Haragudni szoktam azokra az orgánumokra, amelyek szerint a hagyományos opera-előadás nem egyéb díszletek között tartott jelmezes koncertnél, s ezért nem kár, ha veszni hagyjuk. Az április 15-i operaházi Tosca után arra gyanakszom, hogy a destruktív állítást bizonyítani látszik a jelen, cáfolatát pedig legfeljebb a múltban lehet keresni. A Tosca alkalmas alany egy kis elemzésre, mert igazi színészdarab, markáns jellemekkel, drámai helyzetekkel. És számomra azért is jó alany, mert igen sokszor láttam, sok énekesünkkel és több vendégművésszel, sajnos mindenkivel nem. Az összehasonlítási időszak érzékeltetésére felsorolok néhányat csupán a címszereplők közül, akiket Oláh Gusztáv díszleteiben, Stephányi György és Békés András, később csak az utóbbi rendezésében láttam az Erkel Színházban: Illés Éva, Mátyás Mária, Julia Wiener, Maria Biesu, Gizela Cipola, Renata Stotto; és akikkel többször is: Horváth Eszter, Sass Sylvia, Marton Éva, Gena Dimitrova, Rohonyi Anikó, Sudlik Mária. A zenei, énekesi teljesítmény általában jó, gyakran kiváló volt. A hősök, Puccini kottájának tolmácsolásával és saját egyéniségük révén hamar megnyerték a nézők együttérzését, szeretetét (itt természetesen nem Scarpiára gondolok), a dráma megszületett a színpadon, az operaszínpadi játékban a darab világa evidenssé vált.
Az 1987/88-as évad új Tosca-rendezést hozott az Erkel Színházban. Egy felújítást a sok tucatnyi sorában, amelyeket nem közönségigény hívott létre, csupán az a színházi hagyomány, hogy a darabokat időről időre új köntösben és (valódi vagy csak hivatkozott) új felfogásban adják elő. Ezzel egyet kell érteni, hiszen egy mű nem azonos az előadással, még egy remekmívűvel sem. Indokolt, hogy egy Tosca 54 év után új színrevitelt kapjon, s az új korok alkotóinak is lehetőségük nyíljon kifelezniük érzéseiket és gondolataikat a műről. Egy Tosca esetében persze az is érthető, ha nem égetően sürgős a dolog, hiszen kevés mű cselekményének ideje és helyszínei adottak olyan konkrétan, mint a Toscáéi, s a szövegkönyv pontosan meghatározza a színpadi akciókat. A variálási lehetőségek szinte megrekednek a jobb és a bal oldal, az elöl, a hátul és a középen választhatása között. Nos, ha ezért érdemes volt átöltöztetni egy remekbe sikerült előadást, hát legyen. Kedvenc Tokody Ilonám bemutatkozásáról akkor sajnos le kellett maradnom. Nagy Viktor rendezését Szendrényi Katalinnal, később Pelle Erzsébettel láttam. Vayer Tamás jó díszlettervező volt, a Tosca díszletei viszont minden tekintetben méltatlanok lettek az Oláh Gusztáv-munka örökségéhez. Illusztrációnak azonban megfeleltek, és ugyancsak megfelelően, sőt kellemesem működtek benne a játszó énekesek, akiről tudjuk, hogy nem színészek, legalábbis nem elsősorban és nem egyformán azok, továbbá kénytelenek közlendőik javát a nézőtér felé intézni. Hogy ez milyen mértékben nem zavaró, illetve evidens, az függ a befogadótól is, de nem kis mértékben az énekes színpadi tehetségétől, valamint a rendező beállításaitól és színészvezetési munkájától.
Miután ezt az előadást áttelepítették az Operaházba, csak egyszer néztem meg, 2000 decemberében, Pitti Katalin bemutatkozása alkalmával. A színpad működés megítélése szempontjából nem reprezentatív ez az élményem, mert (általános gyakorlatommal szemben) II. emeleti oldalpáholyból láttam a játékteret, pontosabban annak felét, és mert Pitti Katalin játék- és mozgáskultúrájának minősége kivételes volt, jóval az operaénekesi átlaga felett. A tegnapelőtti előadást a földszint legjobb helyéről néztem. Nagyon kíváncsi voltam már Lukács Gyöngyi Toscájára, vágytam rá, hogy lássam-halljam.
Szép és jó előadást élvezhettem pénteken. Olyant, amely számomra mindig újraigazolja, hogy az operánál nagyszerűbb dolgot nem találtak ki. Dénes István ma is az Operaház egyik legjobb karmestere. Kiss B. Atilla hangszíne és -volumene megfelel a szólam kívánalmának, éneklése szép, de amit csinál, produkció: a megoldás eredményességének örömét érzem belőle, a kifejezését nem. Lukács Gyöngyinek minden hangja kiegyenlítetten, tökéletesen szól, magasságai biztosak, mélységei izgalmasak, s mindez a kifejezés szolgálatában is áll; a jelenség is szeretetre méltó. Ennyire korrekt Cavaradossi és ilyen minőségű Tosca szinte már elegendő lenne a nagy előadás élményéhez. Csakhogy a két énekes mintha kényszerű körülmények közé került volna. Nem láttam még olyan Tosca-szerelmespárt, akik így elhanyagolták a játékot a hangzás/hangoztatás javára, s a nagy vallomásokat és kitöréseket ilyen látványosan, minden rafinéria nélkül a nézőtér felé énekelték. Ilyesmit nem tapasztaltam Nagy Viktor rendezésének Erkel színházi bemutatásakor (s mint írtam, a 2000 decemberi előadáson sem). Mi történhetett az utóbbi két évtized alatt?
1. Ennyire jobb (volt) az Erkel Színház akusztikája, mint az Operaházé (az 1984-re elvégzett rekonstrukció óta), hogy az Erkel színpadán játszani is lehetett, a partnerre tekinteni is, mégis eljutottak az énekhangok a nézőtérre?
2. Tudomásul kell venni, hogy Lukács Gyöngyi és Kiss B. Atilla nagyszerű énekesek, de csak ilyen színpadi játékra képesek, ráadásul magukra hagyják őket? (Itt jegyzem meg, hogy Anatolij Fokanov Scarpiája is nagyon tetszett. Fényes baritonja szépen szárnyalt, a figura eredetien impozáns, még ha nem is oly félelmetes, mint néhány szerepelődé. Fokanov nem feltűnően énekel a közönség felé: kapcsolata van partnereivel. Gyengeségére később térek ki.)
3. Nem tudom, hogy egy-egy új énekes beállításakor visszatér-e a rendező, vagy mások gondoskodnak a betanításról, színészvezetésről (ha gondoskodnak egyáltalán). Feltételezem az utóbbi megoldást, hiszen Oláh Gusztáv, Nádasdy Kálmán rendezéseiben is több énekesnemzedék cserélődött (ide értve a kórust is). Kínos hibák zavartak, amelyek korábban nem. Sárkány Kázmér Sekrestyése figurájában és énekében is tetszett. A mozgás karakterizálása azonban túlzó volt. Nem mondanám, hogy ripacskodó, ha a felvonás után nem adott volna ráadást ebből a függöny előtt, ami az operettszínpadon, legfeljebb még egy vígopera tapsrendjében megengedhető, ám egy dráma szünetében nem. Ugyanezt mondhatom el arról, amikor Scarpia a súgólyukra rakja a lábát. Egy Papageno ráülhet a súgólyukra, még a borosüveget is elfogadhatja onnan. Kikacsintások a darabból. A Tosca azonban nem tűr ilyen kikacsintást, nyilván nem is annak szánta Fokanov: ez egyszerűen hiba. Tosca zavarba jön attól, hogy templomban évődött Marióval, Lukács Gyöngyi makulátlan frizuráját igazító mozdulatával kíséri is, ami erre utal is a szövegben, holott Kiss B. Atilla hozzá sem ért, csak énekelt. Az az ügyetlen játék (koreográfia), ahogy Fokanov akar kéjes pillanatokat lopni, majd célba jutni Toscánál, mosolyogtató lenne, de valójában szomorú a drámai jelenetben. Miért nem jut valakinek eszébe, hogy felkérje a szerepjáték betanítására Sólyom-Nagy Sándort, akinek az alakításában attól kellett ijedezni, hogy hitelesen ható gerjedelmében kitépi partnernői kebleit a ruhából? Sajnos, hosszan lehetne sorolni a rendezési (vagy karbantartási) gyengeségeket és bakikat egészen Tosca leugrásáig a várfalról, amit Lukács Gyöngyi talán pontosan hajt végre, de az érte érkezők téblábolástól a feszes jelenet szétesik a kamaraszínházira szűkített térben.
Igen, ezért is szántam annyi szót a díszletre, és szánok is még néhányat. Ahogyan jelenleg létezik az Opera színpadára tákolva, nemcsak az Oláh Gusztáv-i hagyományokhoz méltatlan, hanem az Operaház színpadához is, amelynek nem érvényesül sem a magassága, sem a mélysége, sem a szélessége. Ellenkezőleg: mindhárom színpadkép azt az érzetet kelti, mintha a Katona József Színház deszkáin is elférne, vagy mintha egy utazó darab díszleteit a vendéglátó kis színház lehetőségeihez csonkolták volna. A San Andrea della Valle kápolnájának, a Farnese Palota dolgozószobájának és az Angyalvár teraszának azonos falburkolata nem stíluskeretet ad a díszletnek, hanem a szegénységet árasztja magából. Ha nem álmodtam, az Erkelben, valamint tíz évvel ezelőtt még az Operában is, a harmadik felvonás színpadán mélyebb térhatást szolgáló díszletelemek is sorakoztak, amelyek mára eltűntek.
Természetesen nem tartom nemzeti tragédiának, hogy volt egyszer egy több mint fél évszázadot kiállt és mindvégig erős hatású Tosca-rendezés (amelynek nyilván financiális okokból is ki kellett kitartania 54 esztendeig), amit néhány évadra felvált egy gyengébb, hogy annak helyébe majd ismét egy jobb jöjjön (vagy egy még gyengébb). A jelenségben az a szomorú, hogy már ez a rossz rendezés és díszlet is majdnem negyed századot megért, és a jelenlegi operai körülményekre és kilátásokra, az általános gazdasági és külön a színházi válságra pillantva nem zárhatjuk ki, hogy még ugyanennyit meg fog érni ez is. Akkor pedig... élt egy nemzedék fél évszázadon át egy jó, fél évszázadon át egy rossz Toscával. Mondani persze mondhatjuk, hogy Európa jelentős operaháza a miénk.
Színházak gyorskereső
