„A próba, mint egy játszótér, ahol néha beleszórod a homokot a másik szemébe”

Kováts Adél, a Radnóti igazgatója a stresszről és önmagáról mesélt. Nagyon izgulós kislány volt, és a tétlen várakozás bizonytalansága a legstresszesebb számára.

A beszélgetés a Radnóti Színház RIMes interjúsorozatának részeként jelent meg, amelyben a Radnóti Ifjúsági Műhelyben részvevő diákok interjúkat készítettek a teátrum művészeivel. 

Bevallom őszintén, én eléggé izgultam, amikor idefelé jöttem, hogy egy interjút készítek veled. Aztán eszembe jutott, hogy manapság rengeteg kamasz stresszel feleslegesen. Te is így voltál ezzel? Mostanában is előfordul, hogy feleslegesen, és mégis izgulsz valami miatt?

Abszolút. Én is valahogy mindent életre-halálra gondolok. Nagyon izgulós kislány voltam, de valahogy erősebb volt az önmegvalósítás és a közlésvágy, annak a kihívása, hogy megmutassam magam. Viszont ilyenkor iszonyatosan tudtam izgulni. Színészként pedig mindig csak egy darabig izgulok, illetve tulajdonképpen csak a premieren, és ez utána teljesen feloldódik. Lett is egy kedvenc mondásom: a félelmed nem te vagy.

telirege-olvaso-domolky-daniel-web-029bf0d.jpg                           Kováts Adél a Téli rege olvasópróbáján (fotók: Dömölky Dániel)

Elképzeljük, hogyan cselekednénk, előre van a fejünkben valami, hogy mit fognak mondani vagy mi van akkor, hogyha nem sikerül. Közben pedig, ha az ember megfelelően felkészül, ha beleteszi mindazt, amit ő gondol, akkor tulajdonképpen mi baj történhet? Mindig az a nagyon rossz, amikor azért kell izgulni, mert nem tudtam – slendriánságból, feledékenységből – vagy nem tettem meg mindent azért a dologért. Mert ha az ember mindent megtett, az számít igazán.

Több interjúdban is mondtad már, hogy analitikus alkat vagy, a végtelenségig tudod elemezni a dolgokat, helyzeteket. Ez kamaszkorodban is így volt?

Igen, ez tényleg alkati dolog. Vannak emberek, akik azért sikeresek vagy azért nem izgulnak annyira, mert valahogy képesek egyben látni a dolgokat. Nagyon jól tudnak fókuszálni egyetlen célra. Az izgalom mindig attól van, hogy mi van, ha ez vagy az nem úgy történik, ha nem sikerül az az egy pici dolog, ha közbejön valami. Ezek mind a fogaskerekekbe beakadt ügyek. Ahhoz, hogy előre lépj, ezekkel csak a felkészülés időszakában szabad foglalkozni, utána el kell engedni ezeket.

Visszakérdezek: teneked mi okod van arra, hogy most izgulj? Ha belegondolunk, tulajdonképpen szinte semmi, hiszen itt vagy a RIM-ben (Radnóti Ifjúsági Műhely), ismersz engem már két éve, különböző szituációkban láttál: igazgatónőként, színésznőként, de mondjuk láttál édesanyaként is, hiszen a gyerekem is RIM-es; így már nincs is semmi alapja az izgulásnak.

A stressz a saját maximalizmusodból adódik és helyzetekkel, döntésekkel kapcsolatos, vagy az emberek hívják elő belőled?

Mindig az emberek. Ha olyan közegben vagyok, akkor akár fogalmazni, megszólalni is nagyon nehezen tudok. Sokkal rosszabbat futok (nevet), mint a saját képességeim. Pont ma délelőtt Valló Péterrel beszélgettünk a próbán, hogy vannak emberek, akik iszonyatosan függnek a bizalomtól. Ez érzékenység kérdése. Én nyitott vagyok, és nagyon észreveszem a jeleket, meg az energiákat irányomba, nem is tudom függetleníteni magam tőlük, és ez olykor nagyon nehéz.

Ma már látom, ha az ember felelős beosztásban van, akkor mi az, amit be kell engedni, és mi az, amit nem. Most természetesen a negatív dolgokról beszélek, és nem arról, amikor valaki nagyon nagy bizalommal és szeretettel egy kritikai megjegyzést tesz. Amikor annyi idős voltam, mint te, akkor egyáltalán nem tudtam elképzelni azt, hogy valaki valamit rossz szándékkal csinál. Ezért is nagyon érdekes az Önbiztosító (a RIM diákjainak előadása az önbizalomhiányról és a megfelelési kényszerről), mert egészen döbbenetes az, hogy ma a gyerekek között az egymással való kiszúrás egy trend lett. 

kovats_adel_interju_5.jpg

Inkább rögtönöztél volna ahelyett, hogy a terv szerint haladj? Gimnazistaként a „járt utat járatlanért” vagy a spontaneitás elvét vallottad?

Ez egy jó keverék: nagyon spontán vagyok, miközben van bennem hagyománytisztelet. Építek az elődeim tapasztalatára és a sajátjaimra is. Nekem jó érzés tisztelni másokat. Szép gyerekkorom volt a nagyszülői házban, édesanyám házában, falujában, aztán Sopronban is, ahol nevelkedtem. Mindegyik helyen fontos volt a tradíciók megtartása, a szertartások és az együvé tartozás. Nekem ez talajt ad a lábam alá.

Ennek azért volt rossz oldala is, amiben egy erős megfelelési kényszer alakult ki bennem. Ennek ellenére mindennek, ami vonzott, annak nagyjából nekimentem, a bátorság mégiscsak megvolt bennem. Nem mondom azt, hogy félelem nélküli életet éltem, hiszen rengeteg mindentől féltem, de ha visszatekintek, azt érzem, hogy alapvetően van bennem bátorság, ami nyilván kíváncsiságból is fakad. Úgyhogy nem mindig, de sokszor elhagyom a járt utat a járatlanért.

Próbáltad elrejteni mások elől vagy észrevehető volt rajtad, ha stresszeltél? Esetleg összekapcsolódott valamilyen fizikai tünettel is?

Az ilyesmit tudatosan próbálom magamban leállítani, mert azt látom, hogy amitől félünk, azt be is vonzzuk, azt megszüljük. A félelmeinkkel is teremtünk, a bátorságunkkal is, a szeretetünkkel is… A gondolat teremtőerő, ebben mindig is hittem. Sokszor történt velem, hogy azt éreztem, hogy azt a valamit bevonzottam, vagy eleve ott volt időben, térben és én csak megéreztem, „behívtam”. De konkrétabban is ismerem a stressz fizikai tüneteit, mert a gyerekem például mindig mondja, hogy ő megbetegíti magát, hogyha izgul.

Volt olyan, hogy egy probléma és az abból adódó stressz miatt a múltban vagy éppen a jövőben éltél és emiatt kimaradt a jelen? Egyébként mennyire élsz a pillanatnak?

Régen hajlamos voltam sokkal többet rágódni a múlton és az általam elrontottnak gondolt dolgokon. Most annyira sok a dolgom, hogy gyakorlatilag mindig a jelenben vagyok, jó jelen lenni az adott helyzetben, pillanatban akkor is, ha az szörnyű stresszes. Máshogy nem lehet megélni a veled történteket. Voltaképpen azért sem rágódom annyit a múlton, mert az ember úgyis mindig azt teszi, amit az adott pillanatban megfelelőnek gondol. Abban a pillanatban a legjobbat akarod, nem? Azt nehéz viselni, ha utólag kiderül, hogyan lett volna annál szerencsésebb, sikeresebb az adott szituáció, de lehet, hogy pont ez hozott be valami újat.

Ami ma jónak látszik, arról holnap kiderül, hogy nem, és ez oda-vissza így van. Ezért szerintem nagy bizalommal kell élni, és hinni abban, hogy a dolgok kiegyenlítődnek és elrendezik magukat. A pillanatban az az érdekes, hogy nekünk, színészeknek ez nagyon megadatik. A színpadon teljes mértékben ott vagyunk. Sok mindent átélhetünk és kipróbálhatunk, amit az életben nem kell vagy nem is lehet. A színpad gyógyító erő és nagy önismeretre sarkall. Valahogy ott a test is másképp működik, nemcsak a lélek. 

radnoti-uvegfigurak-olvaso-domolky-daniel-web-02770a0.jpg                           Kováts Adél az Üvegfigurák olvasópróbáján

Igen, ezt említetted már interjúkban, hogy a színészet rád terápiás hatással van. Akkor ez azt jelenti, hogy a színpad 2-3 órára kizárja a stresszt az életedből.

Igen, oda azt nem lehet becipelni, sőt én tudatosan kizárom a napi gondokat, zsilipelek. Nagyon jó, hogy megvan ez a lehetőségünk.

Amit mondtál, hogy premierek előtt van benned izgalom, az a stressz egészséges formája szerinted?

Igen, ez az a szintje a stressznek, amikor még nagyon a tetején vagyunk a dolognak, ám a premier mindig egy megfelelés is. Izgulunk, hogy milyen az egész, hogyan áll össze, mit szól a közönség. A bizonytalanság nekem a legnagyobb stressz. Nem tudni, információk hiányában lenni és tétlenül várni, várakozni – ez az, ami engem a leginkább megöl, mert türelmetlen ember vagyok.

Feljöttél Pestre a főiskola miatt, a Nemzeti Színházhoz szerződtettek, szabadúszó voltál, aztán a Radnóti színésznője lettél, és most a színház igazgatója vagy. A stressz szempontjából mennyire voltak rád hatással ezek a nagyobb változások, fontos döntések az életedben?

Nagyon nagy stressz volt Budapestre költözni, mert nem ismertem ezt a terepet, idegen volt függetlenül attól, hogy már gimnazista koromban sokszor felutaztam ide, rengeteget autóstoppoltam. Stressz volt bekerülni a színházakba. Félelmetes volt számomra, nem tudtam, hogyan kell viselkednem. Később visszahallottam, hogy nagyon megközelíthetetlennek is tűntem, valahogy bezártam magam, mert ez volt a védekezés.

A Nemzetiben nagyon jó volt: együtt a nagy öregek meg a fiatalok. Mérvadó indítás volt számomra. Még Sopronban volt egy amatőr színjátszó kör, ahol én ugyanazt kaptam, mint amit valószínűleg nektek a RIM jelent. Az volt az első olyan hely, ahol úgy éreztem, otthon vagyok, a személyiségem kezd kibontakozni. A Radnóti közege pedig – ezt te is érzékeled vagy érzed – nagyon meghatározó. Úgy gondolom, ha nagyon hosszú ideig van valaki valahol, nem kell mindig felhőtlenül éreznie magát. Lehetnek nehezebb időszakok, hullámvölgyek. Mert ha a nagy alapvetésekben egyetértünk, akkor az mégiscsak egy nagyon erős, összetartó erő. Valahogy ez az én életemben is így volt itt. 

iiirichard-olvaso-domolky-daniel-web-0112adc.jpg                          Kováts Adél a III. Richárd olvasópróbáján

Aztán az igazgatás… Megmondom őszintén, ez nagyon nagy stressz volt. Az elfogadtatás, az, hogy merre tudunk együtt menni, hogy hogyan lehet átvinni azokat a dolgokat, amiket szeretnék, hogy azok hogy sikerülnek majd. Azt gondolom, a vezetés, a kommunikáció, a stresszkezelés tanulható dolgok. Már újra tudom élvezni a hétköznapokat is, és nemcsak akkor örülök, amikor valamit lerakunk az asztalra. Meg kellett szoknom, hogyan működik együtt a három szerep: a magánélet, a színészet és az igazgatás. Ez egy folyamat, és most kezd olajozottan működni.

Volt olyan időszak a munkád során, amikor úgy érezted, nem tudsz kiállni emberek elé és szerepelni, mert izgultál?

Nézd, van olyan kolléga, aki elfut vagy visszaad egy szerepet. Nálam hál’ Istennek nem volt ilyen. Volt olyan próbaidőszak, amit annyira nehezen éltem meg, hogy telefonáltam az édesanyámnak és sírtam. Anyu, ez nekem nem fog menni. Mint egy kisgyerek, úgy tudtam eltörni. De anyukám nagyon erős nő, biztatott, hogy nekem sikerülni fog és bízik bennem. És az nagyon számít, hogy ilyenkor az ember tud kihez fordulni. Egy próbaidőszak egyébként is nagy felelősség. Hiszek abban, hogy egy előadást együtt kell megcsinálnunk. Az mindig olyan keserű, amikor magadnak kell kikapargatni belőle azt, hogyan legyek jobb. Az a jó, hogyha együtt csináljuk.

Ráadásul az ember szereti megosztani a másikkal, amit ő már tud vagy lát vagy érez. Én mindig adok lehetőséget arra, hogy nekem is mutathassák. Én nagyon szeretek nem jól próbálni vagy rosszul próbálni, hogy meg tudjam mutatni azt, hogy béna és esendő vagyok, mert akkor a másik is lehet az. Amikor mi próbálunk, az nem lehet kérdés, hogy ki vagy, hány éves vagy, hány díjad van. Akkor az olyan, mint egy játszótér, és van az úgy, hogy néha beleszórod a homokot a másik szemébe, de tudni kell, hogy ő is visszaszórhatja. Ez nehéz, amikor már majdnem te vagy a legidősebb (nevet) a társulatban, de muszáj egyenrangú társaknak lennünk.

Egyszer azt mondtad, hogy az első filmes szerepednél csak félelem volt benned.

A forgatásokon nagyon izgultam. Ott nincs igazán több lehetőség, mert felveszik, aztán kalap-kabát. Én ettől nagyon frusztrálódom általában. Kevés olyan forgatás van, aminél az ember egyértelműen jó érzéseket táplál, mert valahogy másképpen építkezik.

Hogyan zárod ki a stresszt az életedből, és hogyan kapcsolódtál ki kamaszként?

Kamaszként rengeteget sportoltam. Utána elkezdtem az amatőr színjátszást. A színészet mindig örömforrást jelentett, az segített. Hogy most hogyan kapcsolom ki a stresszt? Nem nagyon tudom kikapcsolni. Ilyen szempontból eléggé beszűkült életet élek, és ez nem jó. De az úszás, ha tudok olvasni, ha tudok jót aludni és természetesen, ha a gyerekemmel vagyok, az nagyon kikapcsol. Vagy múltkor itt voltak a barátaink, az egy fantasztikusan jó este volt. Meg azért előadások után is kiengedek. Van olyan előadás, ami után tényleg zokni vagyok, tehát egyszerűen alig tudok fogalmazni vagy beszélni, akkor például teljesen stresszmentes vagyok. Egy jól sikerült este az úgy átmos, mintha kimennék a természetbe. Picit másképp, de mégiscsak.

Az interjút Mlynarik Julcsi készítette. Az eredeti beszélgetés itt olvasható. 

Kapcsolódó cikkek

Kováts Adél: „Andrei Şerbannál nincsenek tétova próbák”
Kováts Adél: „Pici színház vagyunk, nem kell mindenkinek a kegyét keresni”
Hivatalba lépett Kováts Adél - Alföldi is visszatérő vendég lesz
Kováts Adél: „A színház magától soha nem tud kimenni a divatból”
Kováts Adél: „Nem mindenkinek tudom ugyanúgy fogni a kezét”
Kováts Adél: „Megpróbálom önmagában nézni a dolgokat” (7óra7)