Új Színház: Pozsgai szubjektív beszámolót írt

A társulati ülés mindig ünnep. Szorongásokkal, várakozásokkal teli ünnep. Figyelem az arcokat. Az elmúlt hónapok viharai, a viharok okozta pusztítás nyomai ott vannak a tekintetekben. Jó, hogy a nagyszínpad nézőterén vagyunk, mert így a hely meghatározza a hangulatot is. A színház templom jellegét valóban érezni itt, és ez a templomi érzés csöndet parancsol a lelkekben.

Legalábbis a türelem csendjét. Dörner György készült előre beszéddel, de látom, ezt elteszi. Nincs szükség előre fogalmazott mondatokra. Őszinteségre, egyértelmű szavak kellenek most. Mint egyedüli akusztikai lehetőség az elmúlt időszak hazugságaira, támadásaira. Csurka István levele is a szeretetről szól. Kórházi üzenet, csordultig szeretettel. Sok mindent képzeltünk egymásról, mert nem találkozhattunk. Most, hogy szemtől szembe vagyunk, érezhetően olvad a tér, törnek szét a mesterséges falak. Én talán szenvedélyesebb vagyok a kelleténél, talán nem kellene kivillantani az irdatlan sebeket, úgy kellene viselni őket, ahogy Dörner György viseli. Nem megy. Nem tudom. Nem vagyunk egyformák.
Jó ötlet volt leengedni a vasfüggönyt. Részben, mert így nem süvít a hideg szél a színpad háta mögül, részben mert ez a vastag vas lezárja a léleknek és a gondolatnak a menekülési lehetőségeit. Tisztázni, tisztázódni kell, ebben a bezárt melegségben.
Mert a vasfüggöny fel fog menni, és a már megismert, vagy tisztázott létezésből hamarosan együtt kell menni a színpadi ismeretlen felé. Teljes hittel, és teljes bizalommal.
Jó lenne így együtt lélegezni tovább.

Pozsgai Zsolt

Ez a cikk a  támogatásával jött létre (x)