„Számunkra véget ért a bájosan mosolygok mindenkire korszak”

Az E-Mancik Színházi Manufaktúra előadásaiban négy nő kendőzetlen őszinteséggel beszél ellentmondásos érzelmeiről hol versben, hol prózában. Interjú.

Négy színésznő, Dobra Mária, Sárközi-Nagy Ilona, Szirmai Melinda és Tarr Judit néhány évvel ezelőtt úgy döntött,  létrehoznak néhány előadást, amelyekben önmaguk lehetnek, és olyan dolgokról beszélhetnek, ami nekik a legfontosabb. Első előadásukban, a Verslábak neccharisnyában című produkciójukban kortárs költőnők versein keresztül tették ezt, a Szomjas férfiak sört isznak helyettem előadásában már saját szövegeik alapján mesélnek, énekelnek és játszanak. Ez utóbbi február 3-án, majd március 8-án és 22-én látható a Mozsár Műhelyben, este fél 8-tól. 

A Szomjas férfiakban harmincas éveik elején, közepén járó nők vallanak saját magukról, női mivoltukról, az életükben fontos és kevésbé fontos szerepet játszó férfiakról, szexről, gyerekvállalásról, öregedésről, a biológiai ciklus megélésének gyötrelmeiről. Dobra Máriát kérdeztük a Manufaktúráról, távolabbi terveikről, frivolságról és emancipáltságról, csábításról és őszinteségről.

e-mancik.jpgAz E-Mancik Színházi Manufaktúra (fotók forrása: Mozsár Műhely)

Furcsa jelenségnek tűnik az általatok alakított E-Mancik Színházi Manufaktúra. A Verslábak neccharisnyában cím és az előadásfotók egyfajta finom frivolságot sugallnak, amely bennem nem könnyen áll össze az E-Mancik által sugalmazott emancipáltsággal. Mintha a nők számára női alapélményeket, a férfiak számára finom csábítást ajánlanátok. 

Az E-Mancik Színházi Manufaktúra elnevezés egy hirtelen ötlet eredménye, amivel később néha akadt is bajunk. Sokan sokféle szerepet próbáltak ránk húzni, előítélettel teli észrevételeket kaptunk, amik aztán, persze elpárologtak az előadásainkkal való megismerkedés után. Amennyiben a neccharisnyás versláb tényleg vágykeltően hat, akkor - halleluja - elérte célját. Ha a manapság méltatlanul hanyagolt versek szerepe ettől a csábítás jelképévé kikiáltott ruhadarabtól népszerűbb, fogyaszthatóbb lesz, akkor jó címet választottunk. 

Az emancipált jelző nekem éppen az önrendelkezés szabadságáról szól, arról, hogy önállóan gondolkodhassunk magunkról, elhatárolódva mindenféle sztereotípiával való azonosulástól. Tehát női mivoltunkat egy az egyben vállalva miért is ne lehetnénk elhivatott képviselői a műfajnak? Akár neccharisnyában. 

Nőknek és férfiaknak ugyanúgy célközönségként beszélünk azokról a dolgokról, amik harmincas nőként nap mint nap foglalkoztatnak minket. Örömeinket, nehézségeinket, néha túl erőteljes reakciónkat kendőzetlenül próbáljuk megmutatni, fókuszban ellentmondásos érzelmeinkkel, szexualitásunkkal, bizonytalanságunkkal vagy éppen mindennapi frusztrációinkkal. Nézőink bepillantást nyerhetnek ebbe a sokszor méltatlanul elrejtett belső világba, ahol végre tényleg nincsenek tabuk. Ez persze hathat máshogyan nőre és férfira, de csak mint akár minden más is, mint ahogyan minden történés mindenkire máshogyan hat. 

És igen, konkrét ajánlatot teszünk leendő nézőinknek, egy közös élményre hívjuk őket, mint ahogy a legtöbb számomra érvényes színházi előadás leginkább a néző és színész egyfajta egymásra utaltságát használja, amihez elengedhetetlen az összekapcsolódás. Sőt, talán valamiféle kémia is lehet a dologban.  

dobra_mara.jpgDobra Mária

A FB oldalatokon azt írjátok: „Arra gondoltunk, hogy csinálunk néhány előadást, amikben azok lehetünk, akik vagyunk. Arról beszélünk, ami nekünk fontos”. Kik vagytok és mi fontos nektek? 

Négy színésznő, négy különböző személyiség, akik elértek az életüknek abba a szakaszába, amikor már elengedhetetlen számot vetni, véleményt formálni. Azt hiszem számunkra véget ért a „kényelmesen gyűjtögetem a tapasztalatot és közben bájosan mosolygok mindenre” korszak, a felelősség önmagunk, helyzeteink, döntéseink iránt már nem hárítható másra. És szívesen kinyitjuk a szánkat.  

Azokról a helyzetekről szeretnénk beszélni, amikor nem láttuk meg a lényeget. Vagy épp igen. Amikor nem időztünk eleget egy pillanatban, amikor álmainkat, éveinket pazaroltuk hazugságokra, amikor inkább lesütöttük a szemünket és elfordultunk, vagy éppen csak nem néztünk bele a tükörbe már ki tudja, mióta. Arról szeretnénk beszélni, hogy kár minden pillanat, amit nem örömben tölt el az ember, és hogy mindig alkalmas az időpont az újratervezésre. 

A Versek neccharisnyában esetén női kortárs költők szövegeit dolgoztátok fel. Hogyan jött az ötlet, hogy a következő munkátokhoz ti magatok írjatok szövegeket?  

A Verslábak formálódó anyagában egyszer csak elkezdtük hiányolni a saját mondanivalót, a magunk életében megélt ízt. Előkerültek az íróasztalfiókban tárolt akár sok éves írások, ezekkel akartuk modulálni, esetenként pikánsabbá tenni az irodalmi szövegeket. Az összeollózott első példányt aztán felolvastuk Máthé Zsoltnak, akinek bár tetszett az anyag, az első pillanatban egyértelművé tette, hogy ez két külön előadás szövete. Elfogadtuk a tanácsot, és nekiláttunk céltudatosan saját szövegek gyártásához. 

eman.jpgSzirmai Melinda, Dobra Mária, Tarr Judit és Sárközi-Nagy Ilona a A Szomjas férfiak... előadásának imázsfotóján

Mennyiben más számotokra színészként és a visszajelzések alapján a nézők számára a két előadás? 

A verses előadásba eleinte egyszerűbb volt beleállni. Színészként persze kerestük a kapaszkodókat a szövegek hiteles tolmácsolásához, de adott volt a mondanivaló, adottak voltak a szavak, amiket ki kellett mondanunk. Aztán amikor elkezdett dagadni a saját írásokból készülő előadás anyaga, a mások által megírt, hirtelen irodalmiasnak ható szöveg folyamában elvesztettük önmagunkat. Érdekes megfigyelés volt. A Szomjas férfiak annyira személyessé vált számunkra, hogy ez az  intim viszony egy visszaható igényt szült a verses este újratervezésére, a fókusz pontosabb beállítására. 

A nézők mindkét előadásra nyitottak, bár a versektől való ösztönös félelem lépten-nyomon tetten érhető. Nehezebben vesznek jegyet az emberek egy olyan előadásra, ahol verseket fognak majd szavalni. Ráadásul nők. De aztán beadják a derekukat, és jönnek velünk. Általában. A Szomjas férfiak esetében is az öntudatos nőktől való félelem az ellendrukkere az előadásnak, bár az nyomokban sem tartalmaz sem férfiellenességet, sem indokolatlan bizalmatlanságot a másik nemmel szemben. Természetesen mi is társra vágyunk, szerelemre, s talán egy-egy óvatlan pillanatban még kispolgári nyugalomra is.  Meg szeretetre. 

A Szomjas férfiak sört isznak helyettem előadásában a harmincas éveikben járó nők partner- és párkapcsolati buktatóiról beszéltek úgy, ahogy erről a nők kizárólag egymás között beszélnek. Erről szerintem legtöbben a szingliség „bibliájára”, a Szex és New York című amerikai sorozatra asszociálunk, amely meglehetős felszínességgel járta körül a nők és férfiak közötti perpatvarok és drámák témáját. Ti mennyire merészkedtek mélyre ugyanebben a témában? 

Nem a szingliség a vezérfonala az előadásnak. Inkább párválasztási nehézségek, a felgyorsult ismerkedési módozatok, a megkeményedett lélek, a heves szexualitásba való kapaszkodás és a folyamatos csodavárás az érvényes hívószó az előadással kapcsolatban. Bevallom, én három résznél nem láttam többet a Szex és New Yorkból, és bár a többiek talán igen, ez az előadás valószínűleg mindössze annyiban kapcsolódik hozzá, hogy nők mesélnek nőknek. A sorozat valóban felszínes, sznob és ami meglepő, de valójában prűd is. Mi törekszünk a pontos megfogalmazásra és a kendőzetlen őszinteségre, és némileg többre tartjuk a férfiakat, mint a lábbelinket. 

szomjas_ferfiak.jpgSzomjas férfiak sört isznak helyettem előadása

Mit gondoltok, hogyan lehet a Szomjas férfiakat a Mozsár Műhely sajátosan elnyúlt terébe jól adaptálni?  

Mivel ez egy kifejezetten szövegcentrikus előadás (mindenféle szcenikai segítséget mellőzve), a néző figyelmét éppen megfelelően vezeti a hosszúkás tér. 

Létezik-e már a fejetekben a harmadik E-Mancik előadás? 

Igen. Sok mindent elindított bennünk a MeToo megmozdulás gondolatköre. Semmiképpen nem egy dokumentarista, a konkrét helyzetet cincáló előadás él a fejünkben, nem akarunk lefejezni, nem akarunk bűnbakokat keresni, de hogy a beidegződéseink ellenére végre talán képesek lehetnénk más megvilágításban szemlélni az életet, az rendkívül inspirál bennünket. Az önmagunkról való gondolkodás változásának vizsgálatát tartanánk érdekesnek, a megkövesedett társadalmi szuperszar berögződéseket boncolgatni mind saját történetek, mind már létező konkrét szövegek felhasználásával.  

Ez egy nagyon érzékeny téma, ami ráadásul nem jó értelemben lett túlbeszélve a médiában. Ha meghallod, hogy MeToo, egész biztosan zsigeri elutasítással találkozol majd. Beleborzongunk a hashtag látványába is. Nyugalomért könyörög a világ, de megint egy olyan terhet nem vettünk le a vállról, ami a mindennapjainkat nehezíti meg, egy olyan jelenséget nem kezelünk, ami az önmagunkkal való őszinte viszony kikezdője.

Török Ákos e-mail interjúja