Kapától Tóth Jánosig egyetlen mosoly nélkül – Mucsi Zoltán 60 éves

Legtöbben filmjeiből ismerjük, esetleg káromkodós videókból, miközben több mint százhúsz színházi előadásban szerepelt. Nem is akárhogyan. 

Kapaként ismerhettük meg 1999-ben, amikor Jancsó Miklós Nekem lámpást adott a kezembe az Úr Pesten című filmjében Scherer Péterrel szerepelt. Kapa és Pepe kettősét a két színész közösen alakította ki. „A két kis szerencsétlen, aki megőrjíti egymást, mégsem tud egymástól elszakadni; akit megaláznak a munkahelyén; aki agybajt kap a feleségétől; aki nem mer beolvasni az iskolaigazgatónak – ez mindannyiunk életében jelen van. Azokból az alapvető emberi érzésekből építkezünk, amelyek valamilyen módon mindenkit jellemeznek. Mindenki volt már megalázott helyzetben, mindenki érzi úgy néha, hogy az élet igazságtalan vele. A humor akkor jó, ha már fáj. Ha olyan, mint a való élet, csak elviszed a széléig, hogy muszáj legyen nevetni rajta” – meséli a két figura jelentéséről Mucsi Zoltán egy interjúban.

nehez_oke_puskele.jpgMucsi Zoltán a Nehéz előadásában (fotó: Puskel Zsolt / Port.hu)

Kapa figurájával tükröt tartok magunk elé, igyekszem minden szituációban a legszéléig elmenni, de sohasem a bántó szándék vezérel. Az indulattól elborul az agy, beszűkül a látómező, de amint meglátjuk magunkat így kívülről, azonnal nevetni kezdünk. A humor hozzásegít az önismerethez” – mondja egy másik helyen az idegbajos, savanyú alak igazságáról.

Pedig 1999-ben Mucsi Zoltán már túl volt tizenöt szolnoki színházi évadon segédszínészként, három szabadúszó éven és harmadik éve alapítóként tagja volt a Bárka Színháznak. A nagy lökést a pályáján az 1995-ös legendás Szentivánéji álom adta, amelyet Csányi János rendezett, és amelyre nyolc különböző színházból válogatott színészeket. Ennek az előadásnak az eufórikus lendületéből jött létre a Bárka Színház. Utána következett számára a Roncsfilm, a Gengszterfilm és aztán a Jancsó-filmek.

roncsfilm.jpg                          Szirtes Ágival a Roncsfilmben

Azonban minden Abonyban kezdődött a tervvel, hogy futballista lesz. Ezt követte a budapesti szakiskola. „Amíg Pesten szakmunkásképzőbe jártam, évi 300 előadást néztem meg. Annyira utáltam az iskolát, hogy ma már nem is tudok magyarázatot adni arra, miért nem hagytam abba. Csak úgy tudtam átvészelni, hogy heti hat napon színházba és koncertekre jártam” – emlékezik.  

A szakmunkásiskola után visszament a szülővárosába, aztán Szolnokra költözött. „Elkezdtem dolgozni géplakatosként, majd hírlapkézbesítőként, aztán leérettségiztem, és szólt egy barátom, hogy egy színjátszókörbe jár, tartsak vele. Egy évig voltam ott, és nagyon biztattak, ezért amikor a Szolnoki Szigligeti Színház meghirdette, hogy segédszínészeket keres – ami a statiszta úri neve -, akkor jelentkeztem. Felvettek, és szép lassan elkezdtem araszolni előre” – így indult hát ez a pálya. Közben a Színműre többször is sikertelenül próbálkozott bekerülni.

És így folytatódott: „Közben végig úgy éreztem, hogy ugyan a mennyországban vagyok, de nekem kénszagom van és kopog a patám. Sem kulturálisan, sem műveltségben nem éreztem magam oda valónak. Ennek ellenére értek apró sikerélmények: az egymondatos szerepből lett kettő, majd három mondat, aztán már rendes szerep”.

mulatsag_szikszai_remusz.jpgScherer Péter, Szikszai Rémusz és Mucsi Zoltán a Mulatságban (forrás: Bárka Színház)

Tizenöt évet töltöttem el ott, az amatőr színjátszásból érkezve, és ez nagyon fontos időszak volt az életemben. Lassú ember vagyok, diófatípus, lassabban terebélyesedem, és még mindig iskola nekem a színház. Hogy miért jöttem el, arról röviden annyit, hogy alapvetően mehetnékem volt, meg hívtak is, de egészen addig nem mertem lépni, amíg nem jött egy jó apropó, nevezetesen az, hogy a Spiró Gyurival (a Szolnoki Szigligeti Színház akkori igazgatója – a szerk.) akkor nem találtunk hangot” – meséli az akkori váltásról.

A Szentivánéji álom után és abból létrejött Bárka Színház 1997 és 2002 között azután már jelentősebb szerepekkel kínálta meg. Köztük a Mulatság egyik főszerepével, amely produkció az időközben elsüllyedt Bárkából kimentve több mint 350 előadást ért meg. Mondani sem kell, hogy az egyik partnere ott is Scherer Péter. „Magunk is túl nagyot álmodtunk akkor, és nem láttuk pontosan a Bárka helyzetét, ekkor a Csányi Jancsival (a Bárka akkori igazgatója – a szerk.) nem sikerült hangot találni, és többen úgy gondoltuk ezért, hogy elmegyünk. Szerencsémre jött egy másik remek csapat, a Krétakör” – emlékezik az időszak végére.

Ami pedig a több évtizedes Kapa-Pepe, Mucsi-Scherer párost illeti, ő maga sem tudja, meddig működhet ez a dolog. „Én is rohadt kíváncsi vagyok, meddig lehetünk még érdekesek önmagunknak, egymásnak és a közönségnek. A próbafolyamatok alatt karcoljuk egymást, küzdünk, mint minden normális színész. Folyamatosan megújulni nehéz. Közel negyven éve a pályán pedig egyre nehezebb” – mondja erről egy helyen. „A magánéletben persze nem az van, hogy ha nincsen semmi dolgunk, akkor felhívjuk egymást, de nem is kerüljük. Ez a barátság nagyon próbára lett téve, és azt gondolom, most már egyikünk rá fogja dobni a másikra a göröngyöket. Papírforma szerint ez a Pepe lesz”- fogalmaz egy másikon.

duo_meszaros_csaba.jpgMucsi Zoltán és Scherer Péter (fotó: Mészáros Csaba)

És 2002-ben jött a Krétakör. A Krétakör a magyar színháztörténet egyik nagy szakasza, vagy ha történelmi léptékekben gondolkodunk, nagy pillanata volt. Több korszakos előadás került ki ebből a független műhelyből: Wojzeck (W - Munkáscirkusz), Siráj, Feketeország. Utóbbi híres-hírhedt villanyszerelős-káromkodós jelenetében Mucsi Zoltán remekelt. „Az teljesen improvizáció. Mi, akik csináljuk, írtuk-találtuk ki, mint ahogy a Feketeország összes jelenete improvizáció. Ki volt osztva, hogy ez a jelenet szakikról szóljon, és erről elkezdtünk beszélgetni” – meséli az eredetről, hozzátéve – „Azt találtuk ki, hogy amikor dolgoznak, abban ne legyen köszönet és káromkodjanak folyamatosan. Hogy úgy beszéljenek, hogy abban ne legyen más, csak faszom, geci, pina, szopd ki, hogy úgy állítsunk össze mondatokat, hogy csak szükség esetén tegyünk bele melléknevet vagy igenevet, vagy azt, hogy „ajtó”, a többi négyszáz káromkodás legyen. Szerintem az már egy káromkodásária lett a végén. A valósághoz már nincs köze, mégis ráismersz ezekre a figurákra”.

Ez a remeklés később önállósította magát, pontosabban Mucsi Zoltán önállósította. Erről bárki meggyőződhet, ha beüti a google-ba, hogy „Mucsi káromkodós”. „Nem úriember módjára kommunikálunk egymással, ritkán hallani olyat, hogy a kakas csípje meg, tessék már egy picikét arrébb menni. Az én káromkodásom ennek a hangnemnek a sűrítménye. Hogy tudunk nevetni rajta, azt mutatja, közben rádöbbenünk, milyen ordenárék és nevetségesek vagyunk” – meséli a színész ezzel kapcsolatban.

2004-ben Jászai Mari-díjat kapott, 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.

de_sade_martincsak_istvan_parti_nora.jpgMucsi Zoltán és Parti Nóra a De Sade pennája előadásában (fotó: Martincsák István)

A Krétakör akkori társulatát Schilling Árpád a társulat vezetője 2008-ban feloszlatta, és egy másfajta, elsősorban színházi nevelési irányba indult el. „A Krétakör a legjobb utazás volt, jó lenne folytatni, és lehet sok mindent mondani a Schillingre, de amikor létrehozta a társulatot, akkor sem kérdezte meg senki, hogy miért pont őt választotta, úgyhogy most is el kellett fogadni a döntését. Az együtt töltött idő boldogságát, az előadásokat már nem tudja elvenni az sem, hogy megszűnt a társulat. Szerencsésen alakult a sorsom, ezért amikor nagyon jó kedvem van, elhitetem magammal, hogy ebben nekem is van részem” – mondta Mucsi nem sokkal a „szakítás” után.

Ekkor újra visszament az akkor már tagságában és igazgatásában is átalakult Bárkába. Ennek az időszaknak köszönheti legnagyobb szakmai sikereit. A De sade pennája előadás címszerepéért és a Tengeren Richard Harkinjáért is elnyerte a legjobb férfialakítás díját, ahogy Háy János Nehéz című darabjának főszerepéért is méltatta őt a kritika.

Időközben, 2009-ben – ugyan, ki mással, mint Scherer Péterrel (valamint Katona László színésszel és Gyulay Eszter dramaturggal) – létrehoztak egy független társulatot, a Nézőművészeti Kft-t. A legismertebb előadásuk a 2003-ban, még nem önálló társulatként bemutatott Nézőművészeti Főiskola, amelyik immár a 275. előadás felé tart rendületlenül. „Négyen vagyunk színészek, így nem tervezünk a közeljövőben Spartacus-előadást csinálni. Nálunk a hat fős előadás a megaprodukció, ezért a felkért szerzőknek ezt a számot kell figyelembe vennie. Minden évad előtt összeülünk, és megbeszéljük, miről lenne érdemes pofázni – persze összetettebb problémákat vetünk fel, mint az esztergapadgyártás küzdelmei” - meséli egy helyen a kis társulat évadtervezéséről. 

dq_view_031.jpgA Don Quijote előadásában (fotó: Mészáros Csaba)

Rendezőként még a szolnoki évek alatt kipróbálta magát iskolai előadásokban, ám utána elbátortalanodott, és sokáig nem volt folytatása ennek az ambíciónak.  Első komoly rendezése Vaszilij Szigarjev Guppi című darabja volt a temesvári Csiky Gergely Színházban 2015-ben. Ezt követte Slawomir Mrozek Emigránsok című darabja, amit a Terminal Workhouse társulatával állított színpadra másfél éve.

Hasonlóan Karinthy Frigyeshez, a humorban ő sem ismer tréfát: „Színész vagyok. Amit a közönség lát, az egy szerep. De amíg az elkészül, fegyelem, koncentráció, alázat szükségeltetik. A hülyéskedés és a humor két külön dolog. Megírni, megcsinálni egy jelenetet úgy, hogy igazán emberi legyen, megtalálni a színét és a fonákját, az nem megy elmélyült munka nélkül. Abban nem lehet hülyéskedni. Ugyanolyan fegyelem kell hozzá, mint a drámához” – vallja.

És ha már vallomás, akkor a cikk végén álljon egy rövidke ars poetica: „Az ember, ha olyan idealista, mint én, elhiteti magával a borús időkben is, hogy semmi nem érdekli, a kritika sem, csak az, hogy átformálja a világot. Ötven fölött persze már tudja, hogy egy előadás nem fog megváltoztatni egy társadalmat, egy népcsoportot, csak reméli, hogy fontos dolgokról beszél, és az megérint valakit”.

(Forrás: Szinhaz.hu, Magyar Narancs, Magyar Nemzet, Origo, Playboy, 7óra7)