Ötéves a Jurányi – „Már mi sem tagadjuk, hogy színház (is) vagyunk”

Kulcsár Viktória, a FÜGE és a Jurányi vezetője mesélt az öt évről, ami alatt inkubátorházból olyan intézménnyé váltak, aminek nincsen párja a környező országokban.

Idén ünnepli 5. születésnapját a független alkotói és előadó-művészeti bázis inkubátorháza a Jurányi utcában. A FÜGE, (Függetlenül egymással Közhasznú egyesület) 2006-ban elsősorban kulturális, művészeti, azon belül is színházi, összművészeti produkciók megvalósítására, azok intézményi hátterének megteremtésére alakult. 2012 novemberében nyitotta meg kapuját a FÜGE bázisa, a korábban oktatási intézményként funkcionáló, hatezer négyzetméteres épületegyüttesben, a Jurányi utca 1-3 szám alatt, a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház. 

        Kulcsár Viktória (fotó: Gulyás Dóra)

A FÜGE produkciók otthona ma már budai színházként és egyedülálló közösségi intézményként működik. Az elmúlt öt év alatt összesen 86. 629 néző fordult meg 1377 előadáson. A hajdanvolt középiskola osztálytermei és tanári szobái próbatermekké és irodákká, a tornatermek játszóhelyekké alakultak át, a menzából kávézó és galéria lett. Jelenleg rendszeresen hatvanhárom alkotócsoport dolgozik, tizenhárom teremben folynak a próbák és több mint három játszó helyszínen futnak az előadások.

A Jurányi tehát több mint színház: agora, ahol közösségi és családbarát programok várják a fiatalabbakat és az idősebbeket. Naponta háromszáz és négyszáz között mozog a látogatók száma. A kísérletezést és a tehetséggondozást pedig a Tantermi és a Titánium színházi projekt, illetve a Staféta pályázat keretében létrejövő produkciók végzik.

Az öt év meglehetősen nagy idő. Változott az alapkoncepció?

Nagyon sok minden változott az öt évben. Az alapkoncepció az volt, hogy az ernyőszervezetként működő FÜGE-nek legyen olyan épülete, legyenek olyan helyiségei, ahol infrastruktúrát tud biztosítani a csapatoknak munkájukhoz.

                                                       (Fotó: Gulyás Dóra)

 Alapító-igazgatója vagy a Jurányinak.  Színháztörténészként hogyan váltottál erre a szervező és menedzseri munkára?

Bár színháztörténész vagyok, de tudatosan érdeklődtem a civil szféra iránt. Elvégeztem egy civil referensképzést, majd a kulturális menedzser szakot is. Jártam a Trafóba, a MU Színházba, vagyis, olyan helyekre, ahol független színházi csapatok találtak otthonra. Beszippantott ez a történet, ami nagyrészt Vajdai Vilmosnak köszönhető. Először ugyanis a Táp Színházzal kezdtem dolgozni. Pályázatírásként indult, aztán ott ragadtam és hét éven keresztül voltam a menedzserük. Emellett több, más társulattal is dolgoztam. Azt láttam, hogy ennek a területnek nagy szüksége van arra, hogy összefogjuk a háttérben és segítsük.  Engem a kezdetektől fogva igazából inkább a háttérmunka érdekelt és soha nem a sokat jelentő deszkák.  

Hogy született az Inkubátorház ötlete?

A szándék az volt, hogy azzal a fajta összefogással és kollaborációval, amellyel működtettük a FÜGÉ-t, hozzunk létre infrastruktúrát is, amely a működéshez biztos hátteret nyújt. Elkezdtünk helyet keresni. Egyértelmű volt, hogy iskolaépületet keresünk. Az osztálytermek, a tornatermek könnyebben átalakíthatók olyan funkcionális terekké, amelyekre szükségünk volt az ilyen jellegű produkciós munkában.  A nevünkben benne van, hogy produkciós közösségi inkubátorház vagyunk.  Befogadtunk több szervezetet – jelenleg hatvanhárom tagunk van -, akik egyéni alkotók, csoportok, vagy társulatok. Ők itt dolgoznak.  Emellett közösségi helyként is működünk. A kezdetektől fontos volt az is, hogy huszonegyedik századi művelődési házként legyenek olyan programok nyitástól zárásig folyamatosan, amelyekre érdemes bejönni egyénileg vagy családdal.

A produkciósság arra utalt az elején, hogy jó feltételeket, infrastruktúrát adunk azoknak a társulatoknak, amelyek nem rendelkeztek önálló helyiséggel.  Mire megnyitottuk a házat, addigra annyira átrajzolódott a független előadó-művészeti térkép, hogy változtatni kellett az eredeti szándékon. Sok hely bezárt, és arra volt inkább igény, hogy a próbák mellett bemutatókat is tarthassanak. Játszóhely kellett, nemcsak próbalehetőség. Így váltunk az öt év alatt budai játszóhellyé. A köztudatban a Jurányi elsősorban színház, amit már nem is tagadunk. Az első három évben még dilemmáztam rajta, hogy jó-e ez nekünk, de most már megszerettem, és azt látom, hogy mind a szakmának, mind a közönségnek szüksége van ránk így is.

Megtaláltátok a helyet, amelyben a hatvanhárom féle alkotó egyén, közösség dolgozik, esténként pedig a Jurányi színház. Ez a jövő?

Az évforduló kapcsán elővettem a régi felvételeket, s akkor én azt kívántam, hogy öt év múlva is itt álljak. Tervezni nemigen szeretek, inkább lépésről lépésre haladok. Jobban szeretem a kis eredményeket, mint a nagy álmokat. Álmodni persze kell, hiszen maga ez az épület is egy nagy álomnak tűnt, amikor belevágtunk. Akkor egy elhagyott iskolaépület volt, most pedig sok-sok közösség lakályos otthona. A tervünk, hogy amit kialakítottunk színházi nyelvben, formában, üzenetben, programkínálatban és projektekben, folytassuk tovább.

                                                          (Fotó: Szilvágyi Zalán)

Tudtok hasonló működésű intézményről?

Jártunk Csehországban, Szlovákiában és Lengyelországban, és kerestük a partnereket. Zonban ilyen struktúrájút, mint amilyenek mi vagyunk, nem találtunk.  Vannak olyan helyek, ahol elhagyott iskolákból kialakított játszóhelyekként működnek.  Aztán vannak olyan inkubátorházak, amelyek befogadnak alkotókat, de inkább céhként működnek: az a fontos a számukra, hogy aki ott kibontakozik, utána kirepüljön. Nálunk öt éve ugyanazok a csapatok dolgoznak. Nekünk inkább az a jó visszajelzés, hogy otthonukként tekintenek ránk.

Az interjút Józsa Ágnes készítette. A beszélgetés eredetileg a Civil Rádió Színpad-kép című műsorában hangzott el.

Kapcsolódó cikkek

Boldog születésnapot! - Ötéves a Jurányi
„Nem kívánok, hanem cselekszem” – Interjú Kulcsár Viktóriával
Kisgyermekkel is látogatható lesz a Jurányi – Villáminterjú Kulcsár Viktóriával