Ilyen az élet hölgyeim és uraim, a legérdekesebb és a legintimebb pillanatok mindig a Vendégváróban játszódnak le

2002-09-29 06:41 m1

Nap-kelte



Mv.: - Ilyen az élet hölgyeim és uraim, a legérdekesebb és a legintimebb pillanatok mindig a Vendégváróban játszódnak le. Az előbb biztos tetszettek látni amikor Bozsik Péter és a Nemzet Színésznője, Töröcsik Mari találkoztak, azt azonban nem hallották ahogy Töröcsik Mari mondta Péternek, hogy jaj Péter, mi van magukkal, én úgy drukkoltam azon a Manchester meccsen. Na most számomra meg az volt döbbenetes, hogy Töröcsik Mari meccset néz. Olyan távoli magától a futball valahogy nem?

Töröcsik Mari színművésznő: - Nagyon ritkán nézek meccset, de ezt azért megnéztem. És meg kell hogy mondjam, akkor nagyon meglepett, és annyira boldog voltam, úgyhogy most kívánom nekik hogy újra jól menjen, mert valahogy úgy hallottam hogy most egy kicsit rosszabbodott.

Mv.: - Picit gödörben vannak, dehát van ilyen.

Töröcsik Mari színművésznő: - És olyan fura hogy találkoztam vele. Egyetlen egyszer találkoztam az ő édesapjával. Még pedig egy elég furcsa szituációba. Volt valami békekonferencia, és oda meg voltunk hívva a Parlamentbe. És mielőtt belültünk a helyünkre, én már nem tudom, valamelyik terembe gyülekeztünk, ahol ilyen hihetetlenül széles asztal, ilyen hosszú, és ez volt a várakozási ülésrend. Itt ült az asztalfőn Kodály Zoltán, itt ültem én, és itt ült a Bozsik. Ezt a beszélgetést hármunk között, tudniillik a Kodály az valami nem is tudom, szerintem egyikünkről se tudott semmit, és olyan, olyan, olyan, úgyhogy ketten beszélgettünk az ilyen széles asztal között, és úgy nézegetett bennünket a Kodály. Ennyi, ennyi emlékem van az ő édesapjáról. Na és hát akkor azért még én is néztem, vagyis hallgattam meccseket.

Mv.: - Országgyűlési képviselő volt a papája egyébként. Azt hittem hogy valami olyasmi felé kanyarodik a sztori.

Töröcsik Mari színművésznő: - Nem, nem, ez egy ilyen békekonferencia volt, és ott vártunk, és olyan, olyan idétlen volt nekem az a hihetetlenül széles asztal, és azon keresztül beszélgetni. Na mindegy.

Mv.: - De mondom azért is érdekel ez a történet, és majd természetesen rátérünk a nagy témára, amit ugyan tegnap Verebes Pistával telefonon ilyen egészen interaktív módon már többé-kevésbé megbeszéltek, de azért is érdekes ez a történet számomra, mert, mert Ön akkor volt a leg, az első igazán népszerű filmjei, a Körhinta, a többi, amikor a magyar futball is óriási volt. Tehát pontosan a Bozsikék, a Puskás időszakában (közbe szólnak)

Töröcsik Mari színművésznő: - Hát ők már előbb azért, nem akarom magamat fiatalítani, de én középiskolás voltam amikor ez a hat-három volt, meg a, meg a világbajnokság.

Mv.: - Hányba volt A körhinta? na haragudjon.

Töröcsik Mari színművésznő: - 55-ben.

Mv.: - Hát igen, igen.

Töröcsik Mari színművésznő: - Szóval ők már nagyok voltak akkor, és még utána is nagyok.

Mv.: - Csak erre akartam egy picit utalni, hogy, hogy akkor a futballisták népszerűségével meg kellett a színész népszerűségének küzdenie?

Töröcsik Mari színművésznő: - Elfért az egymás mellett. Csak mondjuk az ővék az olyan világhírű volt, és olyan kivételezett emberek voltak, és ezt a kivételezettséget senki nem irigyelte. Mert olyan produkáltak, nemcsak belül, itthon, hanem a világ felé, ami hát tényleg valami egészen kivételes dolog volt.

Mv.: - Művésznő drága, azt írtuk munkacímnek, hogy a Nemzet Színésznője nem kell a Nemzetinek. És ez úgy nekünk fáj is, tudja milyen érdekes, tegnap amikor a Pistával (közbe szólnak)

Töröcsik Mari színművésznő: - Ez biztosan bonyolultabb. Tegnap a Verebes fölhívott ebből a műsorból telefonon, és engem annyira meghat ahogy ő, ahogy ő engem óv, szeret, véd, és ahogy ezt, ezt közvetíti a világ felé, hogy kicsit őt is meg akartam nyugtatni, mert, mert annyire felhőtlenül boldog, boldog voltam a beszélgetés alatt, én most is boldog vagyok, és nyugodt vagyok. De ez azért természetesen komplikáltabb. És nem tudom most, már ugye többször elmondtam, hogy elég ugye kényelmetlen, vagy hülye helyzet az, hogy én nem beszélhetek bizonyos dolgokról, mert engem köt a szerződésem, és ugye most arról nem lehet beszélni, mert akkor én vagyok a szerződő, szerződésszegő, na. Most, de ugye ez azért nem tudom, kicsit képtelenség hogy, hogy ilyen ügy miatt kell itt ülnöm, meg az, hogy ugye én leültem egy beszélgetésre, és az azért elég képtelen hogy nem folytatódott, hanem egy levelet kapok. Szóval le kell velem ülni.

Mv.: - Pontosan ugyanezt akartam mondani, hogy, hogy a Pistánál is ezt éreztem, és magamon is ezt érzem, és nagyon sok mindenkin, nekünk mint ha jobban fájna ami magától történik, mint magának. De rögtön szóljon ránk hogy gyerekek, ne sajnáljatok, ne kampányoljatok értem, mert jó ez így ahogy van.

Töröcsik Mari színművésznő: - Ez hogy mondjam? nem sajnálni kell, hanem jól esik a törödés. Mert tudniillik hogy mondjam? ez valóban nehezen érthető, és az is, hogy például az én kulturális kormányzatom, meg se keres senki hogy mégis nekem mi a problémám. Na most ugye nem nekem kell azt elmondani feléjük, hogy, hogy meg kell kérdezni hogy, tőlem, legalábbis én úgy érzem, hát kitől. Azért hogy mondjam, valamit azért a kultúráért én tettem ugye, hát ezt ne én mondjam se a miniszteremnek, se az államtitkáromnak.

Mv.: - Tulajdonképpen Görgey Gábornak idézőjelben szólva meg lehet az a kibúvója ebben az ügyben, hogy kérem, én kineveztem egy igazgatót, Huszti Pétert, ha őt nem, most mondjam azt hogy buktatják meg, és nem történik az ami, ami Huszti Péterrel történik, akkor most Töröcsik Marinak a sorsa is abszolut rendben van. Nem? Mert hogyha a Huszti az igazgató, el tud kezdeni dolgozni, akkor van bemutató, akkor minden van.

Töröcsik Mari színművésznő: - Én nem tudom, én lehet hogy valamit nem tudok, hát az ügyvezető igazgató urat kinevezte ki? Az ügyvéd asszonyt oda kinevezte ki?

Mv.: - Igen, de én azt hiszem, hogy Husztival beindult volna a munka. És Görgey is egyfolytában ezt mondja, hogy Husztival már menne a színház.

Töröcsik Mari színművésznő: - De bocsásson meg, ha állandóan ezt mondja, akkor miért, miért mondatta le? Azt nagyon helyesnek tartom, legalábbis én régen mindig lenyílatkoztam többször, tehát nem most, hogy a miniszternek kell kinevezni az Operaház élére és a Nemzeti Színház (közbe szólnak)

Mv.: - Hát tudja csak most van ez a pályáztatás, meg ez a kiírjunk-e pályázatot (közbe szólnak)

Töröcsik Mari színművésznő: - Dehát a miniszter döntése, ha úgy dönt, akkor a felelősség az ővé. Hát ha ezt a felelősséget, akkor hogy mondjam? szóval (közbe szólnak)

Mv.: - Igen, egy nehéz helyzet. Ez pontosan így van. Művésznő drága, arról mondjon nekem valamit hogyha megtisztel, hogy, hogy 2002 Magyarországán jó színésznőnek lenni?

Töröcsik Mari színművésznő: - Nézze, énnekem, ez minden színésznél másképp van. Tudja ha engem nem, szóval nem ilyen nagyon gazdag életem lett volna, lehet hogy az ilyeneket nehezebben élem meg. De én hála a jó istennek soha nem éltem meg azt hogy nem kellettem, és nem kellettem mindig a legjobb minőségnek. És ezt, ezek bennem mindig kicsi átmenetek. Szóval, de ehhez nekem kell a múltam, ehhez a nyugalomhoz, és ehhez a belső derűhöz, hogy van ez a múltam, nekem van mire nyugodtnak lenni, remélem nem hat nagyképűnek. Azonkívül, hát szóval ennyi.

Mv.: - Akkor úgy teszem fel a kérdést, hogyha mondjuk lánya lenne, és azt kérdezné tőle, hogy anyu, legyek színésznő? akkor mit mondana.

Töröcsik Mari színművésznő: - Nohát én azt neki mindig mondtam hogy ne legyen semmilyen körülmények között, hogy ne legyen színésznő. Nagyon féltettem volna. Hála a jó istennek hogy, hogy nem lett színésznő. Nem tudom hogy milyen színésznek lenni. Nézze, annyira (közbe szólnak)

Mv.: - Hát látja a fiatalok sorsát maga körül, a fiatal színészekét.

Töröcsik Mari színművésznő: - Annyira, annyira fölgyorsult, olyan sikerorientáció van egész világon, nemcsak Magyarországon, hogy nincs, igazából nagyon kell, nagyon keményen kell nekik futni a siker után, nincs idő megállni azok mellett a törekvések mellett, amik, amikben ez gondolom jobban bíznának. Ugyanakkor hihetetlen nagy lehetőségeik vannak, ugye sok, mi annyira el voltunk zárva, ők meg olyan nyitottan élnek. Bizonyára hogy ez minden embernél változó. Most visszatérve az én ügyemre, a Román Sanyi, a koreográfus fölhívott engem tegnap, hogy neki is van egy szerződése amit még a Schwajdával kötött. Na ugye minden olyan dolgot, kivéve ugye hogy a Vasziljev lemonda a Lear királyt, megcsinálnak a Nemzetiben. Most neki is van egy szerződése amit még a Schwajdával kötött, és ő fölkért engem, már beszélgettünk erről, de tegnap fölkért, hogy vegyek részt az ő produkciójában. Úgyhogy most erről többet nem tudok mondani, mert engem még a Nemzeti Színházból senki nem keresett meg, de lehet hogy ez változtat a dolgokon.

Mv.: - Milyen produkció, azt tudjuk?

Töröcsik Mari színművésznő: - Hát, szóval nem táncolni kért föl, mert hát ugye (közbe szólnak)

Mv.: - Maga azt is tudná. Láttam én magát Csárdáskirálynőt játszani a szigeten, bizony. Emlékszik arra az előadásra? Szegény, szegény Garas (közbe szólnak)

Töröcsik Mari színművésznő: - A szívem se bírná. De feltételezem. Én kocsiba ültem, tehát nem beszélgettünk huzamosabban, de feltételezem hogy meg van a helyem az ő produkciójában. Úgyhogy ezt csak azért említettem meg, hogy lehet hogy változás áll majd be az én Nemzeti Színház és a közöttünk álló viszonyban.

Mv.: - Tulajdonképpen mi lenne a jó megoldás az Ön számára? Tehát mi az ami, ami, ha maga rendelhetne hogy ez történjen most hétfőn, akkor mi lenne az ami, ami elfogadható (közbe szólnak)

Töröcsik Mari színművésznő: - Én nézze, soha életemben nem tettem semmilyen lépést az én pályámért. Soha. Én, engem mindig hívni, és mindig nagyon meg kellett, szóval én mindig mindentől megijedtem, féltem, nem úgy megijedtem, hanem úgy nem akartam hogy ez már nekem nem kell, és mindig meg kellett győzni. Itt nincs másról szó, itt arról van szó, hogy, hogy nekem van egy szerződésem, ami egy jogi dolog hogy betartják vagy nem, ugye több mint harminc évig olyan szerződéseket írtunk alá, hogy nekünk nem volt semmi jogunk. Most más világot élünk, most mind a két félnek jogai vannak. Ezt a szerződést be kell tartani, amennyiben nem tudják betartani, úgy gondolom le kell ülni, és beszélgetni, hogy ezen mit tudunk változtatni vagy mit tudnak nekem fölajánlani. Ezt elkezdtük ezt a beszélgetést, abban maradtunk hogy folytatjuk, én megmondtam mikor utazom el, ugye ez a nyár elején volt, nem volt bennem, ezt a Verebes úrnak is elmondtam, hogy nem volt bennem ilyen híúság, fölhívtam már őket, hogy mi van, hát elutazok. És hát akkor tudtam meg, hogy nem beszélgetünk, hanem levelet küldenek. Ez azért kicsit képtelenség, na nézzünk szembe a dolgokkal. Szóval (közbe szólnak)

Mv.: - Az tegnap se derült ki hogy mi volt a levélben.

Töröcsik Mari színművésznő: - A levélről, azért ilyen (közbe szólnak)

Mv. - Ez a titok?

Töröcsik Mari színművésznő: - Hát ugye az a szerződésemet érinti. Na most erről ugye nem lehet beszélni. Hát (közbe szólnak)

Mv.: - Jó, de az volt a lényege hogy betartjuk a szerződést, vagy nem tartjuk be a szerződést?

Töröcsik Mari színművésznő: - Fölkínáltak nekem valamit, amit én nem fogadtam el, mert nem fogadhatok el. Na, hát ez egy, ez egy lehetetlenség.

Mv.: - Művésznő drága, azt, arra lennék még nagyon kiváncsi, hogy volt egy nagyon jó és nagyon sikeres tévéműsora az M1-en, én láttam rajta, Önön, hogy, hogy, hogy szereti és lubickol benne. Most újra mi is már az M1 nagy családjának a tagjai vagyunk, szóval leszünk még egy csatornán? De szerette ugye, azt jól láttam?

Töröcsik Mari színművésznő: - Én először, ugye arra a Szenes Andrea kért engem föl, és én azért mindennel úgy vagyok, hogy először, mint a Lear királlyal, és hogy nevetek rajta, aztán olyan kedvesen volt erőszakos, nyár elején kért föl, és ősszel belementem. És igazából megszerettem, mert nézze, én nem vagyok riporter, és az ember, mint ahogy egyszer énekeltem is a Maár kedvéért, és olyan boldog voltam hogy azt a két rövid showt megcsináltuk, mert szóval engem boldoggá tett, ezt egy ajándéknak tartottam. Tehát mindent az ember egyszer kipróbál. Na most én természetesen nem vagyok riporter. Egy riporternek kutya kötelessége úgy gondolom felkészülni abból akivel szemben ül. Én nem készülök föl, hanem meghívtam barátaimat, vagy olyan embereket akiket személyesen nem ismertem, de, de szerettem volna megismerni, és én emlékszem, kiültem a konyhába, és úgy mint premier előtt, egy picit mindig én akkor szomorú vagyok, olyan betöppedek, hogy nekem nem szabad ezt csinálni, és akkor belépek, és akkor koncentrálok. És itt is azt csináltam. Bementem, koncentráltam arra az emberre, akivel beszélgetek, és beszélgettünk. Olyan barátomról akit ismerek harminc-harmincöt éve, olyan dolgokat tudtam meg, amit addig nem is tudtam. Talán ez a, az hogy nem akartunk se szórakoztatni, se semmi (közbe szólnak)

Mv.: - Néha abszolut elfelejtették hogy ott a kamera. Lehetett látni.

Töröcsik Mari színművésznő: - Egyszerűen semmi mást, és, és talán, legalábbis amit én vissza, biztos, de szóval nem, nem tudom, nem a Dárido nézettsége, de nagyon sok embernek jól esett végignézni két ember beszélgetését, és (közbe szólnak)

Mv.: - És olyanok jöttek el Önhöz, megmondom őszintén, bennem meg a riporteri féltékenység azért volt, olyanok jöttek, akikről én pontosan tudom hogy milyen nehezen megmozdíthatók. Tehát csak és kizárólag Töröcsik Mari kedvéért megyek el.

Töröcsik Mari színművésznő: - Köszönöm szépen. Szóval öröm, öröm volt nekem ezt aztán csinálni, mert, mert tényleg (közbe szólnak)

Mv.: - Miért lett vége?

Töröcsik Mari színművésznő: - Ó, olyan bonyolult. Tudja, én nem, én, én, hál,istennek nem az a szakmám, és ne, azért nem tartottak be semmit, nem akkor, nem azok, időpontokat dobáltak, nem tartották be a hirdetést, szóval tudja, én, egyszerűen aztán nem írtam én alá. Vagyis valahogy azt mondtam hogy nem folytatom, na, így volt.

Mv.: - Legalább fizettek?

Töröcsik Mari színművésznő: - Kicsit megkésve, de azért kifizették. Igen.

Mv.: - Szóval akkor ha most azt mondaná a tévé vezetése, hogy művésznő drága, újra?

Töröcsik Mari színművésznő: - Jaj, istenem ilyet ne kérdezzen tőlem, mert én ilyenekre sose tudok egyből válaszolni. Én mindig, mindig vacillálok. Hát igen, de ez talán jó is.

Mv.: - Akkor én azt mondom, hogy ha már ilyen kedves volt, és ilyen hajnali órán (közbe szólnak)

Töröcsik Mari színművésznő: - Ja igen, nagyon reggel volt. Amikor fölkeltem, és kijöttem a lakásból, akkor azt mondtam hogy mire vállalkoztam én, olyan volt mintha éjszaka lett volna. Viszont remekül át lehetett autózni a városon.

Mv.: - Na akkor legalább annyi, annyi haszon legyen belőle, hogy kedves Nemzeti Színház vezetők, én avval a bizonyos telefonnal, Töröcsik Mari számával nem várnék hétfőnél tovább. Ő lenne az első akit fölhívnék. Köszönöm hogy itt volt.

Töröcsik Mari színművésznő: - Én is köszönöm szépen.