„Ha most valaki azt mondaná, hogy vége, nem lennék felháborodva”

Pogány Judit 72 évesen is az egyik legtöbbet játszó színész. A színpadra állás öröméről és nehézségéről, valamint a politizáló színészről is mesélt a Vasárnapi Híreknek.

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes művész az Örkény Színház tagja, emellett több más előadásban is szerepel, többek között – immár tizedik éve – a Pedig én jó anya voltam című monodrámában. 73 életévében járva is az egyik legtöbbet foglalkoztatott színművész, jelenleg tizenöt előadásban játszik.

pogany.jpg                               Pogány Judit (forrás: szinhazkolonia.hu)

Az interjúban mesél a színpadra állás öröméről, amelyet néhány produkció esetén érez, ám közben fél, hogy vajon össze tudja-e úgy szedni magát, ahogy kellene. A fáradtság a legnagyobb kihívás számára. „Állandó fáradtsággal és kialvatlansággal küzdök. Mondjuk sosem tudtam eleget aludni, de régebben nem voltam hetvenhárom” – mondja, hozzátéve –„hetvenévesen azt érzem, hogy jóval többet éltem, sokkal dúsabb, gazdagabb volt az életem, több élmény jutott nekem, mint amennyi egy normális életet élő embernek ugyanennyi idő alatt kijár. Ha most valaki azt mondaná, hogy vége, nem lennék felháborodva”.

Arról is mesél, hogy az életkorral általában a szereplehetőségek is szűkülnek, ebben a tekintetben azonban az Örkény Színház nem egy átlagos hely, mivel „még néhány évvel ezelőtt is egyszerre játszhatta Csuja Imre feleségét és az ujját szopó kisfiát”. „Ha színpadon vagyok, és egy jó szerepben azt érzem, hogy alkalmas vagyok rá, akkor annyi éves vagyok, amennyi kell. Egy kicsit sem törődöm a papírforma szerinti valóságos korommal” – mondja a színésznő.

_dep9865.jpgMácsai Pál és Pogány Judit az Anyám tyúkja (2) előadásában (fotó: Dudás Ernő)

A szűkülő szereplehetőségek adják a kérdést, vajon mindent elvállal-e. „Tavaly saját kérésemre leadhattam a Tartuffe-beli szerepemet. Fizikailag rosszul voltam a jelmezben, mintha beültettek volna egy kemencébe. Az többször előfordul, hogy nem vállalok el egy munkát. Ennek több oka is lehet, de ez mindig csak külső felkérésekre vonatkozik. Az idei évadban fordult elő először, hogy visszaadtam egy már hetek óta próbált szerepet” – meséli, hozzátéve – „egy társulatban azt a szerepet kell eljátszani, amit rá bíznak az emberre. Ez munka”.

A színházi szakma megosztottsága is szóba került az interjúban. „Rettenetes látni, ami van. A színházak elkezdtek saját belső berkeikben működni” – mondja, egy tanítványa legutóbb például az Újszínházban kapott szerepet, és kérte, hogy menjen el megnézni őt. „Mondtam neki, hogy bocsásson meg, de nem mehetek. Én nem léphetem át annak az épületnek a küszöbét. Nem kerülhetek egy légtérbe bizonyos emberekkel. Régen is voltak jó és rossz színházak, jó és rossz előadások, de ilyen nem volt. Szégyellem a távolmaradásomat azok miatt az emberek miatt, akik csak ott kaptak munkát, miközben nem értenek egyet azzal a szellemiséggel, amit az a hely képvisel” – fogalmaz Pogány Judit.

pedig.jpg                                       Pedig én jó anya voltam (fotó: Gordon Eszter)

A színészek egy része azért nem mondja el a politikai véleményét nyilvánosan, mert ez a színészetétől függetlenül megosztja a nézőit, vagyis ő nem a „jobboldalnak vagy a baloldalnak” játszik, hanem az „embereknek”. Pogány Judit nem így gondolkodok: „Ha valaki valaha a kaposvári színházhoz tartozott, ott nőtt felnőtté, az nem tudja elkerülni, hogy saját véleménye legyen a világról, és ezt el is mondja. Néha elég csak jól játszani és a produkció majd közli, amit gondolok. De vannak helyzetek, amikor meg kell szólalni, állást kell foglalni. Én azt gondolom, hogy jogom és okom van rá, hogy elmondjam a véleményemet, és szégyellném magamat, ha nem tennék így. Azt nem szabad, hogy mindenki csak leshelyzetből drukkoljon”.

Pogány Judit korábban aktívan politizált, az SZDSZ színeiben önkormányzati képviselő is volt. Most, mivel nem ismeri az új pártokat és szervezeteket, nem tudja, melyik áll hozzá igazán közel. „Három éve, a netadós tüntetésről készült egy felvétel. Néhány gyerek bement a Fidesz-székház kertjébe, és egy ellentüntető, egy korombeli, agresszív, dühöngő férfi ököllel csapott az egyik fiatal arca felé, majd egy röplapot nyomott a képébe. A fiú rezzenéstelen arccal állt, és nézte a férfit, aki megütötte. Nem ütött vissza” – emlékezik – „Elbőgtem magam, és azt éreztem, hogy megint van egy réteg, akik csodálatosan gondolkodnak, lázasak, elszántak, okosak. Arra gondoltam, egy ilyen srác mellé oda tudnék állni”.

A Vasárnapi Hírekben megjelent interjúból az is kiderül, milyen szerepet adott vissza legutóbb Ascher Tamásnak, szeretne-e újra fiatal lenni és hisz-e a színház társadalomformáló erejében.

A teljes interjú itt olvasható.