„Elkezdtük keresni azt a közönséget, amelyik nem csak nézni szeretne"

20 éves a Káva Kulturális Műhely. Takács Gábor művészeti vezetővel beszélgettünk arról, honnan indultak és merre tartanak – 2/2. rész.

Az interjú első részében az indulás mellett arról beszélgettünk, hogyan lehet változtatni a társadalmon azzal a fajta interaktív színházzal, amit ők csinálnak. Ebben a részben sok minden más mellett a társulat folyamatosan kísérletező hajlamának az okairól, a színházi nevelés és a színházpedagógia közötti különbségtétel színéről és fonákjáról, valamint a felnőtteknek kínált színházi nevelési előadásokról folyt a beszélgetés. Ha pedig valakinek nem derült volna ki, akár az interjú első részéből is, hogy mi az értelme és társadalmi léptékű célja mindannak, amit a Káva csinál, a beszélgetés második feléből ezt is megtudhatja.

tarsulati_foto_1_szilagyi_stefi_1.jpgKáva Kulturális Műhely (fotó: Szilágyi Stefi)

Mi az, ami a „saját gyereketek”? Amit ti csináltatok először?

A húsz év alatt kétfajta repertoár épült nálunk egymás mellé. Vannak olyan előadásaink, amelyek a hagyományos angolszász TIE-hez hasonlóan, de a kerekasztalos múltat is idevehetjük, általános emberi, elsősorban erkölcsi problémákat boncolgatnak.  Ezek mellé, körülbelül tíz évvel ezelőtt nagyon tudatosan elkezdtünk olyan előadásokat és projekteket létrehozni, amelyek már nem irodalmi alapanyagból indulnak ki, hanem egy nagyon konkrét társadalmi problémát neveznek néven, és azt járják körül különféle módon és kutatói támogatással. Ezekben talán elsők tudtunk lenni.

De még ezek előtt, nem sokkal az indulásunk után Mánfán elindítottunk egy projektet egy kollégiumban, roma gyerekekkel. Nyolc éven keresztül rendszeresen lejártunk, tavaszi és nyári tábort szerveztünk nekik, és két diákszínházi előadás is született, amiben velünk együtt játszottak. Majd ezeket az előadásokat azokban a falvakban turnéztattuk, ahonnan ők jöttek. Cigány fiatalokkal diákszínházat – tudtunkkal – előttünk nem csinált senki.

Nekem a kortárstánc színházi-nevelési előadásaitok is beugranak.

Az utóbbi négy- öt évben erőteljes kísérletezések folynak nálunk, hogy milyen új terepekre tudjuk elvinni ezt a módszert. Ilyen volt a múzeumokkal való kapcsolatfelvétel, amelyeknek a kiállításához kapcsolódóan tudtunk létrehozni játékot. De volt olyan nemzetközi projektünk is, ahol képzőművészekkel dolgoztunk együtt azon, hogy a közösségi alkotás gondolatát miként lehetne társítani a képzőművészettel. Én idesorolom a kortárs tánccal való találkozást is, két előadást hoztunk létre a Nemzet Táncszínházzal és a Közép-Európa Táncszínházzal, és jövőre továbblépve már néptánccal foglalkozunk. De volt egy bábművészet felé való kinyúlásunk is az Apró hősök című előadásunk kapcsán. Szóval a kísérletezéseknek nincs vége.

takacs.jpgTakács Gábor (jobbra) - Forrás: Káva Kulturális Műhely

 

Miért ez a folyamatos kísérletezés?

Gondolj bele, hogy a társulat alapítóival több mint húsz éve játszunk egymás mellett, és akik a második hullámban jöttek, azokkal is tizenöt éve dolgozunk együtt. Nagyon szeretem ezeket a tehetséges embereket és szeretném együtt tartani őket, de ennyi idő után hogy mondasz újat, hogy inspirálod a másikat? Erre egyetlen dolgot tudtam kitalálni: keresgéljünk olyan helyzeteket, formákat, amikben az eddigiekhez képest valahogy másképpen veszünk részt, akkor talán egy kicsit máshogyan tudunk magunkra nézni.

Például olyan vendégművészeket hívunk, akik még nem dolgoztak ezen a területen. Ilyen volt a Peer Gynt Polgár Csaba rendezésében vagy a néhány hónapja bemutatott Titkos ajtók, amiben Kárpáti Péterrel dolgoztunk együtt.  A felnőtt előadásunkat pedig Kovács Danival csináltuk, akit visszahívunk egy középiskolásoknak szóló előadás megrendezésére is, és jövőre Madák Zsuzsával dolgozunk egy gyerekeknek szóló előadáson

Rendezőkről beszélsz, külsős színészekkel szoktatok dolgozni?

Ez egy baromi nehéz dolog, mert a mocskos anyagiak mindenbe beleszólnak. Mindenki imádja nálunk, amikor új színésszel találkozik, de akkor meg kell oldanunk a finanszírozást: a próbapénzt és az előadáspénzt. A Peer Gyntben, ami a HOPP art-tal közös produkció, azt a modellt tudtuk követni, hogy a három vendégművész (Tóth Orsi, Szilágyi Katalin és Terhes Sándor) közül kettőt ők, egyet mi finanszíroztunk.  De a Titkos ajtónál is bevontunk két külsőst, Bánky Sárát és Kálócz Lászlót. Emellett tulajdonképpen minden alkotói területen külsőst kell hívnunk, mivel a Kávának nincsen se látványtervezője, se dramaturgja.

A legerőteljesebb inspiráció azonban mégiscsak a rendezőnél fogható meg, akinek az új látásmódja, az ahogy túllép az esetleges saját előítéletein, segíthet nekünk, hogy egy kicsit máshogy nézzünk rá egy előadásra.

peer_gynt_3_meister_natalia_nora.JPGKardos János és Milák Melinda a Peer Gynt előadásában (fotó: Meister Natália Nóra)

Ti színész-drámatanárok vagytok…

Ma már nem ezt mondanám.

Hanem?

Nem akarom megtagadni ezt a fogalmat, hiszen drámatanári munkát is végzünk az előadásokon, de úgy gondoljuk, hogy olyan típusú színészek vagyunk, akiknek van egy speciális tudása a nézőkkel való kommunikációra. Azt is gondoljuk, hogy a XXI. században ez a tudás minden színésznek sajátja kellene legyen. De ez azért nehéz, mert a színész-drámatanár fogalomtól való elszakadással nem akarnánk belerondítani egy rendszerbe, amit többek között mi hoztunk létre. Ám ha az egészet lecsupaszítjuk, mégiscsak az marad a végén, hogy ott egy színész, aki megpróbál kommunikálni a nézővel.

 Ha már a fogalmaknál tartunk, és többször is utaltál a definiálási nehézségekre, éppen alakulóban van a színházi nevelés terminológiája, sőt, te voltál egy ezzel foglalkozó munkacsoportnak a koordinátora.

Valóban én vezettem a terminológiai munkacsoportot és azonnal szembe is kerültem ezekkel a problémákkal, méghozzá már az egyik kiindulóponton, ami a színházpedagógia és a színházi nevelés fogalmaival kapcsolatos. Bethlenfalvy Ádám és Cziboly Ádám 2013-ban megjelent könyvében, ami kísérletet tett egyfajta rendszerezésre, született egy javaslat, hogy mivel a szakmai közbeszéd nagyon sokszor gyakorlatilag szinonimaként kezeli a két fogalmat, tekintsük ezeket annak. Most egy pályázat megadta a lehetőséget, hogy újra ránézhessünk erre az egészre.

Úgy érzem, hogy a színházpedagógia és a színházi nevelés két különböző dolog. És nem csak azért, mert a színházpedagógia elsősorban a német színházi kultúra fogalma, hanem mert ott az előadás alkotóinak nem dolga azzal foglalkozni, hogy vajon lesz-e drámajátékos feldolgozás az előadáshoz. Az ottani színházpedagógusnak az alkotóktól teljesen függetlenül kell kitalálnia, mit helyez a középpontba, min fognak gondolkodni a gyerekek. Márpedig ez egy elég radikális különbség ahhoz képest, ahogy mi dolgozunk.

Azt gondolom színházi nevelési előadásnak, ahol az első pillanattól kezdve tudom, hogy kiknek akartam ezt létrehozni, hogy miért ezt a problémát választottam, és hogy milyen foglalkozási formákat fogok javasolni. Ez egy sokkal szervesebb kapcsolat az előadás és a drámafoglalkozások között. És ez nem azt jelenti, hogy jobb vagy rosszabb, hanem, hogy ez két különböző gondolkodás, amit elnevezésében is érdemes lenne megkülönböztetni. De bőven vannak érvek a két fogalom szinonimaként való használatára, sőt arra is, hogy válasszuk ketté, de más elvek mentén. A munkacsoportunk nagy valószínűséggel nem fogja eldönteni ezt a vitát… ehhez a szakmának egy kis időre van szüksége.

igaz_tortenet_alapjan_3_dusa_gabor.jpgIgaz történet alapján (fotó: Dusa Gábor)

Emlékszem, hogy volt olyan kőszínházi drámapedagógus, aki örömmel mesélte, hogy egy rendező az előadás próbafolyamata előtt leült vele beszélgetni.

Ez egy jó példa, a rossz példa meg az, amikor kizavarják a színészt az iskolába 45 percen keresztül József Attilát szavalni, és ezt is színházpedagógiának nevezik. Sok színházban egyébként azt jelenti a színházi nevelési tematika, hogy beletesznek mindent, amiben valami más történik, mint egy klasszikus előadásnál. Nagyon fontosnak érzem, hogy ezek a fogalmak tisztázva legyenek, hiszen ha mi nem tesszük rendbe a saját fogalmainkat, akkor hogy várjuk el másoktól, hogy helyesen használják, és adott esetben akár egy pedagógus, akár egy színházigazgató, akár egy döntéshozó tisztában legyen, hogy mit támogat vagy mit hív meg magához.

Ha már a fogalmaknál tartunk, a „résztvevő színháza” éppen a ti találmányotok, a nevetekben is szerepel.

Ez például konkrétan a Bábok című előadásunkhoz köthető, ahol azzal kísérleteztünk, hogy lehet-e olyan előadást csinálni, ahol egy nézőkkel közös fikciót az egész játék ideje alatt működtetünk. Amúgy kutyanehéz dolog: ne legyen hamis, se tanáros, adott esetben el tudjon emelkedni egy-egy beszélgetés a nézőkkel az improvizáció művészi színvonalára. Sokat kísérletezünk ezzel, ezért vállaljuk védjegyként is. Kétségkívül sokat foglalkozunk vele azóta is, de ezzel együtt nem tekintjük szentírásnak. Amikor megszületik egy előadás, igyekszünk nem működtetni az előző húsz évből vett sémákat. Az anyagnak kell meglenni, és ezután kell megtalálni, hogy az milyen formát kíván és enged. Azt hiszem, ahhoz kell a bátorság, hogy bármennyire is szeretjük és hatékonynak tartjuk ezt a formát, ne engedjük magunkat agyonnyomni vele.

uzlet_1_kalocz_laszlo.JPGTakács Gábor az Üzlet előadásában (fotó: Kálócz László)

Nagyon érdekes tapasztalat volt, amikor a Kárpótlás című előadásotok keretjátékában egy filmforgatáshoz kértetek segítséget, és a diákok elkezdtek egészen konkrét technikai megoldásokat hozni, miközben színlapot elolvasó, megfigyelői helyzetben lévő kibicként világos volt számomra, hogy a dolog nem erről szól.

Ilyen előfordulhat, ezzel együtt azt egy nagyon jól sikerült előadásnak és egy izgalmas keretjátéknak tartom. Ebben az előadásban a holocaustot próbáltuk valahogy megközelíteni, de úgy, hogy ne kapcsoljanak be a szokásos reflexek: Jézusom, már megint! Ez a keret szerintem lehetővé tette, hogy ne ezzel foglalkozzanak, helyette itt van egy fiatal rendezősrác, aki a segítségüket kéri. És aztán szépen lassan kerülnek képbe a filmforgatás során, hogy itt van egy színésznő által eljátszott nagymama, akinek mégiscsak van egy sorsa, amihez viszonyulnia kell két generációnak is, és ebben nekik is valahogy el kell helyezni magukat.

Mint ahogy hasonlóan hasznosnak éreztem a keretet a Szobor című előadásunknál, ami a néhány évvel ezelőtti, romák elleni gyilkosságsorozattal foglalkozott. Abban az esetben sem volt könnyű kitalálni egy olyan kiindulópontot, hogy ne az a lehetetlen helyzet álljon elő, hogy: Figyelj, akkor most játszunk egy jót a romák elleni gyilkosságról! Ott a valóság sietett a segítségünkre, mert egy szobrász valóban készített egy emlékművet, felajánlotta az érintett falvaknak, akik történetesen nem fogadták el. Ezen a vitahelyzeten keresztül, hogy kell vagy nem kell egy ilyen szobor, már be lehetett hívni a játékba a gyerekeket.

szobor_1_kalocz_laszlo.jpgSzobor (fotó: Kálócz László)

A felnőtteknek szóló előadásokat is a kutatás és az inspiráció részeként kezdtétek el?

Ennek is külön története van: amikor ’97-ben elindult a Káva, egy darabig a gyereknek és fiataloknak kínáltakkal párhuzamosan felnőtt előadásokat is létrehoztunk, mindenféle interaktivitás nélkül. Egy idő után a véges kapacitás és anyagi okok miatt el kellett döntenünk, mire koncentráljunk. Úgy döntöttünk, hogy gyerekekkel akarunk foglalkozni, és nem akarunk a sokadik alternatív színháznak nevezett csoport lenni, mert ott el fogunk vérezni.

Pár éve jött elő ismét az ötlet, hogy csináljunk felnőtteknek előadást, de már azt a módszert használva fel, amit a fiataloknál alkalmazunk. Kezdjük el keresni azt a közönséget, aki nem csak nézni szeretne, hanem valamilyen módon szeretné aktivizálni is magát. A szakmai kihívás ebben az volt, hogy amit így tapasztalunk, remélhetőleg átkerül a gyerekekkel és a fiatalokkal való munkába is. És van mögötte egy nagyon erős közönségkeresési gesztus, hogy vajon vannak- e erre fizetőképes, nyitott nézők. Miközben azt gondolom, a társadalom jelentős része vágyik erre, közben azt is látom, hogy nézői oldalról sok szempontból konzervatívak vagyunk.

lady_lear_1_meister_natalia_nora.JPGKardos János és Gyombolai Gábor a Lady Lear előadásában (fotó: Meister Natália Nóra)

Azért fura ez, mert amikor elkezdtem színházi nevelési előadásokat nézni gyerekekkel, azonnal felmerült bennem, miért nem csinálnak ilyet nekünk, felnőtteknek is. És rá egy-két évre ti elkezdtétek...

Sajnos, kevesen gondolják ezt ugyanígy. Egyikünk sem hiszi azt, hogy csak ez a színház, és azt sem hisszük, hogy mi jobb színházat csinálunk a hagyományosnál, de azt igen, hogy ennek ott kell lennie a palettán.

Az életünk és a körülöttünk lévő dolgok nagyon sokszor kínálják ezt a fajta aktivitást – hogy csak a legtriviálisabbat a facebook-ot említsem –, ahol mindannyian arra vagyunk inspirálva, kényszerítve, hogy hozzászóljunk. Tulajdonképpen ezek mögött az előadások mögött ott van a gondolat, hogy alkotótárs vagy és hogy gondolatilag is hozzá tudsz tenni. És ha ezt megteszed, akkor várhatóan az élet más területein is aktivizálni fogod magad. Olyan országban lenne jó élni, ahol az embereknek természetes, hogyha valami bajuk van, azt elmondják, ha valami mellet ki kell állni, akkor kiállnak, ha pedig cselekedni kell, akkor cselekszenek. Mi azt szeretnénk közvetíteni, hogy ez a normális.

Köszönet Hegedűs Katának a cikkhez nyújtott segítségért.

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

„Nem lennék elégedett, ha pusztán csak lejátszanánk az előadásainkat”