,,A hétköznapiban a különlegességet, az extrémben a hétköznapit keresem”

Élet.történetek.hu címmel Lengyel Nagy Anna írásaiból készült monodráma-sorozatot indított az Orlai Produkciós Iroda. Interjú a szerzővel. 

Minden egyes részt más rendező fogalmaz meg és mutat be a nézőknek Pelsőczy Réka művészeti vezetésével. Az első epizód, a Nővérek – Levél Apámhoz! Egri Kati és Egri Márta szereplésével és Cseh Judit rendezésében október 19-én látható. A folytatásban, melynek címe Pira - Bella, október 28-án Ullmann Mónika és Borbély Alexandra szerepelnek, és Szabó Máté rendezi.  A sorozat folyamatosan bővül, és újabb epizódok is bemutatkoznak, mind a mellett az előzőekben bemutatott részek is repertoáron maradnak.  A Nővérek–Levél apámhoz! című monodrámákat október 19-étől láthatja a közönség a Mozsár Műhelyben, a Pira–Bellát pedig október 28-án mutatják be a Mozsár Műhelyben. 

Hogyan találtatok egymásra Orlai Tiborral? 

Egész életemben gyűjtöttem és a Magyar Rádióban, újságokban, önálló kötetekben, antológiákban publikáltam a történeteket. Mindenhol történeteket kerestem, és meg is találtam őket. Vagy azok találtak meg engem. Legalább öt-hat éve az is foglalkoztat, hogy hogyan hangoznának monodráma formájában. El is kezdtem a megformálásukat, de aztán pihentek a darabok, mígnem megnéztem az Orlai Produkció Egyasszony című előadását. Akkor az interneten kikerestem Tibor telefonszámát, felhívtam, elküldtem neki azt a három monodrámát, amit akkorra már megírtam, és a fejében rögtön kész volt a terv: csináljunk egy előadássorozatot. 

orlai_elet_tortenetek_hu_egri_kati_es_egri_marta_k_1.jpgEgri Kata és Egri Márta a Nővérek - Levél Apámhoz! előadásában (forrás: Orlai Produkciós Iroda)

Miért kezdtél történeteket gyűjteni? 

Mindenekelőtt dokumentaristának vallom magam, mindig is megfogott, elvarázsolt a valóság. A fikció sosem tud izgalmasabb fordulatokat venni annál, mint amilyeneket az élet produkál. Már nagyon régen kialakult bennem az a hajlam, hogy ha bárhol, mondjuk egy közértben hallottam egy mondatot, vagy valahol olvastam egy sort, ami arra utalt, hogy lehet mögötte egy erős történet, akkor utánamentem. Szerintem az emberi történetek mindenkit érdekelnek, csak annyi a különbség a ,,mindenki” és köztem, hogy én professzionális módon gyűjtöttem és ma is gyűjtöm a sztorikat, ez lett az életem.

Kilenc éve gazdája vagyok egy rádiós heti rovatnak, most már csak külsősként. Apróhirdetéseket olvasok át minden mennyiségben és témában. A legtöbbjük arról szól, hogy ,,keréktárcsa eladó” vagy ,,karácsonyi szalvéták végkiárusítása”, ami nem túl izgalmas, de néha a szövegek egy-egy jelzőjéből vagy egy személyesebb megjegyzésből úgy érzem, hogy érdemes felhívni az illetőt és mélyebbre ásni a beszélgetés során. Például ha valaki azt írja, hogy angolt tanítana, mellesleg tíz évig Kanadában élt, akkor elkezd érdekelni, hogy mit csinált tíz évig Kanadában. Így működöm. A fejemben megfogalmazódik egy történet, akár csak egy sima ,,keréktárcsa” esetében is, felhívom az illetőt, nem cselezem ki, megmondom, ki vagyok, és elkezdünk arról beszélgetni, amit hirdetett. De körülbelül egy perc után már valami egészen másról esik szó, a fejemben megírt történet irányába haladunk a kérdéseimmel.

Persze sokszor tévedek, kiderül, hogy nincs olyan történet, mint amilyet elképzeltem, viszont hosszú távon, és kilenc év már az, elképesztő sorsok bukkannak elő, amiket hajlandóak elmondani a saját hangjukon, vállalva, tudva, hogy publikusak lesznek. Ezt a bizalmat, ezt a megnyílást mindig megtiszteltetésnek tekintettem, sokszor nem is teljesen értem, mitől és hogyan történik meg. Az viszont biztos, hogy a negyven éve tartó tréningem során egyfajta erős történetérzékenység alakult ki bennem. 

Az Élet.történetek.hu sorozat darabjaiban mennyi a tényszerű valóság és mennyi a fikció? 

Kisebb-nagyobb mértékben mindegyikbe kevertem fikciót, a színpad amúgy is egészen más csavarokat, drámai súlypontokat kíván meg, mint egy novella vagy egy interjú, de a történetek így is százszázalékosan igazak. A monodrámák között vannak olyanok is, amelyeknek semmilyen publikus előzménye nem volt, a Pira című például eleve színházi darabnak készült, de az se légből kapott történet. Régről ismerek egy izgalmas, transzszexuális nőt, aki fiúnak született. Sok időt töltöttünk együtt, közben elmesélte az életét, annak alapján írtam meg a monodrámát. Bellának, aki tisztes tanító néni, de közben prosti, volt egy rövidke publikus előzménye, de a történet alapszituációján változtattam itt is, ahogy elképzelésem szerint a színpad megkívánja. Tehát mindkét történetnél a valóságból indultam ki.

Úgy látszik, nem születtem fikcióteremtő embernek, mert csak a valóság ad számomra elég inspirációt ahhoz, hogy el tudjak rugaszkodni a fikció felé. Úgy érzem, ez felelősséggel jár, akként éltem meg mindig is, hiszen attól kezdve, hogy valaki kinyitja nekem a lakása ajtaját, leültet, a foteljébe, és megosztja velem a sorstörténetét, iszonyú nagy bizalmat helyez belém. Ezért tisztelettel bánok ezekkel az emberekkel. Mindig tudnak arról, hogy hol, milyen formában jelenítem meg a történetüket, akkor is, ha személy szerint nem pontosan ismerhetők fel benne. Ezt erkölcsi kötelességemnek tartom, mert ha akarjuk, ha nem, belenyúlunk a sorsukba azzal, hogy publikussá tesszük azt, amit elmeséltek. 

lengyel_nagy_anna.jpegLengyel Nagy Anna (forrás: Orlai Produkciós Iroda)

Számtalan drámai sors van a gyűjteményedben, sok-sok hangzó és írott publikáció van mögötted, de monodrámát korábban nem írtál. 

Úgy tűnik, mintha mindig a szélsőséges történeteket kerestem volna, de nem, én – szimbolikusan szólva – mindig a keréktárcsákat kerestem. Szoktam mondani: ha valakinek egy lába van, mégis megmássza a Himaláját, az blikkfang, újságírói téma. De számomra sokkal izgalmasabb, hogy két lába van, és mégis megmássza a Himaláját. A hétköznapiban a különlegességet, az extrémben a hétköznapit keresem, remélem, ez a szemlélet a darabokban is megnyilvánul. De a drámai sztori, az extrém szituáció önmagában kevés ahhoz, hogy monodráma legyen belőle. Ha a szereplő kiáll a színpadra, és múlt időben mesél arról, hogy mi történt vele, az – szerintem – nem színház.

Vért izzadtam, mire rájöttem, hogy kell valami hangsúlyosan jelenidejű, akkor is, ha a hősünk az 1930-ban történtekre emlékezik. Az ,,itt és most” élménye ugyan nagyrészt a megvalósítók kreativitásán múlik, de már a szövegben is benne kell lennie valahogyan. Az nem elég, ha a színész a szemünk láttára tesz valamilyen mozdulatot, például felakasztja a kabátját, miközben  mondja a szöveget. A sorozat egyik darabja egy olyan apáról szól, akinek ellopták a gyerekét. Ezt őrületesen nehéz volt megírnom. Sorra dobtam ki a kéziratpapírokat, aztán egyszer csak kitaláltam, hogy legyen a férfi feszült várakozásban, és sokáig, egészen a végéig ne tudjuk meg, miért. Ha most feszülten vár, az már színházi szituáció. Várakozás közben lassan mondja el a sztorit a gyerekről, apránként ismerjük meg a teljes történetét. Ez nem valami nagy dramaturgiai bravúr, elismerem, de annyit elértem vele, legalábbis remélem, hogy színpadi életre kelhet a szöveg. 

Részt veszel a próbafolyamatban? 

Nem. Nagyon érdekel, hogyan készül az előadás és milyen lesz, ha kérdeznek, elmondom a véleményemet, de szentül elhatároztam, hogy akkor sem nem szólok bele, ha nehezemre is esik. Tudomásul veszem, hogy az én kompetenciám csak a szövegre terjed ki, s amíg annak az üzenete sértetlen marad, minden más a művészek hatáskörébe tartozik. 

Hány előadásra való muníciód van? 

Rengeteg történetem van, köztük sok nagyon erős. Aktív negyven év termése, és nincs vége, mert nem múlt el a sztoriérzékenység, és már csak az apróhirdetések miatt is üzemben vagyok tartva. Egy nagy adagot színpadra írtam már, szükség is volt rá, hogy legyen választék a monodrámák gondos párosításához, hiszen egy-egy előadásban két darab szerepel, és nyilván nem mindegy, melyik kettő kerül egymás mellé. A legbüszkébb a takarítónőm történetére vagyok. Amióta, pár éve ismerjük egymást, egyre többet tudtam meg a sorsáról, és a barátom lett. Egy iskolázatlan, mégis csodálatos, egészen kivételes, intelligens ember. Az ő rockerdrámáját is megírtam Orlainak a nyáron. Miután befejeztem, Tibor kért, hogy már a jövő évadra valókon is gondolkozzak. 

Az interjút L. Horváth Katalin készítette.

A Nővérek – Levél Apámhoz! október 19-én és 20-án, valamint november 5-én látható a Mozsár Műhelyben. A Pira – Bellát október 28-án és 29-én, és november 12-én láthatják az érdeklődők ugyanott.

(Forrás: Orlai Produkciós Iroda)