„Nem biztos, hogy jót tenne, ha kapnék 20 millió forintot”

Formanek Csaba néhány éve leszámolt a pályázatoktól való függéssel, afféle színházi Diogenészként provokálja a szabadságot keresők egymásra találását. Interjú.

Formanek Csaba színész, író, rendező az a fajta alkotó, aki szinte bárhol és bármilyen helyzetben képes színházat létrehozni. Ha lehet többedmagával, ha kell, egyedül. Egy ideje a Patyolat nevű helyen születnek az előadásai. A Senki se mer egyedül élni című előadását beválogattuk a 2017-es év legjobbjai közé.

A nyári táborok és az őszi műhelymunkák révén a csapatjáték sem maradt ki az életemből, ráadásul úgy, hogy nem kellett semmilyen kompromisszumot kötnöm. Igazán termékeny év volt, a belső fejlődés szempontjából talán kiemelkedően” – értékeli az interjúban a 2017-es esztendőt.

senki_fekete_attila.jpgPusztai Luca és Formanek Csaba a Senki se mer egyedül élni előadásában (fotó: Fekete Attila)

Az interjúban az elmúlt év alapján három szóval kellett jellemeznie a munkáját. Az első, egyben a számára legfontosabb a ’függetlenség’ lett. „Ez nálam nem szervezeti kategória, hanem életmód kérdése. Pár évvel ezelőtt a társulati léttel együtt leszámoltam a pályázatfüggőséggel is, így nem kell igazodnom különféle kiírásokhoz, bürokratikus rendszerekhez, vélt vagy valós művészi tendenciákhoz” – kezdi kifejteni a gondolatmenetet. „Persze ennek a következménye egyféle „szegény színházi” működés: kevés vagy éppenséggel egyetlen szereplő (mondjuk éppenséggel jómagam), szűkös anyagiak, visszafogott előadásszám” – fűzi hozzá.

Vannak azonban jó oldalai is ennek: „A figyelmem a lényegre tud összpontosulni: a szellemi-lelki folyamatokra, a dramaturgiára, a színészi jelenlétre, a szöveg legapróbb részleteire, a közönséggel való kapcsolatra”. 2017-ben az előadásaik többnyire teltházzal futott a Patyolatban és a vidéki szerepléseken egyaránt. „Magunk is meglepődünk, amikor a közönségünk háromnegyede ismeretlen nézőkből jön össze – ez nem volt mindig így. Ez azt jelzi, hogy különösebb marketing nélkül is terjed a híre a munkánknak. Lehet, hogy arról van szó, hogy a szabadságot kereső emberek előbb-utóbb megtalálják egymást. Nekem talán csak az a dolgom, hogy afféle színházi Diogenészként elősegítsem, esetleg provokáljam ezt az emberkeresést és egymásra találást” – fogalmaz Formanek Csaba.

formanek-csaba.jpg            Formanek Csaba

A második szó az ’elmélyülés’. A korábbi években ő is pályázott, ami után előadásdömpingbe kényszerült, és emiatt még egy könyv elolvasására sem maradt ideje. „Az igazi függetlenség tehát egyúttal szabadságot ad, és ugyanakkor lecsupaszít, laboratóriumi körülményeket teremt a saját színházi nyelv kutatásához és kialakításához” – mesél a változásról, hozzátéve – „A hangsúly az előkészületek, a megismerés, a gondolkozás, a meditáció, összességében az elmélyülés felé tolódott bennem, úgy látom a színházi előadás, - ha tetszik: maga termék - már „csak” ennek a folyamatnak a következménye, kifutása”.

A harmadik szó a ’senkise’ a Senki se mer egyedül élni, illetve a Hádész című előadásukra vonatkozik, amelyek „a személyiség(ek) szétbomlását, lecsupaszodását, az én (az ego) felszámolását és ezzel együtt megújulási kísérletét mutatja be. Szépen illeszkedik a diogenészi vonalhoz, vagy a Halottaskönyvhöz: ezekben az előadásokban szintén az a kérdés, milyen külső rétegeket kell az élet során lehántani magunkról, hogy közelebb kerüljünk az újjászületéshez, vagyis végső soron önmagunkhoz”.

A két előadás létrejöttében több közös vonás is volt. „Közös bennük az is, hogy lakásban zajlottak a próbák, és csak utolsó szakaszban kerültek színpadra, valamint az is, hogy lelkileg nagyon felzaklatott és megviselt mindkét folyamat”. A Senki se mer egyedül élni azért volt könnyebb számára, mert ott Pusztai Lucával közösen dolgozott, a Hádész viszont igazán „pokoli” élmény volt. „Nem is tudom, melyik része kínzott meg jobban: hogy meg tudjam írni, amit igazán szeretnék, vagy hogy megtanuljam azt a rengeteg és bonyolult szöveget, ami végül kifolyt belőlem. Hetekig szinte senkivel sem találkoztam, hogy ezt végig tudjam csinálni. Végül is a darab is erről szól: leereszkedés sötét tartományainkba, és az onnan való újjászületés” – emlékezik vissza, hozzáfűzve – „Lehet, hogy ideje volna egy könnyed vígjátékot csinálni?” 

diog.jpgFormanek Csaba a Diogenész előadásában

Mi lenne, ha hirtelen kapna húszmillió forintot? „Rendezném az adósságaimat... Személyi kiadásokra: a színészekre, egy állandó technikusra, teremköltségekre. Bizonyára bátrabban vágnék bele produkciókba, több munkatárssal. De nem biztos, hogy jót tenne” – kezd bele a tervezésbe és áll le vele szinte azonnal

Lehet, hogy furán hangzik, de most éppen szeretek hónapról hónapra megküzdeni minden pillanatért. És végül is egy „radikális művész” éljen is így! Ha jól csinálom, megy magától is. Ha meg rosszul, akkor azon már sem állami, sem más ajándék pénz nem segít. A valaha nagyképű, de ma már szerény Diogenésszel szólva: „Minden pénz hamis. Nekem sokkal értékesebb vagyonom van” – ezzel a gondolattal zárul az interjú.

Az eredeti interjú itt olvasható.

Kapcsolódó cikkek

Ezek voltak az év legjobb budapesti előadásai
„Agyon vagyunk hallgatva” – Interjú Formanek Csabával