"Mindent odaadok a közönségnek" - Eszenyi Enikő 55

2016. január 11. hétfő, 09:01

Január 11-én született Eszenyi Enikő Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező, a Vígszínház igazgatója. Összeállításunkkal őt köszöntjük.

"Eszenyi arca azon színésznőarcok egyike, melyekről azt gondolom, hogy „helyettem”, mármint a hőseim helyett beszélnek, ama érzet, sors, alkat szerint, amit azok, mondjuk így, képviselnek". (Parti-Nagy Lajos)

 

eszenyieniko3

 

Eszenyi Enikő pályájáról röviden:

 

Eszenyi Enikő Csengerben született, Szabolcs-Szatmár-Megyében. Tanulmányait a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán végezte, ahol színésznőként szerzett diplomát 1983-ban. Mesterei Horvai István és Kapás Dezső voltak. A Vígszínházban töltötte két éves főiskolai gyakorlatát, majd 1983-ban oda is szerződött.

 

Színészként számos fontos szerepet eljátszott a drámairodalom remekműveiből, elsősorban Shakespeare nőalakjai közül - Lady Annát, Lady Machbeth-et, Kleopátrát, Rosalindát, Violát, a Lear királyban pedig Cordéliát és a Bolondot is. Emlékezetes alakításai között szerepel Szent Johanna (Shaw: Szent Johanna), Nasztya (Gorkij: Éjjeli menedékhely), Blanche (Tennessee Williams: A vágy villamosa), Margaret (Tennesse Williams: Macska a forró tetőn), Alison (Osborne: Dühöngő ifjúság), Nóra (Ibsen: Nóra), Lulu (Frank Wedekind: Lulu), Ranyevszkaja (Csehov Cseresznyéskert). Színészi munkáját a szakma több előadásban is a legjobb alakításért járó díjjal jutalmazta.

 

Eszenyi Enikő 1991-ben kezdett rendezni. Első bemutatójára a Budapesti Kamaraszínházban került sor, ahol Büchner Leonce és Lénáját állította színpadra, mely hét díjat nyert az 1991-es Országos Színházi Találkozón – köztük a legjobb rendezésért járó elismerést és a legjobb férfi illetve legjobb női főszereplőnek járó díjakat is –, és nagy sikerrel játszották további öt évadon keresztül.

 

Azóta nemcsak anyaszínházában, de külföldön is nagy sikereket arat munkáival.

 

Több mint 25 nagyjátékfilmben és legalább ugyanennyi tévéfilmben szerepelt. Filmes alakításaiért több szakmai- és közönségdíjat is magáénak tudhat. Önálló estjeivel bejárta az országot. 

 

Eszenyi Enikő munkásságát nemcsak szakmai díjakkal és elismerésekkel, de több állami kitüntetéssel jutalmazták: a Jászai Mari-díj és az Érdemes Művész elismerés után 2002-ben megkapta a Kossuth-díjat, ami a legrangosabb magyar állami kitüntetés, 2007-ben pedig a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjét. 2010-ben a Magyar Kultúra Nagykövetének választották. 2012 januárjában az Év Embere díjazottjai közé választották, és elnyerte az Év Művésze 2011 díjat.

2009. február 1-jén a Vígszínház igazgatójának nevezték ki, immár második ciklusát tölti a vezetői poszton.

 

egyhonap

 

Eszenyi Enikőről saját szavaival:

 

Néha: Néha lobbanékony, néha idealista, néha túl realista vagyok.

 

Szenvedély: Szenvedély vagy van az emberben, vagy nincs, és ha van, akkor az élete minden területére jellemző. 

 

Erő: Erőt éppen az ad, ami fel is őrölhetne. A színház. Egyszerűen hiszek a Színházban. Abban, amit a színház adhat a közönségnek. Úgy gondolom, sőt azt tapasztalom, hogy amit szeretünk csinálni, az meg is termeli azt az energiamennyiséget, amennyire ahhoz a munkához feltétlenül szükség van.

 

Mindig: Mindent odaadok a közönségnek.

 

Árvíz: Abban a kis községben, Csengerben, ahol születtem, volt egy nagy árvíz, és a család úgy döntött, jobb, ha Debrecenbe költözünk. Itt kezdtem el az Agrártudományi Egyetem helyi színjátszókörében nyüzsögni. Tizenhat évesen én voltam a kicsi, mert mindenki más idősebb volt, egyetemista. De az irodalomhoz, a drámához sokkal korábban kezdtem kötődni. Rengeteg könyvünk volt otthon, azokat bújtam, faltam a színdarabokat, és azt is hallottam, hogy egy rokonunk, Eszenyi Olga a harmincas években a Vígszínház és a Nemzeti Színház színésznője volt. Egészen kis koromban, négyévesen kitaláltam, hogy balerina leszek, és Budapestről kaptam is balettcipőt, hű, az nagyon nagy szó volt! Azt hiszem, a szüleim ekkor még nem vették komolyan ezeket az álmokat, de az, hogy engem ennyire érdekel a művészet, az irodalom, nem lepte meg őket, hiszen apai nagyapám, Eszenyi Sándor Csenger fontos szellemi alakja volt: iskolaigazgatóként a helyi színkört vezette, és a parasztbácsikból kórust verbuvált. A hosszú pipát letetette velük az előszobában, és kezdődhetett bent az éneklés... Őt személyesen már nem ismerhettem…

 

Ima: Még gimnázium alatt, a debreceni színjátszócsoporttal ideutaztunk Budapestre egy József Attila-esttel. Emlékszem, az akkori Testnevelési Főiskola kertjében állva, az egyik fánál térdeltem és imádkoztam, hogy "Istenem, add, hogy színésznő lehessek!" Tizenhét voltam, és nagyon megjegyeztem, melyik fánál imádkoztam... persze nem biztos, hogy ma megtalálnám.

 

Az a reggel: Én fél ötkor indultam Csengerről Mátészalkára, aztán onnan Pestre, és nem tudtam megvárni a végeredményt, mert jönnöm kellett vissza. Telefonunk sem volt otthon, hogy a bátyám hívhatott volna. Egész éjjel le sem hunytam a szememet, úgy drukkoltam! Csak másnap reggel, amikor mentem érettségizni, tudtam meg az iskolában, hogy felvettek, sikerült! 

 

Egyetem: Az osztályomban mindenki orvos akar lenni, én meg beírtam: színésznő. Aztán elmentem felvételizni, és azt se tudtam, hol vagyok, nem ismertem Budapestet. Nem tudtam, kik azok, akik ott minket felvételiztetnek. Az első rostán éppen Marton László engedett át, későbbi igazgatóm a Vígszínházban. Utána Horvai István és Kapás Dezső felvételiztetett; Horvai a Vígszínház akkori igazgatója, Kapás Dezső pedig rendező volt ugyanitt, de akkor én erről még nem tudtam semmit. Nekik tetszett, amit láttak, és felvettek. Így kerültem az ő osztályukba. Ez a sors keze volt, mert a főiskolán csak minden negyedik évben indítanak ugyanazok a tanárok osztályt, és az, hogy én a Horvai-osztályba kerültem, az egész pályámra nagy hatással volt; ha nem ők ültek volna ott, lehet, hogy nem lennék ma itt, a Vígszínházban. Az én világom, az én alkatom nem biztos, hogy másnak tetszett volna.

 

joembert

 

22: Nagyon fontos felosztás az életemben, hogy az első tizennyolc évemet a szüleimmel töltöttem, és tizennyolc éves koromtól a következő 22 évet Attilával éltem le. (…) Már a főiskola első évében összejöttünk, és kisebb-nagyobb megszakításokal végig együtt éltünk. Együtt kezdtük el ezt az életet, együtt fedeztük fel ezt a világot, ugyanazokat gondoltuk a színházról. Rengeteget beszélgettünk, csiszolgattunk egymás szerepein. Emlékszem, ő úgy játszott, hogy gesztikulálás közben mindig túl nyitottak voltak az ujjai, és így mutogatott, én meg mindig ütöttem a kezét, hogy zárja az ujjait... Ő meg ugyanúgy beszédtechnikázott velem; gyönyörű S-ei voltak, én meg azt utánoztam. (…) Attilával szimbiózisban éltünk: reggeltől estig együtt, aztán ha fiúk kirúgtak a hámból, akkor nem mindig jöttek a reggeli balettórára, de néhányan tartottuk helyettük a frontot.

 

Sör rummal: Attilát rögtön leszerződtették a Vígszínházhoz, nekem viszont azt mondták, hogy gyakoroljak előbb egy kicsit vidéken. A fantasztikus Paál István, a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója keresett meg. Az Uránia mozi melletti egykori Erzsike Presszóban találkoztunk, ő egy órát késett és amikor megérkezett, rendelt egy sört rummal. Kapás Dezső tanárom még a főiskolán az egyik órán azt mesélte, hogy aki sört iszik rummal, az már az utolsó stádiumban van. Én nem ittam, nem dohányoztam, jó kislány voltam, arra se tudtak volna rávenni, hogy egy korty italt megigyak, és nagyon megijedtem ettől. Arra gondoltam, hogy "Úristen, ez az ember már a végső stádiumban van!" Elég furcsán beszélt, amit én, mint gyerek, nem értettem. Akkor még nem ismertem Paál Istvánt, még nem tudtam róla, micsoda tehetség, milyen különleges színházi ember. Visszamentem Horvaihoz, és mondtam neki, hogy én ettől nagyon félek, és így végül mégis kaptam a Vígszínházban szerződést.

 

Morál: Éva (Ruttkai) nem olyan ember volt, aki pátyolgatott volna bárkit; teljesen felnőttként kezelt. Együtt öltöztünk. Az együtt öltözés nagyon intim dolog: sok mindenről tudsz, sokat látsz. Együtt mentünk haza a színházból, akkor ő már nagyon beteg volt. Nemcsak a színpadon, de az életben is rengeteget tanultam tőle. Minden szerepében láttam, minden filmjét, lemezét ismerem; nagyon ihletően hatott rám. A másik nagy színésznő, aki sokat adott, Törőcsik Mari, akivel a Kozma című darabban játszottam együtt, és akivel később forgattam is. Az, hogy két ilyen csodálatos színésznővel együtt lehettem, sokat jelentett. Minden kitisztult. Láttam a morális hozzáállásukat a munkához, azt, ahogyan felépítettek egy szerepet. Ez nagy iskola volt. Ezt nem lehet tanítani, ezt csak egy kivételes művész munkáján keresztül érted meg.

 

Minden: Színészettel, aztán később a rendezéssel kinyílt a világ, rámzúdult minden. Mindig megpróbáltam arra a helyre eljutni, amilyen darabon dolgoztam. Akartam érezni, milyen ott a hangulat, a levegő, az időjárás... Addig nem láttam soha Amerikát, de amikor a West Side Story-t rendeztem, elmentünk Amerikába. Nem volt sok pénzünk, de látnunk kellett a West Side-ot. Amikor Kleisttől a Heilbronni Katicá-t rendeztem, ami lovagokról szól, elmentünk egy hónapra Rothenburgba, nyelviskolába. Közben bebarangoltuk a környék lovagvárait, hogy jobban érezzem, értsem ezt a világot. Aztán jött a táncos korszakom, amikor a táncosnői énem kerekedett felül: csináltam egy lemezt, az E-tangó-t, és elmentem Argentínába tangózni. Utána megcsináltam a Tangó-show-t, és a Szigeten háromezer ember előtt tangóztunk Nagy Ervinnel a domboldalon... Szép időszak volt. Örökké csak táncoltam és gyakoroltam. Mindig a mozgás, a ritmus. Aztán jött Milan, aki a harcművészetek szerelmese volt, akkor pedig a saolin papoknál töltöttem több hónapot. Mindig kérdezik, honnan van annyi energiám, és szerintem ez innen is jön: olyan ősi mozgásformákkal ismerkedtem meg, amelyek az energiával dolgoznak, mint a kungfu vagy a csikung, de persze ilyen a tangó is. A tangónál például rájöttem, hogy nem más, mint egy nép megnyugtatása. Igen, a szerelem és a szenvedély tánca, de amikor éjfélkor Argentínában, ahova egyedül utaztam, elmentem éjjel gyakorolni és ezer ember táncolt párban egy hatalmas klubban egyszerre, egy irányban és nem ütköztek össze, akkor rájöttem, hogy ez egy meditáció. Így pihentetik az elméjüket... Rengeteget utaztam, rengeteget tanultam, de mindig hazatértem, mert várt a színház, kezdődtek a próbák.

 

testor1

 

Igazgató: Marton Laci nem akarta tovább vinni és rám gondolt. Én meg magamra. Nagyon kevesen tudnak és akarnak felelősséget vállalni másokért, miközben ráteszik a életüket és legalább öt évüket. (...)  A vezetés szerintem szolgálat. (...) A Vígszínház olyan, mint egy testrész, legyen az a szívem, a lelkem, az agyam, mindenhol össze vagyok nőve a társulattal. A Víg emelt fel, a Víg tett olyanná, amilyen most vagyok. Nagyon szeretném ezt visszaadni és tovább szolgálni a színházat. 

 

Sziget: Én mindig a Víghez tartoztam. Harminc éve vagyok itt, és bár gyerekkorom óta járok a Nemzetibe, a legjobban mindig a saját színházam foglalkoztatott, és az, hogy azt hogyan tudom napról napra erősíteni. (…) A Vígszínház egy sziget, ahová jó tartozni és ahol jó lenni. Mi a munkára és a közönségünkre figyelünk, és számunkra az a fontos, hogy az előadásaink nagyon jók legyenek.

 

Hegymászók: Miért várod el ettől a tértől, hogy intim előadást csináljunk benne? Hogy lehetne egy stadionban gombfocit játszani? Itt a színpadtól 27 méter távolságra van az erkély; ha a színész olyan hangon beszélne és úgy játszana, mint egy szobaszínházban, abból senki nem értene semmit. Ezen a színpadon más energiákat kell mozgósítani. Az a beszédtechnika, ami 27 méterre megfelelő, tűnhet soknak az első sorból. De én nem szeretem ezt negatívan megítélni: harminc éve a nagyszínház erejében hiszek. Olyan ez, mint amikor a hegymászók felkapaszkodnak nyolcezer méter fölé, és elbódulnak – én nem voltam még nyolcezer méter fölött, de álltam már a Vígszínház színpadán, és azt hiszem, ez az energiafürdő ugyanaz az érzés lehet. Azért van szükség nagyszínházra, mert itt ezer ember tudata egyesül. Ha ennyien közösen hallgatunk meg egy problémát, ha ennyien együtt rezdülünk, az másképp indítja el a fantáziát, a közös gondolkodást, mintha hárman nézünk valamit.

 

Alkat: Igen, évi 580 előadást kell játszani, hogy az intézmény életben maradjon; ha nagyobb lenne a támogatás, ellennénk 350-nel is. Különböző alkatok vagyunk. Amikor megkérdeztem Igó Évát, hogy lekettőzzem-e A padlásban, mert különben egy nap három előadása lenne, azt mondta, nem, ő hármat szeretne játszani aznap. Az Igó Éva-, Pap Vera- vagy Börcsök Enikő-típusú színésznők még sosem mondták, hogy ez nagyüzem, ahogy én sem. Nem mondom, hogy nem embert próbáló, ha egy hétvégén négyet kell játszani, de a mai helyzetben nem tehetünk mást – és aki valóban idetartozik, ezt megérti. Mert hisz abban, hogy lehet értékes színházat létrehozni sok ember számára is.

 

Kulcs: Nem szabad félni - az a kulcs. Nem szabad félni, mondom, de közben tegnap este felléptem a Károlyi-kertben, és előadás előtt iszonyúan féltem, mert tudtam, hogy mindjárt el kell kezdenem az estemet. Kérdeztem is a munkatársaimtól, hogy miért van az, hogy megint ennyire ideges vagyok és félek. Mondták, hogy azért, hogy jó legyek. Az ember felépíti, átgondolja, hogy éppen akkor mit kell csinálni, de jön egy új tér, nem az van, amit megszoktam, sokkal több ember, nem úgy van, nem így van, s akkor megijed, hogy meg tud-e mindennek felelni. De amikor bemegyek, akkor nincs bennem félelem. Mert el akarok valamit mondani, hiszen ez a hivatásom. Az életem.

 

Átjön: Ami érték és igazság, ami belülről fakad, ami igazán emberi, az átjön, azt megérzik az emberek, és megértik!

 

antonius

 

Katarzis: Az embereknek igenis szükségük van arra, hogy valami felszabadítsa őket. A katarzis természetesen nem mindenkinél jelenti ugyanazt. Van, aki szellemi katarzisra vágyik, és akad, akinek inkább csak arra van szüksége, hogy ellazuljon. Mi is pontosan tudjuk, az embereknek annyi napi gondjuk van, hogy meg lehet érteni, amikor azt mondják: engem ne tanítson senki, jó történetet szeretnék látni, és nevetni vagy sírni akarok rajta! De Magyarországon a színházlátogatókkal egyelőre nincs gond: jönnek szépen, és jönnének még többen, ha volna pénzük.

 

Nő: Nyilván másfajta kommunikációt eredményez, ha egy vezető nő, de alapvetően ez mindig a személyiségtől függ. És engem itt jól ismernek a kollégáim, a rapszodikusságommal együtt. Nem könnyű úgy igazgatónak lenni, hogy egyik pillanatban színészként szinte csupaszon állsz a kollégáid előtt vagy csókolózol valakivel a színpadon, aztán szigort kell gyakorolnod, mert elkésett a próbáról – ez rendkívül bonyolultnak tűnik, de megoldható és gyönyörű feladat. Én húsz éve rendezek, rengeteg tapasztalatom van több száz fős produkciók létrehozásában, és én is harcolok az iparosokkal, amikor csöpög a csap, ahogyan sok más nő is. Ez csak azért merülhet fel kérdésként, mert ritkaság.

 

Közösség: Aki ennek a színháznak a tagja és szereti ezt a társulatot, az akkor is marad, ha egy adott évadban nem játszik annyit, amennyit szeretne, mert fontosabb neki, hogy ehhez a közösséghez tartozik. De természetesen igyekszünk a műsort úgy összeállítani, hogy mindenkinek legyen jó munkája, izgalmas feladata.

 

Bérletesek: Azt gondolom, hogy az ország legnagyobb prózai színházának, ami évente több mint 350 ezer nézőnek tartozik felelősséggel, feladata, hogy olyan fontos darabokat játsszon, amelyek a magas kultúrát közvetítik sok ember számára. Európa hasonló méretű színházai közül nem sokat találsz, ahol Brecht repertoáron lenne. Én azért mertem mégis műsorra tűzni a Jóembert keresünket, mert úgy éreztem, a közönségünk négy év után már érti, hogy mire törekszünk. Tavaly több mint 15 ezer bérletes nézőnk volt, és őket nem szabad lebecsülni, ők a legigényesebb közönség. Hiszen nagyon sokat járnak hozzánk – van, aki ötven éve a bérlőnk –, tehát ők felkészült, színházba járó emberek; nincs arról szó, hogy egy bérletesnek mindent le tudsz nyomni a torkán. Épp ellenkezőleg.

 

Könnyedség: A könnyedség nem feltétlenül üres. Életem egyik legfontosabb szerepét a Fekete Péter című operettben játszottam; gondolhatnánk, hogy az üres könnyedség volt, de Eisemann zseni, a partnereim csodálatosak voltak, Marton László pedig a műfaj koronázatlan királya. Minden attól függ, hogy az adott darab hogy van megcsinálva, felemelve. Az azért nem áll távol tőlem, hogy ilyen típusú darabokat is játsszunk, hiszen ez is a Vígszínház tradíciói közé tartozik. Ugyanakkor, ha megnézed az elmúlt harminc évet, látszik, hogy bizonyos szerzőket került ez a színház.

 

Videó: Már amikor igazgató lettem, eldöntöttem, hogy videótechnikával, vetítéssel, élő kamerázással is szeretnék foglalkozni. És fokozatosan fejlesztettük a technikát, lett ilyen projektor meg olyan projektor, ilyen lámpa meg olyan lámpa… A kísérletezést elkezdtem a Rómeó és Júliánál, de az a megoldás még nagyon kezdetleges volt: azóta fokozatosan, lépésről lépésre együtt tanultuk meg, hogyan kell ezeket az eszközöket kezelni.

Pár év múlva aktuális lesz, hogy felújítsuk a Vígszínházat. Olyan színházat szeretnék, aminek az egyik fele a lehető legmodernebb technikával felszerelt “filmstúdió” lesz. És ehhez alkalmas kortárs szerzőket keresnék.

 

playboyk

 

Cél: Tíz évvel ezelőtt még az munkált bennem, hogy amit rendezek, az nagyon-nagyon sikeres előadás legyen. Hogy mindenki arról beszéljen, micsoda fantasztikusan nagyszerű ötletekkel álltam elő. Mára sok minden változott bennem. Ma az az elsődleges szempont nálam, hogy a színészek elégedetten játsszák a szerepüket. Ezáltal ugyanis pozitív energiát bocsátanak a nézőtérre, a közönség pedig éppen ettől nagyszerűen érzi magát. Így aztán mindkét fél jól jár. Az is, aki ad, az is, aki kap.

 

Vészhelyzet: A maximalizmusom mindig kiránt a bajból. Ilyenkor sajnos hirtelen lobbanok. Főleg, ha már százszor elmondtam valamit, és nem látom, hogy jó irányba mozdulnánk. Hogy konkrét példával éljek: Prágában, a Vízkereszt egyik próbáján éreztem, hogy a színészek már szenvednek, a műszak meg nem segíti őket. A lányok fején lett volna egy-egy lámpaernyő, de sosem tudták felrakni, mert az, akinek ez lett volna a feladata, egyszer sem adta be ezt a két kelléket. Ilyenkor nem latolgatok, hogy "jaj, Istenem, engem ide többet nem fognak hívni_". Abban a pillanatban, amikor feldühödtem, úgy belerúgtam az egyik lámpába, hogy kirepült a színpadról. Addig semmi nem történt, pedig két héten át szépen kértem, könyörögtem, de akkor aztán megértették. Ilyenkor, szégyen ide, szégyen oda, elveszítem a fejem. Egyébként nem szoktam, és már egyre türelmesebb vagyok.

 

Sokfelé: Rólam azt szokták mondani: extravagáns, bolondos csaj. Ma már inkább befelé figyelek, illetve nem akarok messzire eltávolodni a közvetlen környezetemtől. Így védem magam. Kicsiben próbálom megoldani a problémákat, nagyban nem tudom.

 

Igazi: Azt, hogy milyen az igazi Eszenyi, én sem tudom, mert még mindig ismerkedem önmagammal: ki is vagyok én? Annyi minden formálja az embert. Az, amit olvas, amit eszik, amiről beszélget. Ahogy haladunk a pályán, egyre többet ismerünk meg az életből. A jövőt ugyan senki sem sejtheti, mindenki csak magáról tudhat meg, bizonyos helyzetekben újabb információkat. Sokszor én is meglepődöm magamon. Ez is én lennék? Vagy az se, amiről azt gondoltam, hogy én vagyok? A színházban például bármit megszervezek, elintézek. A színpad, ha kell, fényárban úszik, de otthon még nem tudtam beszereltetni a lámpát az új lakásom hálószobájában. Úgyhogy ne kérdezd, milyen az az Eszenyi, aki reggel felébred, és nézi a falból kiálló drótokat.

 

Semmi: Számomra a színházban nem áll szemben egymással semmi: az egyik alkotó így gondolja, a másiknál ez elképzelhetetlen.

 

Színház: A színház érdekel a legjobban a világon, állandóan azon jár a fejem. Nem nagyon van más az életemben.

 

Mélyen: Olyan mélyen belém ivódott az, amit a hosszú évek alatt itt kaptam a környezetemtől, hogy úgy érzem, feladatom ezt továbbvinni, és minden erőmmel életben tartani. Annak ellenére, hogy a világ ennek nem kedvez most annyira. De hiszek abban, hogy ha kicsi, apró dolgokkal is, de hozzátehetünk valamit a világhoz, és jobbá tehetjük azt. Nekem erről szól a színház, erről szól az életem.

 

 

 Forrás: Színház.hu, Wikipédia, Vígszínház, Magyar Narancs, Origo,

HVG, Nők Lapja, Playboy, FN24. Dívány.hu,

Meglepetés, Blikk, Tiszatáj, stb.

 

Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a Színház.hu nézeteit tükrözik. Mi a hírt / eseményt közöljük le, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.