Gyüdi Sándor: „Nem a visszalépésem döntötte el a pályázatok sorsát”

A szegedi teátrum leköszönő főigazgatója számára az önkormányzat néhány tagjával folytatott informális beszélgetés után vált nyilvánvalóvá az esélytelensége. 

Keszég László főrendezővel korábban készült interjúnkban már tettünk egy kísérletet, hogy megértsük a Szegedi Nemzeti Színház élén történő változás előtt és kapcsán kialakult helyzetet. (Cikkeink a témában itt olvashatóak.) 

Első körben ketten pályáztak a főigazgatói posztra: Gyüdi Sándor korábbi (illetve június 30-ig még hivatalban lévő) főigazgató Keszég Lászlóval főrendezőként, és Barnák László szegedi színművész Horgas Ádám művészeti vezetése mellett, Barnák elképzelése szerint Gyüdi Sándorral az operatagozat élén. A társulaton belüli informális szavazáson, amelyen többen nem vettek részt, mivel fogalmuk sem volt arról, hogy két pályázat kapcsán kell (pontosabban lehet) véleményt mondaniuk, háromötödös többséggel Barnák László pályázata mellett voksoltak a jelenlévők.  

gys_ok.bmpGyüdi Sándor (fotók forrása: Szegedi Nemzeti Színház)

Ez eddig még nagyjából tiszta ügynek tűnt, azonban az már jelzett valamit, hogy a társulat prózai tagozatának vezetői egy kiáltvány jellegű dokumentumot írtak, amelyben a Keszég László és Spiró György által két évvel ezelőtt megkezdett művészi irány mellett álltak ki. Amire a Barnák Lászlót támogató, elsősorban az üzemeltetésben dolgozók egy ellen-kiáltvánnyal reagáltak. Majd mindkettőt beküldték az önkormányzathoz. 

Gyüdi Sándor ezek után a társulaton belüli megosztottság elmérgesedésére hivatkozva visszavonta a pályázatát, így a közgyűlésnek már csak egyetlen pályázatról kellett döntenie, amit meg is tett: 2018. július 1-tól Barnák László vezeti a Szegedi Nemzeti Színházat. 

Később Olasz Renátó, szegedi színész nyílt levélben fejezte ki elkeseredettségét az egész ügy általa érzett tisztátalansága és tisztázatlansága, illetve a kommunikáció teljes hiánya miatt. A levelére Barnák László és Horgas Ádám szintén nyílt levélben reagált, amelyben leírták, hogy minden a maga normális menetében zajlott, amiben Olasz Renátó tapasztalatlansága és tájékozatlansága miatt nem lát tisztán. 

Mi is szerettünk volna tisztán látni a történtekkel kapcsolatban, amiben benne volt az is, hogy meggyőzőnek találtuk azt a két évet, ami óta új művészeti vezetése van a Szegedi Nemzeti Színháznak, és a pozitív változás érzetét a nézőszámok-, illetve a jegybevételek növekedése is alátámasztották. Nem értettük, hogyan történhetett meg, hogy végül, Gyüdi Sándor visszalépésével még csak esélyt sem kapott a két éve megkezdett művészeti munka.

Keszég László elmondta, úgy érzi, Gyüdi Sándor cserbenhagyta őt és a megkezdett munka iránt eltökélt társulati tagokat. Arról is beszélt, hogy ha még idejében elmondták volna neki, hogy Gyüdi Sándor Barnák pályázatában is szerepel, elképzelhető, hogy egy másik pályázóval tovább tudták volna folytatni a megkezdett munkát, akár Gyüdi Sándorral az operatagozat élén. Véleménye szerint ebben az egészben politikai szál is lehetett, és végül az önkormányzat húzta be a féket, hogy kerülje a botrányt. 

Gyüdi Sándort ezek után kerestük meg e-mailben: Mennyire akarta komolyan ezt a főigazgatói posztot? Miért nem mondta el Keszég Lászlónak idejében, hogy benne van Barnák László pályázatában, ráadásul éppen abban a pozícióban, amit igazán testhez állónak gondolt? Tényleg az önkormányzat vette rá, hogy visszavonja a pályázatát? 

A főigazgató elmondta, hogy nem sokkal azután, ahogy megtudta, hogy szerepel Barnák pályázatában, erről beszélt Keszég Lászlóval, és noha akkor már valóban nem volt idő más pályázóban gondolkodni, ezt véleménye szerint már korábban sem tette volna meg Keszég László, mivel ő is (ahogy Gyüdi Sándor és szinte mindenki, beleértve az önkormányzatot is) Gyüdi Sándort tartotta a toronymagas esélyesnek. Mindez akkor dőlt meg, amikor az önkormányzat a társulaton belüli helyzet hallatán megváltoztatta a korábbi álláspontját, ami a közgyűlés kultúrával foglalkozó néhány tagjával folytatott informális beszélgetésből vált világossá Gyüdi Sándor számára. Innen kezdve tudta, hogy semmi esélye a győzelemre, ezért a színházon belüli helyzet további elmérgesedésére tekintettel, saját döntéseként vonta vissza a pályázatát.  

gys_koncert_vegen.jpg

Hogyan értékeli azt a két évet, amikor az új művészeti vezetés csatlakozott a színházhoz?

Gyüdi Sándor: Művészi szempontból értékesnek, a közönség reakciói szempontjából kedvezőnek, a társulat szempontjából építőnek tartom azt a munkát, ami Spiró Györggyel és Keszég Lászlóval 2016 februárjában kezdődött. A sokféleség szempontját változatlanul érvényesítve figyelemreméltó produkciók születtek a szórakoztató műfajokban, és fontos előadások jöttek létre komoly színdarabokból. A színészgárda bővült, kiváló erőkkel gazdagodott, miközben senkitől sem kellett búcsút venni. Rangos rendezők fogadták el felkérésünket, a színészek örömmel dolgoztak velük, a rendezők pedig elégedettek voltak a társulat művészi teljesítményével. A kritika kedvezően ítélte meg a változásokat.

A bérlet- és jegybevétel a megelőző évek kedvezőtlen tendenciái után határozott emelkedést mutatott: két év alatt 22 %-kal nőtt. A drámatagozatban megindult fejlődés nem az operajátszás rovására történt: évadonként három (időnként négy) operapremier, egy új operett vagy musical és gyermekeknek egy minőségi zenés darab (élő zenekarral), a szakmai vezetésben Pál Tamással, aki nem egészen fiatal életkora ellenére ma is a legkiválóbb magyar operakarmester. Az eredmények optimizmusra adtak okot, a megkezdett utat, az építkezést folytatni akartuk.

Mennyire gondolta komolyan ezt a folytatást  tekintettel arra, hogy korábban elmondta Keszég Lászlónak és Spiró Györgynek, hogy nem igazán szeretné tovább igazgatni a teátrumot, és végül vissza is vonta a pályázatát? 

A kétségeimről őszintén beszéltem a legbelsőbb munkatársaimmal – egyébként már két évvel ezelőtt is, amikor meghívtam őket a színházhoz. Ennek lényege az volt, hogy nem tartom magamat ideális színigazgatónak, ezért örültem volna, ha felbukkan egy alkalmas rendező, aki főigazgatóként vezeti az intézményt és egyben főrendezőként a drámatagozatot. 2017 őszén egyetértettünk abban, hogy Keszég László még nem készült fel az intézményvezetésre, főrendezői munkájának folytatására, ezzel az eddigi művészi irányvonal továbbvitelére leginkább az adhat esélyt, ha újra pályázom. Ettől a pillanattól kezdve teljesen komolyan gondoltam, hogy beleállok a feladatba, és megpróbáljuk változatlan felállásban vezetni a színházat. A színigazgatás valóban sok energiát követelt, bizonyos mértékben el is vont a zenei munkámtól, de hogy belefáradtam volna, azt soha nem mondtam.  

szszimfzkarral_a_mupaban.jpgGyüdi Sándor a Szegedi Szimfonikus Zenekarral a Müpában

Valóban nem közölte korábban Keszég Lászlóval, hogy operaigazgatóként szerepel Barnák László pályázatában is?

Barnák László pályázatában ez áll: „Az opera tagozat vezetésére Gyüdi Sándort kértem fel”. Se több se kevesebb, és ez így pontos. Abban a beszélgetésben, amelyben elmondta nekem, hogy pályázni fog, kifejezte, hogy az opera vezetését rám bízná, amire azt feleltem, hogy adott esetben, ha őt nevezik ki főigazgatónak, beszélhetünk a dologról. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy számára közreműködői nyilatkozatot adtam volna, a pályázata operajátszásra vonatkozó részét én írtam volna, akárcsak konzultáltunk volna erről, sőt, a neten elolvasva nem is értettem egyet a műsortervével.

Barnák László Keszég Lászlónak is bejelentette, hogy indul a pályázaton, van egy új, saját főrendező-jelöltje és azt is, hogy velem képzeli a szegedi operajátszás jövőjét. Keszég Lászlóval erről beszéltünk is: ő valóban kifejezte csodálkozását, én pedig megerősítettem, hogy a pályázaton természetesen indulok, el is akarom nyerni a megbízást, és változatlanul őt szeretném főrendezőnek; mindez a pályázatok beadása előtt történt.

Nem gondolhatja senki, hogy Barnák László előtt azzal nyílt volna meg az út, akár esélyeit növelte volna, hogy elképzelése szerinti zeneigazgatónak engem jelölt meg. Aki az ő pályázatát támogatta, változást akart a vezetésben, azaz nem velem és vezetőtársaimmal akart tovább dolgozni. 

Le kell szögeznem, hogy nem vagyok/voltam karrier-színigazgató, azaz soha más színház vezetésére nem pályáztam, nem pályáznék. Soha nem akartam mindenáron szegedi színidirektor lenni, voltak is kétségeim, hogy ez-e a nekem való feladat, másrészt én vagyok-e a színház számára a megfelelő igazgató, de attól a perctől kezdve, hogy ősszel elhatároztam, újra indulok a pályázaton, ezt komolyan vettem, a megbízatást el akartam nyerni, a dráma tagozat jövőjét Spiró Györggyel és Keszég Lászlóval képzeltem. Megtisztelő volt, hogy a megkezdett közös munkát, mely mindhármunk megítélése szerint szép eredményeket hozott és reményekre jogosított, folytatni akarják velem. Minden bizonnyal Keszég László is úgy látta, hogy főrendezői munkájának folytatására velem van leginkább esélye.

Ami az időpontokat és  Keszég László mérlegelési, esetlegesen váltási esélyeit illeti: azon beszélgetést, melyben Barnák László nekem bejelentette, hogy pályázik, és nyerése esetén felkér zeneigazgatónak, mindössze néhány nappal követte az a másik, amikor Barnák László ugyanezt Keszég Lászlónak is elmondta. Amikor Barnák velem beszélt, kértem, hogy pályázati szándékáról ne én számoljak be Keszégnek, hanem ő maga, elsősorban azon tartalma miatt, hogy más főrendezővel akar dolgozni. Azt, hogy kettejük beszélgetése napokon valóban belül meg is történt, onnan tudom, hogy Keszéggel utána beszélgettünk erről.

Nem hiszem, hogy Keszég László úgy gondolta volna ekkor, hogy az én ilyen értelmű szerepeltetésemtől Barnáké vált egyszeriben az esélyesebb pályázattá; nem gondolom, hogy ettől ne engem tartott volna az esélyesebb pályázónak, vagy más főigazgatói pályázóban nagyobb esélyt látott volna a főrendezői munkájának folytatására. Úgy gondolom, ő is – sokakkal együtt – egészen a „társulati” szavazásig engem tartott toronymagasan esélyesebbnek.

Úgy gondolom, hogy minden olyan spekuláció, hogy ha én nem szerepeltem volna Barnák pályázatában (abban a – valljuk be – nem különösebben erős formában), akkor mások lettek volna az esélyek, vagy ha ez sokkal korábban merült volna fel, és Keszég László sokkal korábban értesült is volna róla, akkor másképp ítélte volna meg az esélyeket, és ezért más partnert választott volna, nos ezek a váratlan sikertelenségből következő utólagos spekulációk.  

rost_andreaval_es_berkes_janossal_lammermoori_lucia_tapsanal.jpgGyüdi Sándor, Rost Andrea és Berkes János

Keszég László szavaiból és Olasz Renátó nyílt leveléből is az következtethető, hogy a tagság felé szinte semmit nem kommunikáltak a pályázók. Mennyire megszokott, hogy belső pályázó esetén a tagság nagy része  nem tud arról, hogy a jelenlegi vezetésen kívül más is pályázik az igazgatói posztra, ami miatt többen  arról sem tudhattak, hogy a társulati ülésen a két pályázattal kapcsolatban is állást kell foglalniuk, és  többen ezen információ híján nem vesznek részt a társulati ülésen, ahol szavaztak? Nem gondolja, hogy az a bizonyos társulaton belüli megosztottság és a kiáltványok, amire hivatkozva visszavonta végül a pályázatát, éppen a belső kommunikáció hiányának a következménye?

A vonatkozó jogszabályból – bármilyen meglepő is – még az sem következik, hogy a társulatnak tudnia kell, hogy kik indultak a pályázaton. Társulati szavazáson a rendelet azt érti, hogy a dolgozók arról szavaznak, kiket küldjenek képviseletükben a szakmai bírálóbizottságba. A két küldött megismerheti, hogy kik a pályázók, elolvashatják a pályázatokat, de még az sem természetes, hogy kollégáiknak elmondhatják, egyáltalán kik adtak be pályázatot. A társulat tagjai tehát a jogszabály szerint arról szavaznak, hogy ki az a két hiteles ember, aki az információk birtokában, de őket nem informálva, a nevükben majd bölcsen nyilvánít véleményt. Ez így igen furcsa lenne, de szerencsére a tényleges gyakorlat nem is ez: ma már a benyújtott pályázatokat hozzáférhetővé szokás tenni az interneten, és aki nem teszi, gyanússá válik.

A nyilvánosságra hozatal a Szegeden lezajlott pályázat esetén is megtörtént, értelemszerűen a pályázatok beadása után. Ennél korábban – emlékeim szerint néhány héttel a beadási határidő előtt – Barnák László összehívta színész kollégáit (azaz nem a kétszáznál jóval több dolgozót), ott bejelentette, hogy pályázik, és elmondta, hogy mit szeretne. Rólam pedig, azt hiszem, mindenki tudta az intézményben, hogy pályázni fogok.

Ez persze valóban nem jelenti azt, hogy a pályázatokról lett volna belső kommunikáció. Nehéz egyébként megmondani, hogyan kellene ezt csinálni… Kezdjenek kampányolni a pályázók? – nyilván még a benyújtás előtt, mert utána az elbírálásig már alig van idő… A kampány nem növelné-e inkább a megosztottságot? Mi a helyzet a kívülről pályázókkal, az esetleg diszkréciót kérőkkel, akik ahhoz sem járulnak hozzá, hogy nevük pályázóként kiderüljön? Bizonyos pályázók találkoznának a társulattal, velük kapcsolatban állást foglalnának azok a dolgozók, akik egyáltalán akarnak véleményt nyilvánítani – de a szakmai bíráló bizottságban a színházi küldötteknek valamennyi pályázatról nyilatkozniuk kell… 

Meglepte, hogy a teljes tagság nagyobb része Barnák László pályázatát támogatta?

Az, hogy a szavazásban résztvevők nagyobb része a másik pályázat mellett szavazott, meglepett, nem is esett jól, de meg tudom érteni. A színházban dolgozóknak az intézmény rossz költségvetési helyzetéből adódóan nagyon alacsony a jövedelme, a fizetések – egészen szoros kivételektől eltekintve – pusztán a jogszabályok alapján kötelező illetmények, ezzel a kollégáim bérének átlaga az nemzetgazdasági átlagbér kétharmada. Ez elkeseríti az embereket, teljes joggal. Az elmúlt tíz év pusztította a kreditemet: a dolgozók a felelősséget az igazgatóra hárítják.

Meggyőződésem, hogy többségük a pályázatokat nem olvasta, egészen egyszerűen elégedetlen, ezért úgy érezte, egy másik vezetővel talán jobbra fordul a sora. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy elsősorban azok vettek részt a szavazásban, akik változást akartak, és ezt egymás között meg is szervezték – de ez minden hasonló esetben így van. Nagyon sokan azok közül, akik az eddigi irány folytatását akarták (vélhetően például az operatagozat művészei), nem is vettek részt a szavazásban, mivel úgy gondolták, hogy kényelmes többségben vannak – ezt rosszul mérték fel. 

gyudi_with_caballe_press_conf.bmpGyüdi Sándor és Montserrat Caballé

Volt más oka is a pályázat visszavonásának? 

Nagyon elszomorított az, ahogy a dolgok elmérgesedtek, ahogy elszabadultak az indulatok a társulaton belül, továbbá ízlésemet súlyosan sértette, ahogy – elsősorban a helyi napilap – még politikai mezőbe is próbálta áttolni a dolgot. 

Nem érzi azt, hogy a pályázat visszavonásával valóban cserbenhagyta Keszég Lászlót, és vele a prózai társulat nagy részét, akik szerették volna folytatni Keszéggel a megkezdett munkát? 

Mind a magam, mind pedig a társulat szempontjából ezt tartottam helyes döntésnek, vállalva annak a terhét is, hogy akik az általam képviselt irány folytatását szerették volna, elvárták volna, hogy küzdjek a végsőkig, és hibáztatnak azért, hogy nem tettem. Úgy érzékeltem, hogy a belső szavazás eredménye a döntéshozókat is elbizonytalanította, ezzel a pályázat megnyerésének esélye inkább csak elméleti volt. 

Ez azért furcsa, mert a döntéshozókat általában nem hogy a társulaton belüli szavazás, de még a szakmai bizottság javaslata sem szokta „elbizonytalanítani”. Nem inkább arról volt szó, hogy a megjelenő cikkek és a tagság által írt kiáltványok beérkezése után úgy gondolták, hogy nem akarnak „botrányt”? Ami a legkevésbé sem tűnik színházszakmai hozzáállásnak, sokkal inkább pragmatikusnak. És a pályázatának a visszavonása éppen ennek a pragmatizmusnak a malmára hajtotta a vizet. Mit gondol erről, és a visszalépése kapcsán egyeztetett-e az önkormányzattal?

Egyeztetni nem egyeztettem, de  ha valaki évtizedek óta közszereplő a városban, nyilvánvalóan személyes ismeretségben van több önkormányzati képviselővel is. Általuk érzékeltem a döntéshozók elbizonytalanodását, aminek oka lehetett az is, amit a kérdésben megfogalmazott. Utólag is úgy gondolom: nem a visszalépésem döntötte el a pályázat kimenetelét, viszont megelőzte, hogy az utolsó héten tovább éleződjenek a társulaton belüli ellentétek. 

sznsz_tarsulat.jpgA Szegedi Nemzeti Színház társulata 2017-ben

Innen nézve nem látszik evidensen, hogy miben könnyített a társulaton belüli megosztottságon a visszalépés, hiszen akik a jelenlegi vezetést szerették volna, ezáltal teljesen hoppon maradtak, és joggal csalódottak. Ez akkor is igaz, ha tudomására jutott, hogy innen kezdve Barnák pályázata a befutó. Úgy tűnik, hogy a visszalépése elsősorban az önkormányzat helyzetét könnyítette meg, akinek így nem kellett felelősséget vállalnia a döntéséért. 

A kérdés végével kezdve: visszalépésem kétségtelenül megkönnyítette a fenntartó dolgát, mert pusztán arról kellett döntenie, hogy a megmaradó egyetlen pályázót kinevezi-e. A célom viszont nem ez volt, hanem az, amit az előző válaszomban mondtam: egyre élesebbé váltak az ellentétek, a társulaton belüli vita a csütörtöki szavazás utáni hétvégén nagyon eldurvult, ez egyre fokozódni látszott; mindenki sérült volna ebben a folyamatban, és ez a színház további szakmai munkájában rendkívüli akadályokat jelentett volna – hétfői visszalépésemmel ezt akartam megelőzni. Megismétlem: határozott meggyőződésem, hogy nem a visszalépésem döntötte el a pályázat sorsát, viszont segítette a színházi működés folytatását a további sérülések elkerülésével. 

Milyen tanulságot vont le a történtekből? 

Két évtizede dolgozom előadó-művészeti szervezetek vezetőjeként. Elhivatottan, felelősen, szorgalmasan, lelkiismeretesen, de illúziók nélkül. E szervezetek tagjai is a saját boldogulásuk szempontjából ítélik meg a vezetőjük eredményességét. A megítélés elsősorban a jövedelmükön múlik, a művészi eredmények még a színpadra lépők többsége számára is csak annyiban jelentenek szempontot, hogy nekik személy szerint elég sikerük van-e – és persze a sikerből soha nem elég. A többszáz fős színház egy mikro-társadalom, melyben ugyanolyan folyamatok zajlanak, mint országos szinten; az országgyűlési választások időszakában élesen látszanak az analógiák. A dolgok összevetése során sokat tanultam a társadalmi folyamatokról. Mindez azonban nem befolyásolja a vezetői pozíciókhoz való viszonyomat, vagyis azt, hogy mit teszek és mit nem teszek meg egy megbízás elnyerése érdekében.

Ezek után mindenki maga döntse el, van-e tanulsága a történetnek. Egy biztos, azt a szakmai kérdést, hogy miért gondolták azt, hogy Barnák László pályázata Horgas Ádámmal megalapozottabb és biztatóbb lenne annál a két évnél, amely során Keszég László és Spiró György  Gyüdi Sándor igazgatása mellett bizonyított, most egyszerűen nincs kinek feltenni. Ezt a döntést ugyanis végül senkinek nem kellett meghoznia. Egyszerűen csak így lett.   

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

Keszég László: „Ez egy cserbenhagyásos gázolás volt”
„A megfelelő kommunikáció az alap a jövőben”
Olasz Renátó úgy érzi, valami bűzlik a szegedi színházban
Gyüdi Sándor visszavonta igazgatói pályázatát Szegeden
Kérdés már nincs Szegeden, társulaton belüli megosztottság annál inkább

süti beállítások módosítása