Nem a drámai konfliktus foglalkoztat

Adi Iclenzan, román vendégrendező mesél arról, mit nyert azáltal, hogy nem érti a színészei nyelvét és miért érdekli egy drámai konfliktus nélküli előadás.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozata Jon Fosse kortárs norvég drámaíró Szép című szövegének magyar nyelvű ősbemutatójára készül Adi Iclenzan rendezésében.

Adi Iclenzan 2008-ban végzett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színházi rendezés szakán. Azóta több előadás színpadraállítását jegyzi, többnyire független színházaknál és kizárólag kortárs drámaszövegekkel, többek között Brassóban, de  marosvásárhelyi színpadok sem ismeretlenek előtte: négy alkalommal is rendezett a marosvásárhelyi Teatru 74 független színházban, a Művészeti Egyetem Stúdiójában, 2013-ban pedig a Neil LaBute: Faragjunk férfit [Forma lucrurilor] című előadást állította színpadra a Liviu Rebreanu Társulat színészeivel.

szep3.JPGSzép (fotók: Rab Zoltán)

Végzettséged szerint rendező vagy, de színészetet is tanultál. Hogyan kerültél a színház közelébe?

Fogalmam nincs, hogyan történt, mesélhetnék mindenféle meghatározó eseményekről, amelyek idáig vezettek, de valójában úgy történt, mint ahogy az életben szokott: anélkül kerülsz bizonyos helyekre és helyzetekbe, hogy tudatosítanád, hogy kerültél oda. Tizennégy éves koromig nem is láttam színházat, mivel Gyulafehérváron éltem, ahol egyáltalán nem volt színház.

Rendező akartam lenni, de mivel nem létezik rendezés-líceum, ezért tizennégy éves koromban Kolozsvárra mentem és drámaosztályban végeztem a középiskolát, mivel az áll a legközelebb a színházhoz. A kamaszok gyakran hoznak olyan döntéseket, amik nincsenek feltétlenül megalapozva. Egyszerűen csak megtörténnek. A színészetről még tudtam ezt-azt, hiszen  láttam színészeket a tévében, de a rendezés valami olyasmi volt, amit senki nem értett körülöttem. Én magam sem tudtam, mit jelent, és azt hiszem, talán azért is akartam ezzel foglalkozni.

Ezek alapján magától értetődő volt, hogy így folytattad a tanulmányaidat. De miért épp Vásárhelyen?

Az osztálytársaim közül sokan eljöttek Kolozsvárról egyetemre, valószínűleg azért, amiért a fiatalok általában – hogy végre elmenjenek otthonról, és ne a saját városukban tanuljanak tovább. Így jöttem én is velük, hogy ne maradjak egyedül a kolozsvári egyetemen, és legalább ismerjek néhány embert.

szep4.JPG

Hol bukkantál erre a szövegre, miért döntöttél mellette és hogyan került a Tompa Miklós Társulat „terítékére”?

A szöveget egyszerűen a számítógépemben találtam, másik kb. kétezer drámaszöveg között, amiknek  nagy részét a Teatru 74 adatbázisából gyűjtöttem be még akkor, amikor ott dolgoztam. Elkezdtem olvasgatni őket, és akkor bukkantam rá Fosse szövegére, amit azóta vágyok megrendezi, csak nem találtam hozzá megfelelő közeget.

A közeg alatt egy olyan társulatot értek – és nem csak a színészekre gondolok, hanem a művészeti vezetésre is – aki hajlandó kockázatot vállalni. Ez ugyanis egy kockázatos szöveg, mivel nem feltétlenül szórakoztató vagy megkapó, a szó kereskedelmi értelmében, ezért a társulatnak tudatosan fel kell vállalnia egy ilyen előadást. 

Mikor Keresztes Attilával beszélgetve azt éreztem, hogy ő vállalja ezt a fajta kockázatot, a társulat munkáját figyelve pedig azt láttam, hogy nem csak egy területen mozog, hanem többféle irányba keresgél, rájöttem, hogy ez a megfelelő hely ennek a darabnak. 

szep_1_rab_zoltan.JPG

Mi foglalkoztat  ebben a szövegben?

Úgy gondolom, hogy a Fosse által alkalmazott dramaturgia nem illeszkedik a kortárs drámairodalom mintáiba. Nem követi a történetnek azokat a fázisait, amiket elvárunk tőle: hogy legyen eleje, közepe és vége. A szövegei nem hagyományos drámai szövegek: dráma előttinek és ellendrámának nevezném. Ez a fajta írásmód megengedi, hogy belépjek ezeknek az embereknek az életébe: hogy ne a drámai konfliktus foglalkoztasson – az, amit egyből látok a színpadon, hanem az, amit bennem, nézőben generál.

A Szép története tulajdonképpen a fiatalság után érzett nosztalgia érzékeny megfogalmazása, az élethez való viszonyulás egyszerű és őszinte formája. Érett korban mi, felnőttek jóval árnyaltabb, összetettebb és ugyanakkor jóval bonyolultabb módon viszonyulunk a problémáinkhoz, a körülöttünk levőkkel való kapcsolatainkhoz, egyáltalán az életünkhöz, a kudarcaink és sikereink bizarr keverékéhez. Gyakran mi magunk sem vagyunk képesek kezelni ezt a „nagy komplexitást”, Fossénak viszont sikerül megközelítenie, tetten érnie anélkül, hogy a szánkba rágná. Nem magyarázza, nem ad válaszokat, nem von le következtetéseket, nem nyomja le a torkunkon, hogy „nézd, mennyire bonyolult most minden, és mennyire egyszerű volt valamikor”, hanem a saját nosztalgiázásán keresztül ragadja meg, ez pedig abban a pillanatban engem is nosztalgiázásra késztet. 

Egy ilyen szöveghez milyen színpadi forma illik? Hogyan közelíted meg?

Igyekszem hű maradni a szöveghez és ahhoz az érzéshez, amit első olvasás után hagyott bennem. Igyekszünk nem drámailag, hanem emberileg terhelni, tulajdonképpen ebben áll a munkánk. Hogy emberileg legyen komplikált, ne drámailag és teatrálisan, amiből aztán súlyos színpadi konfliktusok születnének. Óvatosan és finoman igyekszünk belelépni ezeknek az embereknek az életébe.

szep5.JPG

Magyar nyelvű ősbemutatóról van szó. Hogyan dolgozol a magyar színészekkel? Mit eredményez a nyelvi különbözőség?

Azon kívül, hogy egy hihetetlenül profi és nyitott társulattal dolgoztam, úgy éreztem, hogy valamennyien művészek, a legkisebbtől a legnagyobbig! Ez külön öröm számomra.

Azt szokták mondani, hogy mikor elvesztesz valamit, kapsz cserébe valami mást. Itt is ugyanez a helyzet: elvesztvén a kiejtett szó által biztosított, legközvetlenebb kapcsolatot, sokkal összetettebb rálátást nyertem a színpadi helyzetekre, a ritmusra, a hangulatra, egész jelenetekre. A színészekkel való munkámban – akikben ebből kifolyólag is nagyon kell bíznom, még ha ismertem is volna a nyelvet, ugyanerre a  nézőpontra törekedtem volna, mert nagyon szépen, őszintén keresték az utat, ezért nem éreztem szükségét annak, hogy a replikákból kezdjünk dolgozni.

szep2.JPG

A rendező ajánlása szerint kinek szól az előadás?

Mindenek előtt talán a 35 éven felülieknek. De ez nem kizáró jellegű korhatár. Nem tudom másképp nézni ezt az előadást, mint a saját perspektívámból, az életkorom és a tapasztalataim által meghatározott szempontból. Természetes, hogy én azokat a pontokat érzékelem a legátütőbb igazságoknak, amelyekkel az én – mai, múltbeli és jövőbeli elképzelt – életem rezonál. De nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi lesz egy tizennyolc éves nézőpontja vagy éppen egy hatvan év feletti nézőé, aki olyan információk és tapasztalatok birtokában fogja végignézni az előadást, amiket én még meg sem éltem. Valószínűleg teljesen másképp fogja látni a dolgokat. 

A Szép szereplői Ördög Miklós Levente, Korpos András, Moldován Orsolya, Biluska Annamária, Barabás Krisztina és Nagy László.  A bemutatóra ma este fél 8-kor kerül sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében.

Az interjút a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozata bocsájtotta a rendelkezésünkre.