'Csak a huszárruha változik' - János vitéz premier Debrecenben

2012. szeptember 23. vasárnap, 07:08

A János vitéz egy árva fiúból lett huszárlegény bolyongásának története. A szerelmes pásztorfiú, Kukorica János önhibáján kívül bajba kerül, kényszerből huszárnak áll, ismeretlen csatatérre vetődik és dicsőséget arat - Debrecenben.

A rendező ajánlója:

A hősies tettek és csatában szerzett érdem és megbecsülés azonban nem elégíthetik ki azt, aki már megélte a szerelmet és szembesült a halállal. Nem csoda hát, hogy János Vitéz hátrahagyja a francia udvart, annak minden kincsével és a király leányával együtt, hogy elinduljon a lehetetlen felé: megtalálni a túlvilágon levő kedvesét, Iluskát. A bolyongás a meseszerű utolsó részben már a lélek nyugtalanságáról szól, arról a belső küzdelemről, melyet egy meggyőződés mozgat: nincs értelme az életnek boldogság nélkül.

A történet a realizmus világából megindulva fokozatosan az irreálisba emelkedik, olyan mesei térbe, amelyben a jók jutalmat nyernek, a gonosz szereplők pedig bűnhődnek, és amelyhez leginkább a végtelen szabadság érzete társul: itt bármi megtörténhet, minden valóra válhat. A reformkorban, úgy mint a huszadik század elején, ez a mámorítóan felszabadító érzés avatta a János Vitézt az egyik legnépszerűbb alkotássá: a jelentéktelen Kukorica Jancsi önerejéből válhat sikeres és boldog János Vitézzé. 

Zakariás Zalán

szalai_agnes_bakos-kiss_gaborSzalai Ágnes és Bakos-Kiss Gábor (Fotó: Máthé András)

A griffmadár hátán - beszélgetés Zakariás Zalánnal

– Mi az, ami miatt elvállalta a János vitéz rendezését, mi az, ami Zakariás Zalánt megfogta ebben a műben?

– A felkérést megelőzte egy beszélgetés Vidnyánszky Attilával, amikor elmondtam neki, hogy az az álmom, hogy egyszer operát rendezzek. Kevés színházban lehet úgy Erdélyben, mind Magyarországon operában gondolkodni, mert teljesen más követelményei vannak ennek a műfajnak. Fiatal rendezőként most vagyok az „ide nekem az oroszlánt is" korszakomban, most érzem azt, hogy bármit bevállalnék. Minél nagyobb a kihívás, annál nagyobb az öröm. És ez a daljáték nagy kihívás, mert nem csináltam még ilyen jellegű produkciót. Visszahoz egy olyan friss töltetet, amit az első rendezéseimnél éreztem, egy olyan ösztönszerűség jön elő belőlem, amit a prózai előadásoknál a sorozatos rendezések miatt már kezdtem elfelejteni. Ez a mostani feladat tehát nagyon jót tesz az alkotói énemnek, többek között ezért is vállaltam el.

– Melyik változatot próbálják? Dramaturgiailag belenyúl-e a szövegbe?

– Készítettem egy szövegkönyvet, ami a sajátunk. Ez nagymértékben a Szegedi Szabadtéri Játékokon az ötvenes években bemutatott előadásra támaszkodik, amelyben Gobbi Hilda volt a gonosz mostoha. Ezt a változatot – ami eléggé ragaszkodott a daljáték eredetijéhez – vettük alapul, viszont dramaturgiailag belenyúlok a történetbe. Mivel 1904-ben, amikor a darab született, az volt az elsődleges, hogy egy valódi magyar zenésmű jelenjen meg. Bakonyi készített a Petőfi Sándor által megírt fantáziamese alapján egy változatot, de ebben Petőfit azért kicsit félretették, kicsit leegyszerűsítették, épp a meseszerűséget húzták ki belőle. Megjelenik a végén a tündérvilág, a tündérré avatás, csak valahogy félúton van az egész. Ezért úgy gondoltam, hogy dramaturgiailag belenyúlok, és amennyire lehet, visszaások Petőfihez. Nem lehet a földi életben az abszolút boldogságot elérni, az csak egy olyan szférában lehetséges, ami a léleknek egy nyugalma, egy nem fizikális síkon. Megpróbálom azt az érzetet kelteni a színpadon, amit Petőfi olyan gyönyörűen ír le a János vitéz végén. Majd meglátjuk, mennyire sikerül.

– Milyen élményei voltak a János vitézzel eddigi élete során?

– Nagyon szerettem gyerekkoromban a fantázia részét. Onnantól, hogy Iluska meghal, és elindul a griffmadár hátán János, onnantól többször is újraolvastam. Már gyerekkoromban is nagyon vonzott minden, ami abszurd, minden, ami groteszk, minden, amiben teatralitás volt, innen alakult ki az, hogy elkezdtem drámákat olvasni. Főleg olyan drámákat, mint a Csongor és Tünde, olyanokat, amelyek a földi életen túli világban játszódnak. Nagyon szerettem az ismeretlent gyerekkoromban. És a János vitéz is ennek volt a része. Az izgatott, hogy hogyan történik, hogyan jön ez létre, hogyan lehetséges mindez. És most is ezek foglalkoztatnak: hogyan lehetséges a színpadon megjeleníteni egy ilyen fantáziatörténetet. Az előadás befejezése valóban mesés lesz, több színházi csodának kell megtörténnie ehhez.

zakarias_zalan_2012Zakariás Zalán (Fotó: Máthé András)

– Egy ennyire közismert műről, mint amilyen ez a daljáték, általában azt hisszük, hogy ismerjük. Igazán ismerjük, Ön szerint? Az alaposabb elmélyülés miben hozott újat?

– Abban hozott újat, hogy előkerült az eredeti partitúra, amely nagy zenekarra volt írva, és tanulmányozva az eredeti zenét, sajnos, rájön az ember, hogy nagyon sok eltorzított változat van a köztudatban. Mivel meghallgatva több felvételt, észrevettem, hogy mindenhol kicsit elcsúszik, egy kicsit nótás, magyarkodó lesz a zene és az éneklési mód. Pedig az eredeti partitúrából kiderül, mennyire szépen van megírva, nem véletlen, hogy Kacsóh Pongrác matematikus is volt, annyira pontosan vezeti az egészet. És ha odafigyelünk arra, hogy híven visszahozzuk a régit, akkor az új zenei élményt fog hozni annak is, aki már ismeri a János vitézt. Ebből kifolyólag sok minden változik az értelmezésben is, mivel sokkal gyorsabb, pergőbb ritmusú az eredeti mű. Ez a daljáték közelebb áll az operához zenei szerkezetét tekintve, mint az operetthez, holott mindenki operettnek kezeli.

– A magyarsághoz köthető attribútumok mennyire jelennek meg az előadásában?

– Teljes mértékben. Hogyha János vitézt csinálunk, akkor azt nem lehet huszárruha, pántlika, háromszínű zászló nélkül, ez olyan obligát, mint amikor az ember Hamletet rendez, akkor a koponya meg fog jelenni Hamlet kezében, vagy a Rómeó és Júliában Júliának a nyaklánca. Ezek a dolgok elkerülhetetlenek, és ha az ember ezekkel ironizálni kezd vagy kiforgatja őket, akkor egész egyszerűen megkerüli a művet, kikerüli azt, ami a feladat. Meg kell ragadni, hogyan szólal meg mindez bennünk ma, mit jelentenek számunkra most jelen időben.

– Az ön számára mit jelent a János vitézen keresztül a hazaszeretet?

– Számomra csak annyit jelent, hogy minden magyarul beszélő ember összetartozik, bárhol él, és bármilyen területen dolgozik. Ha magyarul beszél két ember, meg kell érteniük egymást. Megérkeznek egy idegen faluba a huszárok, legényeket válogatnak, bővül a sereg, mindenhol beáll az, aki életképes. Ugyanúgy ma Magyarországon mindenki, aki életképes, az dolgozik és valamilyen szinten az országot egybetartja. És minél több ilyen ember van, annál jobban összeáll ez az ország. Változik a huszárruha, öltöny van, de ugyanúgy működik ez az egész ma is.

(Az interjút készítette: Rideg Zsófia)

forrás: Színház.hu, csokonaiszinhaz.hu

Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a Színház.hu nézeteit tükrözik. Mi a hírt / eseményt közöljük le, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.