A vihar kapuja
Ódry Színpad (Színház- és Filmművészeti Egyetem)
Külső és belső használatra
Szín-Tár
Volt egy rendezőosztály. Egyikük ma a legnagyobb bábszínház igazgatója, másikuk a Kaposvár-jelenség és a Katona József Színház egyik legmeghatározóbb alakja lett, a harmadik főrendező egy nagynevű fővárosi teátrumban, a negyedik befutott író, és van olyan, akinek saját színháza van. Kivételes osztály, mégis, mint minden közösség, ez is személyeskedésektől, haragtól, harctól hemzseg, és tele van bulvárral, pszichológiával meg konyhafilozófiával, annyi a különbség csak, hogy amolyan művészien szabados, a hétköznapihoz képest némileg emelkedettebb formában. Sokszínű, kulisszatitkokkal kecsegtető előadás, vaskos parodisztikus vonásokkal, mindenekelőtt belső használatra.
Ezzel persze semmi baj nincsen, hiszen egy beszédvizsgát látunk, nem is elsődleges feladata a közhasznúság. Persze a színház nehezen tudja megállni, hogy ne beszéljen kifelé, így hát persze, hogy pulzál. Mert pulzál, az kétségtelen, de Máté Gábor anyagválasztása is nagyon pontosnak tűnik, hiszen Karinthy Márton A vihar kapuja című könyve a rendezői szakon töltött négy évet dolgozza fel interjúk és magánlevelek formájában. Pont azt az időszakot, amiben a hallgatók is vannak, ráadásul mindenféle bohém máz és mellébeszélés nélkül, nem riadva meg a konkrétumoktól, a pro és kontra kemény véleményektől. Kétségtelen, hogy az alapanyagnak van némi szakmai patriotizmusa, és igazából akkor izgalmas, ha a szereplőit ismeri az ember, vagy maga a színház annyira csiklandozza, hogy szívesen bekandikál a hátsó szobák titkaiba. Ezek a titkok azonban nem romantikusak és nem is fellengzősek, hanem kicsinyesek, személyeskedőek, sértődöttek és szókimondóak, mégis életszagúak, természetesek és inkább élcelődő, mint bántó tónusúak.
Többek között Ascher Tamás, Valló Péter, Kornis Mihály, Meczner János, Szőke István és Karinthy Márton ilyen-olyan képmásai váltják egymást a színpadon, hol szólóban, hol többen, de szinte soha nem ugyanúgy. Mindenkinek rengeteg arca van, hiszen láthatóan nem a karakterépítés, hanem a technikai kihívások voltak előtérbe helyezve, és az, hogy ugyanannak az embernek a szövegét hányféleképpen lehet fölrakni a színpadra úgy, hogy az egyrészt önmagában is megállja a helyét, másrészt a kontextusba is passzoljon. Ennek megfelelően minden jelentben minden karakter bemutatkozik jó előre, hogy tudjuk, éppen mikor ki beszél, aztán ezeken a kereteken keresztül sorjáznak a szituációk, ám a különösebb dramaturgiai ív nélkül folyó előadás a második felvonásra elveszti a lendületét, és annak ellenére, hogy továbbra is akadnak vérbő karikatúrák, a technikai megoldások már nehezen fedik el a jelenetszerűséget. Emellett – talán a koncentráció osztatlansága miatt – a monológok jellemzően erősebben működnek, mint a dialógok, és ez még egy kicsit lelassítja az egyébként sem sodró lendületet.
Mint előadás nagyon bőbeszédű, de egy beszédvizsgánál ez talán még stílszerű is. Mindenesetre frappáns kivonata ez Karinthy Márton könyvének, nem finomkodó, nem igazságszolgáltatásra törekvő (bár lezárásában igen keserű, ami kicsit elüt az alapvetően bohó hangvételtől), az elkerülhetetlen személyes érintettséget – lévén ma is aktív művészek elevenednek meg előttünk – végig távol tudja tartani a karikatúrába ágyazott, ironikus formával. Így pedig kifejezetten jó szájízű, bár belterjes előadás lesz, amiben még a rendezői instrukciók is helyet kapnak, így a szakmai miliő végképp elidegeníthetetlen részévé válik az előadásnak. Ez azonban itt teljesen helyén van.
(Beszédvizsga, ezért nincs osztályzat.)
Zsedényi Balázs
Színházak gyorskereső
