Esti Krónika

2002-03-27 18:30 Kossuth

Esti Krónika



HÁTTÉR - Jó estét kívánok, köszöntöm önöket! Bálint István vagyok. A Háttér is kapcsolódik a mai Színházi Világnaphoz és a Kossuth rádió e témájú műsoraihoz, így a most következő fél órában az amatőr színjátszó mozgalomról, annak múltjáról, jelenéről lesz szó. Vagyis Thalia pótszekeréről itt és most a Háttérben.

- Köszöntöm vendégeinket a stúdióban Máté Lajos a Magyar Művelődési Intézet munkatársa, Ács János és Schilling Árpád rendezők és köszönöm, hogy elfogadták a meghívásunkat. Én azt mondtam , hogy az amatőr színjátszó mozgalom Magyarországon mindig is Thalia pótszekerének számított. Jól fogalmazok, vagy azért ennél előrébb tartanak? Kinek, mi erről a véleménye?

Máté Lajos: - Nem tudom, igen, nem rossz ez a kifejezés, hogy pótszekere, de ez a pótszekér ez közben elhagyta a kerekeit és tovább jutott. Az amatőr mozgalom, tehát ez az ogelante, az az eredeti amatőrizmus, az tulajdonképpen kicsit elhaló, vagy kihalóban van és inkáább kinőttek belőle az úgynevezett alternatív színházak és ezekből az alternatív színházakból nőttek ki ezek az urak, akik azóta nagyon jelentős rendezői már a profi színháznak. Még annyi magán megjegyzést ugye, hogy én Ács Jánost a Szegedi Egyetemi Színpad színészeként ismertem meg, Schilling Árpádot egyszer vizsgáztattam lehet, hogy ő már nem is emlékszik rám, mint rendező tanoncot, már ilyen amatőr rendezőt, tehát tulajdonképpen érdekes feljlődést lehet látni.

Mv.: - Három generáció van itt akkor tulajdoképpen ebben a mozgalomból.

M.L.: - Végül is igen.

Mv.: - És abból legalább két generáció Máté Lajos és Ács János biztosan el tudja azt mondani, hogy mi volt az oka a 60-as, de különösen a 70-es évek második felében annak a legendás amatőr színjátszó-mozgalomnak mármint annak, hogy az kialakult, olyan sok színjátszó kör volt, olyan sok verseny volt, annyi fiatalt be tudtak vonni.

Ács János: - Hát én nem vagyok egy színház tudós, tehát én nem nagyon, én csak a saját tapasztalataimat,

Mv.: - szegedi tapasztalatok

Á.J.: - más, nemcsak szegedi, hanem budapesti Egyetemi Színpadról tudok mesélni, meg szóval erről az időszakról. Én úgy látom visszamenőleg, hogy ez egy olyan korszak volt, ami valóban elmúlt és soha többé nem is fog visszajönni. Ennek alapvetően politikai, illetve kultúpolitikai okai voltak.

Mv.: - Mégpedig?

Á.J.: - Nevezetesen az, hogy egy csomó fiatal tehetség, az nem is akart a főiskolára menni, hanem valamiféle különös, kicsit gőgös beképzelt módon azt gondoltuk, hogy a kőszínházi gyakorlat az túlhaladott vagy valami ilyesmi és voltak olyan műhelyszerű képződmények, mint például a Szegedi Egyetemi Színpad, vagy Miskolcon Pál István féle színáz vagy hát Huszt által vezetett Budapesti Egyetemi Színpad, a Szkéné, az egy a Fodor Tamás stúdiója, tehát szinte országosan voltak, Nyíregyházán is volt egy nagyon érdekes,

Mv.: - kicsit hazabeszélhetek a Debreceni Alföld Színparól, tagja voltam.

Á.J.: - Valamilyen módon országosan is és néha egy-egy csoportnak különön jól sikerült produkciói voltak, mások nem voltak annyira jók és ezek valahogy országosan is érdekesek lettek. Én emlékszem rá, hogy például az Elektrára, vagy a Kőműves Kelemenre budapesti vezető értelmiségiek utaztak le tüntetően mutatva, hogy ők nem értenek egyet a budapesti színházi kőszínházi teljesítményekkel és mintegy tüntetőleg hát ilyen ma ilyen nincs.

Mv.: - Ugye azt mondta az előbb Ács János, hogy kultúrpolitikai okai is voltak. Egyéb okai, Máté Lajos?

Máté Lajos: - Hát politikai okai, talán én a kultúrát igaza van a Jánosnak, de azért ittenvoltak ilyen politikai kikacsintások. Tehát egy csomó dolgot nem lehetett csinálni a hivatalos színházban, de az amatőröknél azért lehetett csinálni. Ugye hát az Aczél elvátrsnak voltak azok az ötletei, hogy este 7-kor nem lehet játszani, de fél tizenegykor igen. Most túloztam, de tényleg. Na most az amatőrök viszont játszhatták, játszhatták, hát sok botránnyal, pártközpont rohangált, Belügyminisztérium rohangált, mi mindig azt mondtuk, - a mi az most az intézetet jelenti - akkor nem tudom már hogy hívták

Mv.: - egykori Népművelési Intézet

M.J.: - Egykori Népművelési Intézet, mindig azt mondtuk, hogy ezek esztétikai problémák elvtársak, hát vagy elhitték, vagy nem.
-Ilyen volt például a Dérynek az új, amit nem engedtek, csak vidéken, tehát egyetemi színpadon.

Mv.: - Azért kiváncsi lennék arra, ugye arról volt szó, hogy három generáció ül most itt a legfiatalabbakat képviselő Schilling Árpád rendező hogy látja, nem tudom akkor hány éves lehetett a hetvenes évek végén, vagy egyáltalán az amatőr színjátszó mozgalomban már valamennyire résztvett-e, de ön hogy látja így most visszatekintve azt az időszakot, milyen okai voltak annak, hogy annyi fiatalt be tudtak vonni ezekbe? Tehát nemcsak kultúrpolitikai, meg politikai oka lehetett. Hát például a Népművelési Intézet is támogatta ezeket. Nagyon sok verseny volt, nagyon verseny volt, nagyon sok találkozó, tehát egy közösségteremtő ereje is lehetett ennek.

Á.J.: - Ezek még most is vannak egyébként, talán fölös számban is.

Schilling Árpád: - Hát én erről nem tudok mesélni, mert a hetvenes években születtem, tehát nyilvánvalóan, hogy a János és a Lajos erről sokkat többet tud, mint én, illetve ők tudnak róla, én pedig nem. De én inkább azt tartom fontosnak, hogy ez miért nincs? Tehát

Mv.: - (közbevág) éppen ezt akartam mondani, hogy vajon mikor

Sch.Á.:- hát azt nem tudom, nyilván ezért volt, hiszen ezért kellett lennie, de hogy ma ez miért nincs, azért azt gondolom, hogy tehát ma már ez a tipusú gőg azt gondolom, hogy nem működik és nem is motiválja a színházcsinálókat, tehát most mindenki a főiskolára szeretne bejutni, mindenki hivatásos színházban szeretne dolgozni és éppenhogy nagyon kevesen vannak olyanok, akik valahogy másféleképpen szeretnének színházat csinálni és azt gondolom, hogy ma már az amatőr mozgalom, az inkátt azt a fajta hogy mondjam ilyen jókedvű színházcsináló ilyen szóval nem hivatásos, nem a színházat hivatásként fölfogó, azon nem üzenni akaró színház, hanem inkább ilyen csoportok, öntevékeny csoportoknaka működését lehet ezzel fémjelezni. Ma ezt úgy hívják, hivatalosan, hogy alternatív színház, tehát ez az amatőr mozgalom ennek a hivatásos része alternatív színház, ami egyébként szintén elveszítette, tehát ez a kifejezés a jelentését, hiszen ma már az alternatív színházak is arra próbálnak törekedni, hogy minél hivatalosabb formában működhessenek, hiszen ebből élnek és ez egzisztenciális kérdés is, talán elsősorban egzisztenciális kérdés. Egyszerre kéne megtartani egyfajta működési támogatást úgy, mint egy profi színházban és közben mégis megőrizni valamiféle műhely működést. Ez ma az alternatív színház és azt gondolom, hogy ugyanakkor az egy nagy probléma, hogy az a tipusú hozzállás, amiről a János beszélt, hogy akkor miért csináltak így színházat az emberek, az ma én azt gondolom, hogy igencsak hiányzik mondjuk azt gondolom abból a generációból, amit a mi generációnk. Tehát, hogy ez a tipusú színházi hozzáállás, amikor a színházat például politikai üzenetre használják, ez rossz szó ez, hogy nem divatos, de hogy nem, szóval nem él ez a belső energia, hogy mindenképpen erre lehetne használni a színházat. Ezért aztán, miután a színház arról szól, hogy szerepet játszanak a színészek és rendező megrendezi, hát mindenki egy színházhoz szeretne eljutni és ott szeretne és ezért mindenki főiskolára szeretne jutni. Ugye alapvetően egy belső motiváció totálisan megszünt és ezért az amatőr mozgalom azt gondolom, hogyha valami oka lehet, akkor talán ez is.

Mv.: - Máté Lajos is így gondolja?

M.L.: - Majdnem pontosan így gondolom. Nekünk volt egy időben egy olyan, hát azt is lehet mondani talán, hogy kutatásunk, hogy ilyen körkörösre, mint a kokárda, hogy a központi mag azért akkor is az volt, aki színész akart lenni, főiskolára akart kerülni. De ennek az egyik része má politikai üzenetet akart valahogy kifejezni. És aztán volt egy külsőbb kör, akik szimpátiából jöttek, hogy a haverom szerelmem, ott van, én azért megyek. És ott egy egészen külső kör, akik egyszerűen szabadidő eltöltésre szánták.

Mv.: - Társaságra vágytak, melegre télen

M.J.: - Társaságra vágytak. Hát ezt hogyha az Alföld Színpadon dolgozott, akkor tudja, hogy az egy tipikusan ilyen volt. Tehát ez a hármas kör, ez megvolt. Ez megvolt. Én nem tudom, de én azt hiszem, hogy azért az a bizonyos úgynevezett politikai üzenet és ezt most nem akarom túlhangsúlyozni, azért ez egy elég fontos része volt. Nekem volt egy kollégám, ha szabad anekdotázni egy picit, mindig onnan tudtam, hogy ő tégla, hogy mindig azt kutatta, ami veszélyes volt. Amikor a táncházmozgalom volt veszélyes, akkor azt kutatta, amikor ilyen gitár izék, tehát ezek a zenei együttesek voltak veszélyben, azt kutatta. Mikor a színjátszás volt veszélyes, azt kutatta. Innen lehetett tudni, hogy itt kell vigyázni, hogy a pali mit mond, vagy mit hall.

Sch.Á.: Bocsánat, mert az jutott erről eszembe, hogy ennek a másságnak, ugye ez is nagyon fontos volt, hogy valami más, másképp gondolkodunk, másként csinálunk színházat, ennek az értelme is elfogyott. Azt gondolom tehát ma már mondjuk a színházi formákról beszélünk gyakorlatilag bármilyen féle színházi formában lehet egy profi színházban, egy kőszínházban színházat csinálni. Tehát ez nem önmagában nem probléma. Inkább azt gondolom, hogy az, hogy műhelyszerűen színházat csinálni, az még mindig kérdés lehet, de én azt gondolom, hogy a formáknak a kutatása ezzel a bizonyos politikai éllel együtt, azt gondolom, hogy ez is valahogy érvényét vesztette.

Á.J.: - Csak hozzászólnék az Árpi mondott, hogy azért van egy nagyon-nagy különbség, sok különbség között van talán a legnagyobb, hogy akkor, amikor mi itt voltunk, ez egy zárt ország volt, én emlékszem rá, hogy maximum Prágáig lehtett eljutni vagy Varsóig lehetett eljutni, de az is, amit láttunk, az is csak az volt. Tehát mi nem láttunk távol-keleti vagy különleges vagy pláne francia előadásokat, tehát tulajdonképpen formanyelvileg is rendkívül bizonyos értelemben primitívek voltunk mi, mert egyszerűen nem voltak minták. És ez a bezártság, mármint az országnak a bezártsága, az ezeket a csoportokat is összezárta, mert hiszen nem lehetett elmenni vagy nem lehetett kimenni az országból. Tehát talán ez is egy oka annak, hogy ilyen belső koherenciája volt ezeknek a csoportokknak. És még egy, amit az Árpi mondott, hogy legalábbis abban a csoportban, amiben én olyan hosszú ideig voltam a Szegedi Egyetemi Színpadon, ott egyáltalán senki nem akart profi lenni nagyon hosszú ideig és aztán lassan, amikor úgy mindenki, nekem például egészen fájdalmas volt rájönnöm, hogy a többiek nem akarnak színházat csinálni.

Mv.: - Hát az előbb ugye Máté Lajos elmondta ezt a kokárda hasonlatot én is hogyha visszagondolok, például az Alföld színpados időszakra, akkor ez fényesen bevált, hiszen most sorolhatnék neveket, akik abból a színpadból országosan ismert színészek lettek és olyanok, akik tényleg csak azért jártak el, mert a társaság kedvéért.

M.L.: - Csatlakoznék a Jánoshoz, hogy Wroclaw valami olyan lengyel politikai ügyekból kifolyólag Wroclawon mindig volt ősszel egy fesztivál, ahova jöttek nyugati csoportok, sőt dél-amerikai, meg dél-afriaki meg mindenféle csoportok és oda özönlöttünk innen Magyrországról, mert ott tudtunk valamit látni abból, ott tudtnk valamit kitekinteni, ahogy János mondta és hát ettől állandó botrány volt a magyar csapatokkal, akik odamentek, nem volt szállás, állandóan balhéztak és mindig ki volt írva, én legalábbis kétszer olvastam ilyet, hogy: nagyon örülünk a magyar barátainknak, de fegyelmezzék magukat, mert hát azért más is be akar jutni az előadásra. Mert az volt az egyetlen lehetőség. Worclaw a világ színházi közepe, meg ilyen kiírások voltak.

Mv.: - Mi arról a véleményük, hogy az amatőr színjátszó mozgalomnak is az is betette a kaput többek között, hogy egyre több iskolában létrejöttek a dráma tagozatos osztályok. Órarendekbe beépítették ezeket a drámapedagógiai órákat, tehát úgymond azok a fiatalok, akik korábban érdeklődtek a művésze e válfaja iránt, azok most már megtalálták az iskolában, az iskola keretein belül és hát aztán őket persze profinak képezték a főiskola felé terelték vagy nincs összefüggés a kettő között?

Á.J.: - Én amennyire tudom, én úgy tudom, hogy a Várkonyinak volt ez az ötlete, és akkor lett Szentes, Budapest és még egy hely

Mv.: - nagyon sokáig csak néhány városban volt,

Á.J.: - és egy-egy ilyen külön tagozatos speciális osztályok voltak,

Mv.: - egyre több helyen van, legalábbis órarendben

M.J.: - hát én ilyen összefüggésre soha nem gondoltam, hogy ez elszippantotta volna?

Á.J.: - Én erre gondolok igen. Lehetséges, ehhez nem tudok, kellett volna egy ilyen drámapedagógust is hívni

Mv.:- de akkor ha annyit emlegettük ezt a politikai, meg kultúrpolitikai jelentőségét, akkor mondhatjuk azt, hogy 89-90 táján, tehát a rendszerváltás idején szünt meg igazán ez a mozgalom mozgalomnak lenni vagy már korábban?

M.L.: - Már korábban. Meg nem szerettük ezt a szót, hogy mozgalom, szóval ez ellen tiltakoztunk, mert mi az ugye uttörőmozgalom, cserkészmozgalom, stb. tehát ne nevezzük mozgalomnak, de hát mégiscsak egy mozgalom volt.

Mv.: - Akkor minek nevezzük?

M.L.: - Hát minek nevezzelek? Színjátszásnak neveztük így általában. Ez egy másik ága ennek a dolognak és ketté kell választani. Vannak ezek a bizonyos tagozatos iskolák, mint a debreceni Ady, meg amiket már soroltunk, melyeket már soroltunk és más a drámapedagógia, amiket kisgyerekekkel csinálnak. És ezek aztán eléggé, hát elég ellentmondásosak, mert azzal a jelszóval, hogy szabadítsuk föl a gyereket és hagyjuk játszani, attól valami iszonyatos agresszív tanitó nénik beléjük súlykolnak valamit úgy, hogy nem biztos, hogy a célkitűzést, ezt most éppen láttam vidéken egy regionális találkozón sok gyerekcsoportot és alig volt olyan, ahol ez működött volna, ez az elv, hogy fölszabadítani a gyereket és hagyjuk játszani és élje ki magát és legyen olyan, hanem látszott a dresszúra rajta. Tehát tulajdonképpen az elv és a gyakorlat, az meglehetősen ellentétbe került egymással.

Mv.: - Egy kicsit már a mához érkeztünk, elég sokat beszéltünk a múltról. Jelen pillanatban, - megítélésük szerint - hol a helye az amatőr színházaknak és az alternatív színházaknak a mai színházi életben? Most elsősorban akkor Schilling Árpád és Ács János.

Sch.Á.: - Hát itt azért, hát itt most nagyon megsértődnének, akik önmagukat alternatív színházaknak nevezik, hiszen ez az amatőr jelző, ez inkább a dilettánssal csúszik össze vagy ezt érzi ki belőle az ember, ugyanis szóval senki nem akar amatőr lenni, és mindenki hivatásszerűen űzi, senki nem szórakozásból és éppen ezért fontos számukra és ezért egy hihetetlen küzdelem, hogy hogyan lehet ezeket a színházakat elfogadni. Én nem tudom, hogy hol van még Nyugat-Európában ezt a kifejezést nem használják, tehát hogy ez nem ennyire ilyen magyar specifikus, hogy ki kellett találni ezt az alternatív színházi jelzőt, emiatt nagyon sok színházi kezdeményezés vész el, hal el, mert hát ettől nem kap támogatást, mert úgymond más, merthogy akkor ez nem olyan érdekes. Külföldön nagy sikereket érnek el, itthon pedig vegetálnak, hogy ez tehát én mindig is amellett voltam, hogy ezt el kéne törölni ezt a fogalmat és inkább színházról beszélni és tágítani ezt a kört. Nyilván itt az a kérdés, hogy ezt ki meri megtenni, illetve ki az, aki be meri vállalni azt, hogy ezekkel a színházakkal olyan mélyrehatóan foglalkozik, hogy el tudja dönteni, hogy ez a 10-15 jelentősebb csoport, az hogy legyen színház. Egy elég kemény vegetáció ez, mert

Mv.: - miből élnek meg?

Sch.Á.: - Hát vannak különféle pályázati alapok, sajnos a Krétakö Színház, aminek a vezetője vagyok szintén ilyen alternatív színházi kategáriába tartozik, amit én nagyon nem szeretek, mert hát gyakorlatilag ugyanúgy működünk, mint egy színház csak kisebb létszámban, ugyanúgy megtartjuk a bemutatókat és pályáznunk kell a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumához, a Nemzeti Kulturális Alap programhoz, de olyan mérhetetlenül kevés pénzt osztanak szét és mindig sosem a kiválasztásnak az elve működik, hanem ez a szóval mindenki részesüljön a jóból. Tehát ez emiatt aztán az történik, hogy ugye a kurátorok mindig mossák kezüket, hiszen azt mondhatják, hogyhát mindenkinek kellett osztani. Tudjuk, hogy nektek sokkal több kéne, de nekik is sokkal több kéne, így aztán mindenki kapjon keveset. Ez a vége és hát tényleg az, most itt az a kérdés, hogy ez mennyire fontos, tehát mint a kultúrának egy része, vagy a színházi kultúrának egy része. Én azt gondolom, hogy ez előbb-utóbb, ha így marad, ugyanis nem emelik évről-évre a költségeket, hanem ugyanott tartják, inkább kitalálnak egy másik alapot és akkor még megosztják ezeket a pénzeket, ez sokáig nem fog kitartani, tehát ez egy csúfos bukásba futhat. Mindenki próbál bemenekülni a struktúrába, aki csak tud, csak azt meg nem lehet, hiszen a struktúra zárt és nem engedi be a színház az új jövevényeket.

Mv.: - Kinek van ehhez véleménye, Máté Lajos? Hát például a régi finanszírozást összehasonlítja, tehát az amatőr színjátszócsoportok

M.L.: - a régi finanszírozás, az olyan volt, hogy ugye csak kultúrházban, vagy iskolában, egyetemen lehetett működni és akkor be volt valahogy rakva a költségvetésbe. Most lehet egy ilyen flastromot ragasztani az egészre, hogy ugye most lehet pályázni és lehet kapni. És amit most kapnak, azt a keveset, az sokkal több, mint amit ott a kultúrház vagy a művelődési ház vagy az iskola keretében kapott. De még a nagyon jót vetett föl az Árpád ezzel az alternatív, amatőr, stb. én nagyon sokáig dolgoztam egy nemzetközi amatőr színházi szövetségben és ott is fölmerült ez a dolog, hogyhát van, akire nézve sértő és hogy hogy lehetne másképp elnevezni és akkor volt egy olyan ötlet egyszer, hogy az élményszerű színház, hát akkor azt valamitől elvetették, mert akkor kizár egy csomó társaságot. És érdekes módon megoszlott a dolog, noha úgyanúgy hívták őket, hogy amatőrök, hogy voltak, akik az alternatív felé mentek és kisérleti színházat csináltak és érdekes színházat csináltak. És voltak ezek a bizonyos egészen begyöpösödött igazi amatőrök, furcsa módon pont a franciák, ahol a színházi kultúra elég jó vagy fejlett vagy hogy mondjam és pont ott votlak az amatőrök nagyon, nagyon nézhetetlenül, igazi amatőrök, lefúrtlábú színészek hadonászva vagy nem hadonászva és voltak nagyon érdekes dolgok, de mégiscsak úgy hívták, hogy amatőrök. És hát ebből rengeteg vita volt és nem találtak-tunk, mert akkor még én benne voltam az elnökségben megfelelő kifejezést. Úgy, hogy ez az ellentét, amiről az Árpi beszélt, ez létezik és a világban is létezik, csak nem éleződik ki annyira, mint itt nálunk. Szerintem.

Mv.: Kíváncsi lennék Ács János véleményére erről a témáról. Szóval a mai magyar színházi életben hol van a helyük ezeknek a csoportoknak?

Á.J.: - Nézd, hát tulajdonképpen érdekes módon mind az Árpi, mind én tulajdonképpen amatőrökből lettünk főiskolát végzetten profik, hogy így mondjam. Tehát azért ez egy különleges út, a miénk, mert rendkívül sok ember, mondjuk hosszabb ideig voltunk amatőrök és aztán lettünk profik. Tehát én azt gondolom mondjuk mind a ketten megéltük ezt az utat. Én most egy profi rendező vagyok és én abszolut megértem az Árpinak ezt a kétségbeesését, meg keserűségét, én azt gondolom, hogy valamilyen módon miután ez egy piac lett úgy értem, mint művészi piac, meg kulturális piac, de természetesen nem igazi árán kelnek el a dolgok, hiszen a közönségen is meg hát az elosztáson is múlik és hát valamiféle olyan kitartás és harc kell, egyébként a kőszínházakban is, tehát ott még más okoknál fogva, ott a mit tudom én a

Mv.: - tehát egy biztosabb anyagi háttér, egy biztosabb finanszírozási rendszer kellene akkor ezeknek a színházaknak.

Á.J.: - Ehhez őszintén szólva nem nagyon értek, de az biztos, hogy valamilyen módon azt a belső értéket egy külső értékrenddel igazolni kell és lehet. Am most nem történik meg.

Sch.Á.: - Bocsánat, csak eszembe jutott erről, hogy amatőr és ugye itt fölmerültek ezek a színházi csapatok, akik a régi nagy idő, a angy generáció csapatai és hát ez a furcsa, hogy azért mi, akik ma színházat csinálunk fiatal emberek, azért még egyáltalán nem úgy tekintünk például azokra, akikről itt eddig most szó volt, hogy milyen amatőr színházak voltak anno Pál István féle színház, Fodor Tamás, amit mi erről tudhatunk hozzáolvastunk, amit kevéske kis tévéfelvételekből láthattunk és minden, amit nyilvánvalóan ezek a színházak, mint hatást gyakoroltak a a magyar színházi kultúrára, mi egyáltalán nem úgy gondolunk rá, mint régi amatőr színházi mozgalomra. Tehát, hogy ez a furcsa, hogy itt szóba került hogy Wroclaw, hogy most minek tekintenénk például Wrotovszkit ma, amikor az egyik legnagyobb hatású színházi alkotó, ő akkor amatőr színházas volt vagy Fodor Tamás, vagy Pál István, hogy ők amatőr színházi rendezők voltak ez egyszerűen ma ezt így egyszerűen nem is szabad kimondani. Tehát ez képtelenség, hogy így beszéljünk róluk és éppen ezért azt gondolom, hogy ma sem lehet így beszélni.

Mv.: - Mondhatjuk azt, hogy kísérletező színházat csináltak például.

Sch.Á.: - Hát vagy színházat. Tehát én azt gondolom, hogy színházat csináltak és sokféle színházat csináltak, sokféle színház van, Peter Broockról akkor mit mondunk, ő is kíséreti színházat csinál, az egyik legnagyobb élő színházi rendező. Tehát, hogy az, hogy elképzelése van arról, amit csinál, hogy fontosnak tartja, hogy kutassa a színházat, mint kifejezési formát, ez én azt gondolom, hogy ez azért nem olyan fehér holló effekt, tehát hogy ezt nem úgy kéne kezelni, minthogy akkor ez egy valamilyen különleges, meg olyan más emberek, én azt gondolom, hogy a hivatásukat rendkívül komlyan vevő művészek, én azt gondolom, hogy művészek és nem pedig amatőr mozgalmasok, meg ilyen mozgalmi veteránok, hanem olyan művészek, akik valamit akarnak kezdeni a színházzal és ezt nagyon nehéz eldönteni, hogy ma vajon ki lesz olyan, vagy kik lesznek olyanok, akik valóban színházi meghatározó személyiségek lehetnek. Komolyan veszik még a színházat, mint művészetet, hiszen még abban a műhelyformában, amiből egyébként a XX.század összes jelentős színházi alkotása és irányzata létrejött. Erre egyelőre azt lehet érezni, hogy igazából sem a szakmai kritika, se maga a szakma, sem pedig a kultúrpolitika nem tesz lépéseket, hogy ez irányban kutakodjék.

Mv.: - Itt van előttem egy újságcikk és egy nagyon rövid vélemény, mert lejárt az időnk, Máté Lajostől kérdezem, hogy van elég fórum, van elég verseny, találkozó manapság is,ahol bemutathatják a tudásukat ezek a fiatalok, mert itt azt nyilatkozza az egyik színitanoda művészeti vezetője, hogy nagyon kevés az a fórum, melyen egy-egy tehetséges rendező, tehetséges magyar szakos pedagógus bemutathatja a hosszú hónapok kemény munkájával összeállított színpadkép produkciót.

M.L.: - Hát itt megint nagyon elválik a dolog, mert ugye már három réteg van. Vannak akiket alternatívnak nevezünk viszonylag helytelenül. Van, akiket echte amatőröknek nevezünk és vannak a színitanodák, ahol szerencsétlen a főiskolára föl ne vett reménykedő hölgyek ottan működnek. Tehát vannak ilyen tanoda találkozók.

Mv.: - Beszéljünk most akkor csak és nagyon röviden az amat őrökről, illetve az alternatív

M.L.: - hát nekik van fórumuk, van a Kazincbarcika már húszegynéhány éve kétévenként, van balassagyarmati, van az ODE az Országos Diákszínjátszó Egyesületnek éppen most folynaka vetélkedői, tehát ezek léteznek. A tanoda, az egy másik dolog, elégedetlenek, nehezen jutnak fórumhoz, de nekik is van találkozójuk.

Mv.: - Köszönöm szépen Máté Lajosnak a Magyar Művelődési Intézet munkatársának, valamint Ács Jánosnak és Schilling Árpád rendezőknek a beszélgetést, a hallgatóknak pedig a megtisztelő figyelmet.

- Ezzel az Esti krónika véget ért.