard darabját 2014. szeptemberében mutatták be, és tegnap volt látható utoljára. Az előadást Szikszai Rémusz rendezte, a díszlet Varga-Járó Ilona, a jelmezek Kiss Julcsi, a zene Monori András  munkája. A szerepeket Kaszás Gergő, Nagypál Gábor, Fodor Tamás, Varga Ádám, Király Attila, Simkó Katalin, Mucsi Zoltán, Bánfalvi Eszter és Tóth József alakították.

A Guildensternt (vagy Rosencrantzot) játszó Kaszás Gergő nem könnyen tudott elválni a produkciótól: " Az igazság az, hogy – miközben értem a racionális érveket a műsorról való levétel mellett – nem tudom elengedni. És elsősorban nem azért, mert számomra remek játéklehetőséget ad, hanem azért, mert jó és fontos előadásnak tartom. Azt, hogy jó – bár biztos nem hibátlan –, az eddigi 31 előadás nézői számtalanszor visszaigazolták, de tán még ennél is lényegesebb a fontossága. Azon – egyre kevesebb számú – előadások közé tartozik, melyek feltételezik, sőt igénylik a közönség intenzív szellemi aktivitását. A kikapcsolódás helyett bekapcsolódást kínál, és ha ezt elfogadják nézőink, az együttgondolkodás élményével ajándékozzuk meg őket. Január 9-én 32-edszer hívjuk közös szellemi erőfeszítésre azokat, akik eljönnek a Szkénébe. Leírni tudom, elfogadni nem, hogy ez lesz az UTOLSÓ" – mondta még a darabtemetés előtt.

És így búcsúzik Nagypál Gábor: „Alulírott kijelentem, hogy T. S. Rosencrntz-cal (41 éves, dán állampolgár) 2014. szeptember 18. óta tartó kapcsolatunknak harmincvalahány feledhetetlen együtt töltött este után, ez év január 9-én – közös megegyezéssel – véget vetünk. A búcsú fájdalmas, de méltósággal viseljük. Tetteiért, gondolataiért, szavaiért (hibáiért) mindörökre felelősséget vállalok. Nagypál Gábor
PS.: Guil is nagyon fog hiányozni…

ros_1_meszaros_csaba.jpg                           Nagypál Gábor és Kaszás Gergő az előadásban (fotók: Mészáros Csaba)

Ahogy a kritikusok látták:

A darab nyitányánál a két alak fej vagy írást játszik. Nagypál Gábor és Kaszás Gergő csodálatos játékossággal, öröm, meglepetés, düh és közöny közt hosszan hullámozva veszi tudomásul, hogy mindig, mindig fej. Kaszás a filozófus, a szillogizmusok és bölcsességek morcos kedvelője, Nagypál a pragmatikus, könnyű és mosolygós bohóc. Ők Beckett örökösei, beszélnek, elmélkednek, filozofálnak, húzzák az időt, de tett, emlékezet vagy célszerűség nincs. (…) Ez az identitás, emlékezet és önemlékezet nélküli páros lehetne nagyon példázatos is: fölöttük történik a történelem, sőt, velük, a közreműködésükkel, kezük által, mégsem áll össze semmi számukra. Ahogy ez minden létező történelmi pillanatra, fordulatra érvényes volna, úgy a maira is. (…)

Szikszai Rémusz rendező szerencsére nem példázatot, hanem színházat rendez, láthatóan az érdekli, hogy a színházról tegyen állításokat. A játékosság vonzza, az, hogy minden mondat mögött élő helyzet, kimozdított várakozás legyen, elevenen lüktető színházi vér” – írta Tompa Andrea a Magyar Narancsban.

Szikszai Rémusz rendezéseit általában az jellemzi, hogy gondosan elkészített szövegváltozattal alapozza meg az előadásokat. Ez most is így van. A húzásoknak is jól láthatóan ez a célja, hogy gyorsabb, pörgősebb legyen a szöveg. Ugyanakkor megerősíti a darab humorát is (akárcsak a nagyszerű színészi játék). Így olyan előadás születik, amelyen nagyon sokat lehet nevetni, s utána nagyon mélyen elgondolkodni. (…)Sajátos bohócjátékot látunk, amelyben a burleszk elemek mellett a sokszínű játékosság ural. Ebből bontakozik ki a darab filozófiája.

ros_2.jpg

Szikszai Rémusz fontos törekvése, hogy olyan térbe helyezze előadásait, amelyek egyrészt megteremtik a játék közegét, másrészt metaforikus tartalmak kibontására is alkalmasak. Ezt a két igényét ezúttal könnyedén szolgálja ki Varga-Járó Ilona díszlete. Napjaink újabban épített játszótereit idézi a rudakból és gerendákból álló szerkezet, amelyen kötélhágcsó, rácsokból álló mászóka és hinta is található. És éppúgy hatszög alakú, mint a Globe színház. Ugyanakkor hasonlóképp felidézi a világszintek tagolását is: középen egy kötél lóg, amely a magasba vezet” – fogalmazott Sándor L. István az Ellenfényben.

Bravúrjáték, amit látunk. Színtér és nézőtér forró, sűrű, Nádas Péter által anno megírt-megénekelt egymásra hangoltsága. (…) Az előadásban az a legpikánsabb, hogy könnyűnek, felelőtlennek, túlhabosítottnak és könnyű léptűnek tűnik, ugyanakkor mégiscsak egyre mélyebb és mélyebb dimenzióit szólaltatja meg Tom Stoppard filozofikus karakterű művének. Mert hát a lepkeléptű bohózat szinte láthatatlanul és villámgyorsan csusszan át a klasszikus abszurd régiójába, s Nagypál és Kaszás olyan virtuózan és olyan vehemenciával gyötrik, zrikálják, szívatják  egymást, ami leginkább a nagy abszurd drámák színre vivőinek sajátja.

Bugyborékol, harsog, elhalkul, lelassul, majd újra nyers erőre kap a játék, s mire eléri lehetséges csúcsait (több is van belőlük), olyan dimenziókba lép át, amelyeket kies színi honunkban bizony ritkán látunk” – vélekedett az előadásról Kovács Dezső a Criticai Lapokban megjelent írásában.

ros_3.jpg                           Fodor Tamás és Király Attila

Az ábrázolt helyszín lehet a gyermeki képzelet abszurd tere, vagy az identitás gyerekkorának közege, ahol irányítás nélkül magukra maradtak a még nem ön- és szerepazonos még-nem-személyiségek. Az ebből fakadó sebzettség érezhető Nagypál Gábor és Kaszás Gergő alakításából, akik mint amolyan bohócpárost viszik színre Rost (Nagypál Gábor) és Guilt (Kaszás Gergő).

Nagyon megváltozik azonban a gesztusrendszere, amikor az örökkévalóság gondolatáról beszélget a két főszereplő. Hangsúlyos, kihegyezett mozzanata ez az előadásnak, s egyben talán az egyik legalaposabban kidolgozott, legsűrűbb pillanat. Miközben Nagypál Rosja könnyed hangsúllyal, hétköznapi egyszerűséggel veti fel az egyébként wittgensteini gondolatot, miszerint az örökkévalóság egy borzasztóan terhes valami (lásd: Logikai-filozófiai értekezés), eközben Kaszás teljesen kiüresíti a tekintetét. Ahogy ott ül, a játék hevében ekkorra már összekócolódott, megizzadt hajjal a homokozó közepén, elhihetjük neki, hogy Guil megértett valamit, amit korábban nem, hogy megérezte a nem-létezés elviselhetetlen súlyát” – így olvasta az előadást  Kovács Natália a szinhaz.neten publikált kritikájában.

ros_4.jpg                            Kaszás Gergő és Nagypál Gábor

A Rosencrantz és Guildenstern halottban a két peremfigura reflektorfénybe kerül, és sorsukkal mint saját döntésük következményével kell szembenézniük. Szikszai Rémusz rendezése erre a szerzői-isteni önkényre helyezi a hangsúlyt... (…) Csakhogy bármennyire is lesik azt a pillanatot, amelyet haláluk előtt kétségbeesetten idéznének fel: mikor is volt, hogy azt mondhatták volna, nem. Stoppard darabjától eltérően Szikszainál nem Horatio monológjával, hanem ezzel a visszatekintéssel ér véget az előadás - és ennek fényében világossá válik, hogy mindez már csak játék volt, a megélhetetlen halál eljátszása, amiért Guildenstern nem tud megbocsátani a komédiásoknak: a determináció csak a soha nem adott végső pontból képzelhető el, a döntés pillanatában még létezik a szabadság.

A többszörös keretben zajló játék hoppmestere a Fodor Tamás alakította Színész, akinek halál-játszása maga az élet: önironikusan ripacskodó, egyszerre kiszolgáltatott és mindentudó figurája átfogja az előadás reflexiós szintjeit” – írta Ady Mária a Fidelión.

A mű és az előadás súlyos része a színtársulat fellépése, kivált a vezetőjüké, a bölcs Színészé, aki Fodor Tamás játékában nemcsak a szakma, hanem az élet bölcse is; eléggé rezignált és fapados bölcs, teszem hozzá, hiszen ő aztán tudja, mi történt és mi fog történni a Hamletben és azon kívül, mégis lejátssza a maga előadását, aztán ott találja magát Rosencrantzékkal azon a bizonyos halálhajón...

Az előadás néhol lelassul, a repetitív részek kacagtatóak és fárasztóak egyszerre, a Hamlet-részek egyrészt túlsúlyosak, másrészt nem rajzolnak – nem is rajzolhatnak – ki egy koherens értelmezést. (…) Kaszás Gergő és Nagypál Gábor kordában tartva remekel – ez Szikszai érdeme is. Nem kell félni: sokat nevetünk” – vélekedett Csáki Judit, a NOL-on megjelent kritikájában.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd az oldalt!

blog.hu