Grófi kastély és Makkoshotyka a Városmajorban

Nem nagyon hiszek a szememnek, de úgy látom, egyre több igényes produkció keveredik a nyári röhögtetők közé. 

Arról persze szó nincs, hogy például helyhez kötődő, komoly szándékú műveket játszanának, mint hajdan, amikor Kőszegen Spiró György meg Nemeskürty István drámáit adták elő, a Kőszegőket az iskolai tankönyvekben is emlegetett hajdani ostromról, illetve a budai utca nevét viselő Kiss János altábornagyról (Hantjával ez takar), vagy Az ember tragédiáját ígérnék Szegeden, holott a Dóm téren Hont Ferenc azzal kezdte az ünnepi játékok sorozatát, majd később Vámos László is próbálkozott vele ugyanott. 

magnasmiska_1.jpgDobó Enikő és Szemenyei János a Mágnás Miska előadásában (fotó: Walter Péter)

Az alapvető szórakoztató célzaton belüli igényességről beszélek. Erre bizonyság már az is, hogy a Városmajori Színházi Szemle műsorát megbízható ízlésű kritikusok válogatják, de az is, hogy Szentendrén Szép Ernő Vőlegényét mutatták be, ami aztán a Városmajorba is átkerül, meg az is, hogy a Játékszínben tavasszal John Updike regényének színpadi változatát mutatták be, Az eastwicki boszorkányokat Tasnádi István átiratában, Bagó Bertalan rendezésében. 

A városmajori szemlének az a haszna is megvan, hogy itt pótolhatja az érdeklődő néző, ami az éved közben valamiért kimaradt. Most például nagyon örültem annak, hogy láthattam Rusznyák Gábor kecskeméti Mágnás Miska rendezését. Nagy kár lett volna elmulasztani. Rusznyák Gábor lényegében Mohácsi János átiratában játszatja az operettet (nem először tesz ilyet), csak éppen jelentősen tömörítve, hasznos rendet vágva az ötletek burjánzó dzsungelében. Amikor először láttam Mohácsi Mágnás Miskáját a Vígszínházban, a kevésbé sikerült Mohácsi-művek közé soroltam. A mostani Rusznyák-Mohácsi verziót a legsikerültebbek között érzem. Technikai, szórakoztatóiparosi értelemben mindenképpen. 

magnasmiska_2.jpg           Szemenyei János és Hajdu Melinda a Mágnás Miskában (fotó: Walter Péter)

Amúgy természetesen nem lehet ezzel a darabbal megismételni azt, ami a vele csaknem egyidős Csárdáskirálynővel sikerült egykor. Mindkét mű az első világháború közepe táján született. Az, hogy a Csárdáskirálynőt Mohácsi kaposvári előadása 1916-ba helyezte, hangsúlyozva az édeskés történet mögött a háború valóságát, megfejelve az ország, a monarchia elsüllyedésének látomásával, 1993 tavaszán revelációnak számított, amit nem lehetett volna hasonló hatással megismételni egy másik operettel. (Igazából a Csárdáskirálynővel is csak részlegesen sikerült 2011 végén Székesfehérváron.) Ráadásul a Mágnás Miskát nem kell különösebben átigazítani, hogy villogjon benne az osztályharcos pengeél, arisztokráciát kigúnyoló és kapitalista kizsákmányolást elutasító indulattal tetézve. Nem kell hozzátenni semmit, hogy nagyjából ugyanúgy értsük, mint Keleti Márton 1949-es filmjét, amely a szocialista fordulat évében természetesen még külön nyomatékot is adott az elnyomottak fölényének a degenerált uralkodó osztállyal szemben. 

A kecskeméti előadás forgóra helyezi Debreczeni Borbála trükkösen álrealisztikus, a vidéki kastélyt kívül-belül megmutató díszletét, és szó szerint száguldó tempóban pergeti le a történetet, amelyet csak egy-egy fülsimogató dalbetét akaszt meg. A szakmailag mintaszerű rendezést hasonlóan magas színvonalú, virtuózan kidolgozott színészi alakítások valósítják meg Tihanyi Ildi stílust és fantáziát egyesítő ruháiban. Kőszegi Ákos a beszélő nevű Korláthy gróf nem éppen acélos jelleméből bőven táplálkozó humorforrást varázsol, Csapó Virág hervadó grófnője előkelően halvány idegen a történetben. Zayzon Zsolt és Nagy Viktor maradéktalanul és egyénítve aknázza ki az idióta grófkettős szerepében adott lehetőségeket, Réti Erika karcosan adja a nagymama bölcsességét. Hajdú Melinda minden mórikálás nélkül hozza a cselédlány természetes értelmességét, Szemenyei János pedig a címszerep eszményi megtestesítője, pofátlanul laza, szélsőségesen merész. Meri utálatosra venni a népi hőst, a művészi igazságszolgáltatás eszközét, gátlástalan törtetéssel magához hasonítani az úri társaságot. A legkevésbé izgalmas szerep, mint minden operettben, a szerelmeseké. A történet róluk szól, de nélkülük. Dobó Enikő és Orth Péter így leginkább énekszámaik szépen zengő előadásával tűnik ki. A fergeteges siker a Városmajor majd ezer fős nézőterén sem maradhat el. 

terminalworkhouse_mamor_2.jpg       Bakonyi Alexa és Géczi Zoltán a M/ámor, vagy amit akartok előadásában

Mindebben nincs semmi meglepő. Az viszont már önmagában is meglepett, hogy a Terminál Workhause és a Manna közös vállalkozásában készült Shakespeare-paródiát (M/ámor, vagy amit akartok), amelyet a Sanyi és Aranka csöppnyi termében láttam úgy másfél éve, egyáltalán műsorára tűzte a közel ezerfős nézőterű Szabadtéri. Ráadásul a huszonkettedik sorból nézhettem azt, amit eredetileg karnyújtásnyiról figyeltem. Kellett egy kis idő, amíg megszoktam. De hamarosan már élveztem is a makkoshotykai Szentivánéjt. Pedig eredetileg, közelről nem is tetszett igazán. Inkább bosszantott az Egressy Zoltán Portugáljához illő környezetbe helyezett Shakespeare-mese. De akkor is hamar átláttam Dancsecs Ildikó furmányos átiratának értelmét és érdemét. Most már csak a távolsággal és a kissé túlzott hangerősítőssel kellett megbékélnem. Lassan az is összejött. 

Erős túlzás lenne viszont az állítanom, hogy a szó igazi értelmében a színészi alakításokat is láttam. Ahhoz varázsszemüveg kellett volna. De mondhatni hallás után is elhittem, hogy Bakonyi Alexa és Gerlits Réka, Géczi Zoltán és Molnár Gusztáv teljes mértékben helyén volt a maga két-két szerepében. Simon Attila pedig mint hegedűs és csapos, de leginkább mint humánmanipulátorrá avanzsált Puck, illetve Robin pajtás, különös jelenségnek bizonyult: egy cinikus értelmiségi falun.

Éppoly idegen a kocsmában, mint a lovászlegény a kastélyban.

Zappe László

Kapcsolódó cikkek

A legjobb vidéki és határon túli szórakoztató előadások a Városmajorban
A falu rossza volt a nézők kedvence a Városmajori Színházi Szemlén