Fekete Ádám író, dramaturg, rendező és színész. Legújabb munkája A Jeditanács összeül kapcsán mesélt többek között kíváncsiságról és az állandóságtól való iszonyról. 

Fekete Ádám két éve dramaturg szakon végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, 2012-ben Junior Prima Díjat nyert, 2015-ben ő lett az Év Titánja. Ebből következik, hogy már egyetemi évei alatt több független társulattal dolgozott egy-egy előadáson. De már gimnazistaként is szemet szúrt Mácsai Pálnak és Bíró Krisztának, amikor egy Madách Napon húszpercesre vágta Shakespeare Viharját, amit aztán ő maga is adott elő néhány diáktársával. Színészként később is egyre gyakrabban szerepelt egy-egy független produkcióban, és tavaly hozta létre a TÁP Színházzal a Csoportkép oroszlán nélkül (természetes fényben) című előadását, amelynek szerzője és rendezője is ő volt. A produkció különös lassúsága, látszólagos történettelensége a nézők egy részére színházi revelációként, másokra botrányként hatott.

                      Fekete Ádám

A Trafóban bemutatásra kerülő A Jeditanács összeül második olyan munkája, amit íróként és rendezőként is jegyez. Mint megtudtuk tőle, ezúttal nem a lassúsággal és a csöndekkel operál. Sőt! A helyszín nem ismeretlen előtte, hiszen Kárpáti Péter Tótferi című, Trafóban látható előadásában színészként szerepel. 

Már az egyetem alatt is nagyon sokat dolgoztál, és úgy tűnik, ez azóta sem változott: játszol, dramaturgként dolgozol, rendezel. Ez a tempó mennyire jön nálad belső indíttatásból és mennyire függ össze azzal, hogy a független szférába éppen csak csordogál a költségvetési támogatás? 

Nagyon másféle energiákat kap az ember a színészettől, a rendezéstől, az írástól, a képzőművészettől, a zenétől – engem az összes fajta felvillanyoz, hol erre van szükségem, hol arra. Inkább kíváncsiság ez, de van benne nyugtalanság is, iszony valami állandóságtól. Ez a többlakiság nem függ össze a pénzzel.

Ha egy kőszínház teljes állású dramaturgként alkalmazna megadva a játszás és akár a rendezés kényelmesebb tempójú lehetőségét is, de nem adva lehetőséget a független szabadúszásra, elvállalnád? 

A kőszínházi struktúrába való beépülés nem tenne most jót, úgy érzem, nem piszkálná fel a kreativitásomat, inkább gúzsba kötne, az épület múltjával, a hierarchiával, az ott működő dinamikákkal. Végső soron előbb darálna be ez a kényelem, merthogy eléggé szeretem a kényelmet, nem igazán tudok ellenállni neki, miközben a művészetnek ritkán tesz jót. Inkább hoznék létre egy saját közösséget, minthogy csatlakozzak egy meglévőhöz. Ehhez viszont még úszkálni kell egy picit.

Fekete Ádám és Stefanovics Angéla  a Tótferi előadásában (fotó: Csányi Krisztina)

Ha a dramaturgi munka, a rendezés és a játszás közül kellene választanod, melyikről mondanál le legkönnyebben, és melyikről a legnehezebben? 

A dramaturgi munka már nem elégít ki, becsvágyóbb lettem, szeretem jobban kiterjeszteni magamat, és van is hozzá önbizalmam, jelen pillanatban. A rendezés az, ami most a legjobban izgat: lelket önteni egymásba, és együtt lelket önteni valami újba, ez életszerű és vidám dolognak hangzik. De a játszás is kell, a tónus, amit az ad. A pillanatok, amiket az életben nehezebben talál az ember, mint a színpadon.  

Első rendezésed, a Csoportkép oroszlán nélkül megosztotta a nézőket, miközben a kritika úgy emlékszem, szinte egyöntetűen és kifejezetten jól fogadta. Hogyan látod mindezek tükrében, így utólag az előadást? 

Nagyon jó érzés volt, amikor azt láttam, hogy pár embernek milyen sokat jelent. Hogy értik, amit mondani szeretnék. Bevallom, jobban emlékszem az előadás utáni arcokra, mint a kritikákra, többet jelentenek. Akik kimentek az előadásról, jól tették: a néző azért fizet a jegyéért, hogy kimehessen, ha nem tetszik neki, amit lát. 

Csoportkép oroszlán nélkül (fotó: Toldy Miklós)

És mikor láthatjuk újra? 

Sajnos nem tudjuk már játszani, egyeztetési nehézségek miatt, ezt nehéz elfogadni. Miközben lehet, hogy ha egy kicsit a sarkamra állnék, még tudna menni párat, nem tudom. Távol is került már, úgy gondolom, hogy menni kell előre, dolgozni tovább, de néha hatalmába kerít egy érzés, hogy mintha elhagytam volna valakit útközben. Ilyenkor megpróbálok valami másra gondolni.

Miközben sokféle független formációval és alkalmi alkotócsapattal dolgoztál, dramaturgként vagy éppen szerzőként részt vettél a Vígszínház, a Katona, a Radnóti vagy a Budapest Bábszínház produkciójában is. Mennyiben más egy kőszínházban dolgozni, mint például a TÁP Színházzal? 

Egy kőszínházban kevésbé vannak szerteszét az emberek, bejárnak, mint egy munkahelyre, mert a színház egy munkahely, ezért ott minden átláthatóbb, strukturáltabb. A független szféra kiszámíthatatlanabb, emiatt idegtépőbb sokszor, ugyanakkor egészen más kreatív energiák tudnak becsatornázódni egy próbafolyamatba, olyanok, amiket egy kőszínházi rend nem igazán enged meg. Valamifajta káosz, amivel szintén nagyon sok mindent lehet kezdeni – ezt a TÁP Színházban tanultam.    

„Már az egyetemen foglalkoztattak olyan színészvezetési és dramaturgiai formák, amiket más színpadokon nem látok, és más rendezőkben nem érzek ezek kipróbálására szándékot. Tehát ezeket nekem kell kipróbálni” - nyilatkoztad korábban. A Csoportkép esetén maximálisan álltad a szavadat. A Jeditanács összeül esetén mire számíthatunk? 

Akkor egy szuverén időkezelés érdekelt: kevés szöveg és sok csönd, amiben a szereplők csak ültek, és hallgatólagosan gondoltak valamire. A Jeditanács összeül ennek az inverze: a külvilág csöndjét a tudat belső hangjai váltják fel, amik hömpölyögnek, vitatkoznak, alakítják és ismétlik egymást, és be nem áll a szájuk. A Csoportkép egy melankolikus világot rajzolt, miközben egymástól elszigetelt, párhuzamos életeket mutatott be – a Jeditanácsban egyetlen élet szálazódik szét párhuzamos valóságokra: gondolatokra, vágyakra, emlékekre. 

A Jeditanács összeül próbáján (telefonos fotó: Kővári Szimonetta)

Ahogy a Csoportképnél, úgy a Jedinél is a saját írásodat állítod színpadra. Mennyire rendezed az előadást írás közben, illetve a próbafolyamat során rendezőként milyen meglepetések érhetnek és érnek a saját szövegeddel kapcsolatban? 

Amikor bejönnek a színészek, minden megváltozik. Az embernek van valami homályos színpadi elképzelése, miközben ír, semmi véresen konkrét különben, de az is nagyon hamar szertefoszlik, és valami sokkal érdekesebb váltja fel. Akkor tudom, hogy jó az, amit írtam, ha a színészek ösztönösen valami jobbra használják, mint amit kigondoltam. Amit ők tesznek bele, a hanghordozásukat, a gondolataikat, az életüket, az egy mindig sokkal igazibb valami, ez a tapasztalatom. Innentől a munka nagy része annyi, hogy oda kell rájuk figyelni.

A fentebbi nyilatkozatodból úgy érződik, hogy kísérletező, kereső alkat vagy. Tudna izgalmas lenni számodra rendezőként mondjuk egy klasszikus szöveg? 

Maximálisan. Az évad második felében több klasszikussal is szeretnék majd foglalkozni. Az embernek ki kell lépnie a saját fejéből, más szövegekre, észjárásokra ráhangolódni, beléjük mászni és megpróbálni őket megérteni, valóban megérteni. Ez frissítő és jót tesz. Azt hiszem, sok minden letapadt az idők rétegei alatt, olyan dolgok, amikről ma már csak sejtéseink maradtak. Hajlamosak vagyunk úgy nyilatkozni, mintha tudnánk, ebben és ebben a történetben miről van szó, pedig fogalmunk sincs, máskor pedig azt mondjuk: efölött eljárt az idő, ez ma már nem így van. A klasszikus szövegekkel való foglalkozás jó alkalom a mélybúvárkodásra, és ilyen szempontból kísérletezőbb vállalkozás, mint karnyújtásnyira lévő mondatokkal beszélni karnyújtásnyira lévő dolgokról. 

Ha valaki maga írja és rendezi a darabot, miközben végzettsége és gyakorlata szerint is dramaturg, mi szüksége lehet külön dramaturgra?

Kell egy külső szem, akivel meg tudod beszélni a dolgokat, egy bizalmi ember, akiről tudod, hogy rád szól, hogyha túlságosan elmerültél valamiben, célt tévesztettél, vagy csak elfelejtetted, mit is akarsz, mert éppen elvakított valami. Ezt gondolom. Ettől függetlenül nincs dramaturgom. Megbízom a színészekben és a stábban, kikérem a véleményüket, tudom, hogy szólnak, ha valami nem kóser, és magamban is bízom, hogy meghallom, ha szólnak. De ez nem egy elv. Más projektben majd lesz dramaturgom, lehet.

Török Ákos 

…

A Jeditanács összeül bemutatója október 27-én, délután 6 órakor lesz a Trafóban. Ezt követően az előadás október 28-án és november 24-én szerepel ugyanitt, hasonlóan délután 6 órától. Az október 28-ai előadás a Trafó Nézőpont című színházpedagógiai programsorozatának a része, ennek keretén belül a produkciót félórás beszélgetés követi az alkotókkal.

Az előadás a Budapest Főváros Önkormányzata által meghirdetett Staféta program keretében valósul meg.

Kapcsolódó cikkek

„A korlátaim egy idő után eltűnnek a színpadon" – Fekete Ádám válaszolt