„Nem lehet az életben ennyi minden mindegy” - Villáminterjú Widder Kristóffal

2016. január 27. szerda, 08:00

Január 30-án mutatkozik be a Jurányiban a III. TITÁNium Színházi Szemle Jurányi-díjas előadása. A Budapest Counterpoint MINDEGY c. produkcióját rendező-koreográfusként Widder Kristóf jegyzi. Vele olvashatnak interjút.

Ajánló a MINDEGY c. darab elé:

 

Bemutató: 2016. január 30., 31. 20.00, Jurányi Ház

 

Hol vagyok attól az / ifjútól, aki hittem a / világot – kesztyűként! – kezemre húzni. / Ujjaimat mozgatva könnyedén / érezni: igen, illik, rámszabott. (Petri György: Metaforák helyzetünkre – részlet) Miről beszéljünk?

 

Magunkról. S egymásról. Mindig. Újra és újra. Fáradhatatlanul. A XXI. század mintha minduntalan az újradefiniálást róná feladatként az X, Y és Z generációk számára. De létezik még új? Minden volt már – szokták mondani, s abból a bizonyos újból korunk ifjainak már nem maradt egy sem a nap alatt. Hogyan tovább? Vezet út még előre? Vezet. Muszáj. Vezetik az embert például alapvető igényei: a testi szükségletek, és az el nem hanyagolható éhség a tudásra, s e csillapíthatatlan éhség enyhítésének legalapvetőbb csatornája: a kommunikáció. Meg persze az arra való képtelenség, generációnk egyik alapproblémája. Ezekről szól. Mert nem mindegy.

 

Szereplők: Gyöngy Zsuzsa, Horkay Barnabás, Kiss Anikó, Widder Kristóf

Operatőr: Balázs István Balázs (külső helyszínek), Barta Vica (stúdió)

Fény: Major Mátyás

Videórendező: Barta Vica

Produkciós vezető: Antal Klaudia

Rendező-koreográfus: Widder Kristóf

Köszönet: Tasnádi József, Vajdai Veronika, Artner Szilvia, Vadász István, Kocsi Olga, Tarr Kálmán, Szirtes Attila, Kulcsár Viktória, Nyíri Balázs, Szirtes János, Kovács Nóra Patrícia, Csáki László, Juhász Gábor, Zsámbéki Színházi Bázis, Moholy-Nagy Művészeti Egyetem

 

MINDEGY net

 Kiss Anikó, Horkay Barnabás, Widder Kristóf, Gyöngy Zsuzsa

 

 Villáminterjú Widder Kristóffal:

 

Január 30-án mutatjátok be a III. TITÁNium Színházi Szemle Jurányi-díjas előadásaként a Mindegy c. előadást. A darab ismertetőjében Petri Györgytől idézel: „Hol vagyok attól az / ifjútól, aki hittem a / világot – kesztyűként! – kezemre húzni. / Ujjaimat mozgatva könnyedén / érezni: igen, illik, rámszabott.”  Kezdjük akkor annál az ifjúnál, aki bármiféle komolyabb táncos előképzettség nélkül úgy döntött, jelentkezik fizikai színházi koreográfus szakra.

Kamaszkorom óta színházrendező szerettem volna lenni, amikor azonban érettségiztem, nem indult prózai rendező osztály, és a rá következő három évben sem. Ezzel nincs is semmi gond, hiszen nem feltétlenül szerencsés, ha az ember tizennyolc évesen kerül be a Színművészetire, pláne rendezőnek. Aztán 2008-ban meghirdették a színházrendező szakon belül a fizikai színházi koreográfus szakirányt, ami nagyon izgalmasan hangzott, szerettem és tiszteltem Horváth Csaba munkásságát és bár mindig is vágytam volna táncolni, úgy éreztem, erről már lekéstem és talán valójában nem is ez az én világom. Később kiderült, hogy nem is tartották meg a felvételi harmadik rostáját, mert nem volt elég jelentkező. Egy év múlva újra nem indult prózai rendező osztály, a fizikait viszont meghirdették és akkor már nagyon tudatosan minden fórumon azt kommunikálták, hogy nem szükséges táncos előképzettség – úgy döntöttem, jelentkezem. Emlékszem, az első félévben volt valami bizarr, furcsa érzés abban, ahogy ott bénáztam a nemrég még a Trafó színpadán első sorból „csodált” Horváth Csaba óráin.

 

Mikor kezdted az érezni, hogy valójában te is a fizikai színház világához tartozol?

Harmadévben – ebben nagy szerepet játszott az ifjúliszt c. munkám, mely Liszt Ferenc ifjú éveiről, sikereiről és a meg nem értettségéről szólt. Akkor kezdett el az foglalkoztatni, hogy hol húzódik a határ a gesztus és a táncmozdulat között: egy orrvakarás például tud-e táncmozdulatként működni és fordítva, válhat-e egy táncmozdulat szituatív gesztussá. Az ifjúliszt velem maradt, folyamatosan dolgozom rajta: a kezdetben Horkay Barnabás osztálytársamra koreografált szóló mára már négyszereplősre duzzadt. Itt említeném meg, hogy ugyanez a négyes lesz a most készülő Mindegy szereplőgárdája is: Gyöngy Zsuzsi, Kiss Anikó, Horkay Barnabás és jómagam.

 

A Kegyelem c. vizsgarendezésed Agota Kristof A lift kulcsa és Krasznahorkai László Herman, a vadőr c. írásán alapult. Az új, Mindegy c. előadásodat is e két szerző műve ihlette. Mitől működnek jól együtt ezen írók szövegei?

Mindkét előadásnál a szerencsés véletlen szülte ezt a párosítást: a Mindegy Agota Kristof azonos című írásából indult ki, de pont akkor olvastam Krasznahorkai Állatvanbent c. kötetét is, és megint úgy éreztem, hogy a két szöveg rímel egymásra. Mindkettőjük világának van valami mélyről jövő kegyetlensége, nyersessége. Nagyon száraz hangvétellel tudnak beszélni a dolgokról, ez a stílus közel áll hozzám.

 

„…idekerült, ebbe a nem rá méretezett térbe, és üvölt, és azt üvölti, hogy ki akarok törni, és a falakat megpróbálom szétfeszíteni, de azok feszítenek ki engem…” – írja Krasznahorkai az Állatvanbent c. kötetében. Mennyire szorítanak téged ezek a falak?

Nagyon! Konstans fuldoklást érzek magamban és a környezetemben, ez is az egyik oka, hogy ezzel az anyaggal pályáztam a TITÁNiumra. Első látásra úgy tűnik, hogy nagyon gazdag a lehetőségek tárháza a generációm számára, valahogy mégis tömör falak vesznek minket körül: van, amikor passzivitásunkból fakadóan saját magunknak állítjuk fel ezeket a falakat, de van, amikor a világ tolja elénk, hogy ránk vagy éppen arra, amit csinálunk, most nincs szükség. Az a kérdés foglalkoztat, hogy hogyan találhatjuk meg mi, mostani huszonévesek a helyünket a világban.

 

Már a nulla c. előadásodban is a generációd kérdéseivel foglalkoztál.

A most születő Mindegyben megpróbálom pontosabban megfogalmazni azt, ami a nullában csupán átsuhanó hátsó gondolatként volt jelen. Visszatekintve úgy érzem, hogy a tétlenség érzése – ami szerves része Bret Easton Ellis Nullánál is kevesebb című regényének – túlságosan eluralkodott azon az előadáson. A Mindegy távolságtartóbb lesz, kevesebb véleménnyel, viszont annál több vizsgálattal arról, hogy mi van, illetve hogy mi lehetne.

 

Hiszel a generációs jellegzetességekben?

Abszolút – ha körülnézek, azt látom, hogy a saját generációmat a nagy tenni akarás hajtja, miközben mindenki egy súlyos, passzivitással telt hátizsákot cipel magán, ami folyamatosan visszahúzza. A kérdés az, hogy fel lehet-e oldani ezt a feszültséget, vagy tényleg érdektelenségbe fullad az élethez való hozzáállásunk.  

 

Az új generációval szemben mindig van valamiféle elvárás, hogy újat mutassanak. Téged ez nem nyomaszt?

Ellenkezőleg, engem motivál, miközben azon a véleményen vagyok, hogy nem lehet már újat mutatni, a huszadik századdal kifeszítettük a határokat, de ez nem baj, sőt, ettől izgalmas: attól, hogy már minden volt, a konyhánk alapanyagkészlete olyan gazdag, mint korábban soha! Abban igyekszem megtalálni az izgalmat, hogy hogyan lehet ebből a meglévő készletből olyat összerakni, ami hatásaiban tud még érvényeset és újat mondani.

 

Visszatérve Krasznahorkaira, az előbb említett részlet az Állatvanbent c. kötetéből engem a gondolatritmusával fogott meg.

Krasznahorkai írásának erős zeneisége van, a Mindegy meghatározó zenei anyaga is maga a szöveg lesz, a koreográfia az előre rögzített, hanganyaggá alakított szövegre születik, azaz szövegvégszóra kell a szereplőknek mozogni, nem pedig zenére. Ez az egésznek ad egyfajta plusz feszültséget, ráadásul a nézőktől is fokozott figyelmet igényel, hiszen egyszerre kell majd befogadniuk a koreográfiát, a hangzó – korántsem szituatív – szöveget és nem utolsó sorban a filmet.

 

Milyen szerepet kap a vetítés a Mindegyben?

Már a nullánál is az érdekelt, hogy hogyan tud a vetítés úgy szimbiózisba kerülni a színpadi koreográfiával, hogy közben önálló jelentéssel rendelkezzen. A filmanyag – ami a nullához hasonlóan ismét Barta Vica munkája – az előadástól függetlenül születik meg, amikor forgatjuk, még nem feltétlenül tudjuk pontosan, hogy mi fog történni a színpadon, a kép megfogalmazásánál a hanganyagból és a szövegből indulunk ki. A főpróbahéten eresztjük össze ezt a két médiumot, akkor kezdődik a finomhangolás a vetítés és a koreográfia között.

 

Zavar, ha valaki egy kérdésre azt válaszolja: mindegy?

Nem. Viszont amióta ezt próbáljuk, azt vettem észre, hogy elképesztően sűrűn mondjuk különböző helyzetekben, hogy mindegy. Pedig nem lehet az életben ennyi minden mindegy?!

 

Szerző: Antal Klaudia

 

 

Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a Színház.hu nézeteit tükrözik. Mi a hírt / eseményt közöljük le, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.