"Lehet, hogy néhányan elhullunk a végére"

Kovács Gerzson Péter Trafóról, alkotásról

Miután a TranzDanz honlapján azt láttam, hogy 2011 decemberével véget ért a társulat programjainak sora, az egyik internetes programajánló portálon keresgéltem továbbiakat, és csak olyan produkciókat találtam, amelyekben alkotótársként működtél közre, nem rendezőként. Mi az oka annak, hogy nem játsszátok a darabokat?

Nem biztos, hogy a tájékozódás legjobb felületei ezek a honlapok, nekem ugyanis sajnos nincs olyan menedzserem, aki megkeresné a médiát. De az igaz, hogy nem sokat játsszuk az előadásokat. A közelmúltban azért játszottam a Triptichon szólómat, a re DNS-t, amelyben egy szerepet is átvettem, illetve októberben előadtuk a Bankettet. Tehát van egy-két olyan darab, ami repertoáron van.

Miért van ennyire kevés játéklehetőségetek?

Kevés olyan játszóhely van, ahova szívesen elmegyek, vagy éppen aki érdeklődik irántunk. Az érdeklődésnek márpedig kölcsönösnek kell lennie. A darabjaim a nem túl könnyen befogadható kategóriába tartoznak, a nézőnek meg kell küzdenie a darabbal, önmagával, a világgal annak érdekében, hogy a közelébe férkőzzön annak, ami a színpadon történik. A színházak manapság arra hivatkoznak, hogy a támogatási keretek csökkenése miatt jóval nagyobb bevételi kötelezettségük van, mint korábban, ezért igyekeznek a könnyen emészthető irányba terelni az alkotókat, a produkcióikból azt mazsolázzák ki, amelyekről azt gondolják, becsalogatják a nézőket. Tehát a néző alá mennek, így nagyobb bevételre tehetnek szert. Ebben a helyzetben kézenfekvő, hogy egy olyan jellegű társulatnak, mint az enyém, kisebb a mozgástere. Az apparátust, a működés költségeit persze ki kell fizetniük az intézményeknek, más kérdés, hogy meddig lehet álszent módon, a kommersz felé csúszva csupán munkahelyi feladatként felfogni a színházi működést, egzisztenciális biztonságot teremtve önmagának. És már régen nem azt teszi, amiért a társadalom létrehozta, vagy amiért szerettünk odajárni. Aki tud ehhez alkalmazkodni, akinek van erre érzéke, az tud „röhögcsés” darabokat készíteni, amelyek talán még jól is elsülhetnek.

Neked érzéked vagy kedved nincs ehhez?

Nincsenek ilyen ambícióm. Alkati kérdésnek is tartom ezt, bár nem vagyok egy savanyújóska, de amikor színpadra kell tenni valamit, akkor az mindig elvont lesz, sok rétege alakul ki, filozofikusabbra sikeredik, mint a könnyen befogadható. A világ összetett, ha leegyszerűsítve próbáljuk ábrázolni, az hazugság, azt nem nevezzük színháznak, kommersznek nevezzük, a kortársnak, és általában a művészetnek pedig nem ez a feladata. Sajnos elég sok ilyen próbálkozás van, a színházigazgatók óriási felelőssége, hogy teret adnak-e ennek. Hogy megpróbálnak-e, akarnak-e egyensúlyt teremteni a bevételi kényszerük és a társadalmi feladatuk között, be akarják-e tölteni azt a nevelő funkciót, ami a színház alapvető feladata. Okos szelekcióval véleményem szerint ki lehet alakítani olyan műsorpolitikát, amelyben jelen vannak azok a produkciók is, amelyek termelnek és azok, amik ellátják az említett feladatot. Ha a világ változik, márpedig változik, akkor a mi pozíciónknak is alakulnia kell, az azt leíró nyelvnek is innovatívnak kell lennie, mindig meg kell újulnia, ezáltal válik az őszinte kortárs rétegműfajjá. A színháznak ugyanúgy kockázatot kell vállalnia, mint a művésznek, aki mindig vállalja a rizikót. Így jön létre az a szimbiózis, amivel ma már ritkán találkozni.

Nyilván a TranzDanz mint kortárs tánctársulat kapcsán egyáltalán szóba kerülő színházakról beszélsz: Nemzeti Táncszínház, Trafó, MU Színház, Szkéné. Úgy gondolod, hogy ezek az intézmények a nézők alá mennek?

Egyértelműen. Nyíltan vállalom a véleményem, például a Nemzeti Táncszínház repertoárját látva a kortárs a kifejezést csak a nevükben hordozó társulatok szintjén jelenik meg, produkciós szinten nem. Ami ott színpadra kerül, 90%-ban a legjobb indulattal sem tudom kortársnak nevezni. Az általad felsoroltak közül a legkommerszebbnek tekinthető, sok olyan dolog szerepel a színpadán, amelyeket én nem fogadnék egy olyan intézménybe, ami nemzeti jelzővel illetünk. A kultúrának az értékteremtést is magába kell foglalnia, és kérdés, hogy minden alkotó értékteremtőnek tekinthető-e, aki ott megfordul. Térjünk át a Trafóra. Mostanság táborokra oszlik a táncszakma, és van egy olyan kör, amely nagy hangon üvölt a világba az igazgatóváltás kapcsán, illetve tette már azt megelőzően Szabó György érdekében. A világot polarizálják, vannak ők (a rosszak) és vagyunk mi (a jók). Ez sem más, mint egy hamis, leegyszerűsített világkép. A Trafó a kezdeti évek során remek kondíciójú intézménnyé vált, amely fogadta a kortárs tánc progresszív irányzatait, és kiszolgálta professzionális infrastruktúrával és háttérstábbal. Ki tudott alakítani egy olyan elfogadható arányt, amivel még nem ment bele a kommerszbe, de már csipkedte a szélét, majd ezek az állapotok szépen lassan megváltoztak.

Te is több alkalommal készítettél produkciót a Trafóban. Az utóbbi években miért nem?

A Trafó műsorpolitikája az említett gazdasági körülményekre hivatkozva megváltozott. Közgazdász vezette idáig a színházat, akinek nyilván fontosabbak a világban ezek a szempontok, mint a művésziek, máshova helyezi a hangsúlyokat, ha a világra tekint. És talán rendjén is van ez így, a közgazdászokat másra képzik, mint a művészeket, mások a vízióik, máshonnan gyűjtik az információikat, míg az utóbbiak polihisztorok, az előbbiek csak egy dologhoz értenek, ők specialisták, ami óhatatlanul beszűkíti és eltorzítja a világlátásukat. Megváltozott tehát a hely műsorpolitikája, egyre kevésbé szolgálta azt az eszmét, aminek minőségi szolgálatára a művésztársadalom jelentős része szerint létrejött.

A „művésztársadalom” tagjai közül többen hallatták a hangjukat Szabó György mellett. Kiket értesz tehát ez alatt?

Korábban a kortárs tánc volt a domináns művészeti ág a Trafóban, ez tette az intézményt nevessé, ez alapozta meg a hírét a világban. Még akkor is, ha egy idő után „kortárs művészetek házaként” definiálta magát. Ezt a megjelölést egyébként a MU Színház használta először, hiszen amikor megalakítottuk, valahogyan értelmeznünk kellett magunkat, a név azután valahogy „elcsóródott”, anélkül, hogy megkérdeztek volna bennünket. Ez amúgy kevés és demagóg indok arra, hogy a tánc jelenlétét arra a szintre redukálja, ahova a Trafó jutott. Ez álszentség, nem tudom komolyan venni. Azért szerepel ott a profil ilyen jellegű megjelölése, mert a Trafó név sem jelentett semmit. Volt egy átmeneti időszak, amikor úgy tűnt, létrejön valamilyen értelmes dolog a Trafó és a TranzDanz együttműködéséből, de azt kellett tapasztalnom, hogy a közgazdász előrántja a farzsebéből a standard érvet: „gazdálkodás”. A műsorpolitikájukat egyébként úgy nevezem, „premierkonjunkturális”, tehát befogadnak egy bemutatót, de utána nem tűzik műsorra, „leveszik  róla a tejfölt”, majd magára hagyják.

(....)

Már szó esett a Trafóról. Te is benne voltál abban a bizottságban, amely nemrég az igazgatói pályázatokról döntött, és lényegében a valódi szakemberek közül egyedüliként támogattad Bozsik Yvette pályázatát, ami többek szerint el is döntötte a kérdést. Mi volt az oka annak, hogy a húsz éves sikeresen dolgozó alapító igazgató pályázatával szemben Bozsik dolgozatát támogattad?

Eredetileg több delegált volt a bizottságban, a színháziaktól két ember, Mácsai Pál és Gemza Péter, de utóbbi nem jött el a döntéshozó ülésre. Fekete Gyula képviselte a zenei bizottságot, emellett a NEFMI szakreferense és a főváros képviselője volt jelen. Mácsai és Fekete valóban Szabó György pályázatát támogatták, ezt gyorsan nyilvánosságra is hozták, én még nem nyilatkoztam ezzel kapcsolatban, igaz, nem is keresett meg senki. Viszont azzal, hogy ők ezt megtették, gyorsan kikalkulálta a közvélemény, hogy mivel a politika oldaláról érkezők nyilván Bozsikra voksoltak, én lehettem az a kurátor, akinek a szavazatával a 3:2-es eredmény kialakult. Az ilyen típusú bizottsági ülések dokumentálását egyébként törvények szabályozták, és csak a szavazás aránya hozható nyilvánosságra, a szavazatok személyes aspektusa nem. Egy táncszövetségi ülésen, nem hivatalos fórumon persze szóban elmondtam, hogy én hogyan szavaztam. Mivel te nem voltál ott, és valószínűleg a jegyzőkönyvet sem olvastad, a kérdésed egy feltételezésen alapul, amit nem tudom, mire építesz…

Akkor felteszem másképp a kérdést: nyilván jól ismered mindkét pályázatot, a végeredményt pedig már mindannyian ismerjük – miért nyerhetett Bozsik Yvette Szabó Györggyel szemben?

Akkor hangozzon el a nyilvánosság előtt is, valóban Bozsik Yvette pályázatát támogattam. A fő motivációm ezen döntésemben az volt, hogy láttam a Trafó működésének elmúlt éveit. A folyamatos változást, amit tapasztaltam, nem tartom megfelelő irányúnak. Elsősorban azt érzem problematikusnak, hogy a tánc egyre kisebb teret kapott, a hazai kortárs előadó-művészet reprezentálása egyre kisebb mértékben volt jelen a programban. A nemzetközi programok jelenlétét persze nagyon fontosnak tartom, bár az a személyes véleményem, hogy a Trafó ebből a szempontból is a népszórakoztató irányba mozdult el. Amennyiben komolyan vesszük a kortárs kifejezést, és nem időbeli kategóriának tekintjük, hanem a világhoz való viszonyunk jellegére alkalmazzuk, a minőségi magaskultúra befogadó helyeként tekintek (tekintenék) az intézményre.

Hány év alatt, milyen módszerrel lehetne szerinted felépíteni egy olyan rendszert, amely az általad kortársnak tartott előadásokon alapul, és anyagilag is tud működni?

A Trafó nézőterének mérete pontosan elegendő arra, hogy betöltse azt a kortárs befogadói funkciót, amire annak idején létrehozták, és amilyen elvek szerint a korai menedzsment működtette a helyet. A legócskább kibúvó minden felelősség alól, hogy nekem minden este le kell ültetnem háromszáz embert. Olyan műsorpolitikát kell folytatni, amelyben az egyensúly létrejön. Szabó György írásából kiolvasható volt, hogy az eddigi vonalat kívánja folytatni. Ismertük eddigi tevékenységét, a hazai előadó-művészethez való viszonyát. A színházat a művész fölé rendelve gyakorlatilag kegyosztó helyként működtette, a művésszel véleményem szerint nem partneri viszonyban működött, hanem a színházat mint minősítő intézményt fogta fel.

Az interjút és a fotót Halász Glória készítette.

Folytatás és a teljes cikk itt olvasható.

Ez a cikk a  támogatásával jött létre (x)