kitõl mástól kérdezhettem volna meg mint vendégünktõl Horváth Ádámtól aki Molnár Ferenc unokája

2002-09-29 10:00 ATV

Más-Nap



Mv.: - Nem jutott eszembe hogy mikor olvastam Molnár Ferenc jegyzeteit amelyet az élettársa halála után New Yorkban írt. De hát kitől mástól kérdezhettem volna meg mint vendégünktől Horváth Ádámtól aki Molnár Ferenc unokája. Tavaly vagy tavaly előtt olvastam.

Horváth Ádám: - Utitárs a száműzetésben. A könyvet a fiam szerkesztette és csinálta.

Mv.: - Nagyon szép könyv volt és nagyon lírai és egy olyan Molnár Ferencről szólt akit nem így ismert az ember. Molnár a világfi aki színésznőket írt, darabot.

Horváth Ádám: - Az a búcsúzó Molnár volt. Ugye áprilisban 50 éve annak hogy a klinikán feküdt egy beteg a műtőbe és egy csomó professzor jött be a vizsgálatra és mutatkoztak be egymásnak. Amikor egyszer csak megszólalt a 74 éves beteg engedjék meg hogy bemutatkozzam én vagyok a beteg. Aztán többet nem beszélt soha mert nem élte túl a műtétet. Ez Molnár Ferenc. És ami az Útitársból egy kicsit kicseng hogy Molnár attól kezdve hogy innen elment 29-be megérezve hogy mi jön elvesztette a hazáját. Az ő hazája Magyarország. Szűkebben véve Budapest. A Városligettől a VIII. kerületig. Abban a pillanatban az haza kiment alóla. Soha többet igazán sikeres író és boldog ember nem lett. És ez a társ elvesztése az élete végefelé ez késztette arra hogy ezt a fékig képzeletbeli beszélgetéssort, naplót kvázi búcsúzóul megírja. Amiben papám egy sor lelkifurdalás, van egy sor nosztaégia. Benne van az egész élete leírva. Végül ő elment és azzal hogy elvesztette hazáját magaalól. Ugyanolyan biztonsággal írt ő németül és franciául mint magyarul. De magyarul volt ő költő és világhírű író. Mondhatnám hogy a világban legismertebb magyar szerző mai napig. És a távolba halt meg. És nem tudott többet visszatalálni. Ez a tegnapi esemény ami a Vígszínházban lezajlott.

Mv.: - A nézőknek nem mondtam a dolog aprópója az hogy tegnap a Vígszínházban felavatták Molnár Ferenc szobrát méghozzá nem akárki csinálta. Nem tudom más hogy van vele nekem Varga Imre az elsőszámú szobrász ma Magyarországon.

Horváth Ádám: - Olyan is a szobor. Nagyon kíváló.

Mv.: - Kinek az ötlete volt? Varga Imrét hogyan lehetett ennek megnyerni és én még nem láttam a szobrot. Most nyilván ez egy tévébejátszás, ez nem adja vissza. Milyen a szobor? Most a milyenség alatt azt értem.

Horváth Ádám: - A szobor maga mellszobor mivolta ellenében monumentális. Varga Imre az írás közben levő Molnár figuráját mintázta meg. Az ötlet a Vígszínház vezetőségéé. Marton László és Lázár Egoné. Hozzájárult a főváros és a minisztérium a szobor elkészültéhez. Még ebben az évfordulós évben sikerült Varga Imrének megcsinálni. Nem volt könnyű dolga mert Molnárnak nagyon pasztozus arca volt. Nem sok éles vonás, a monokli nagyon karakteres de bronzban a monokli egy nagyon nehéz feladat.

Mv.: - Varga megoldja ezeket a problémákat.

Horváth Ádám: - Az a megoldás hogy írás közben lenéz tehát nem kellett a szemét megformálni mert az író írónak úgy van ott a képe ahogy az egyik fotón látható ahogy ír. És én úgy érzem hogy ezzel a szoborral Molnár végül hazaérkezett. Újra ott van ahol a legtöbbet ízgulta a Vígszínházba, ahol a legtöbbször fájt neki az hogy kudarc és a legtöbbször élvezte az hogy siker. És ott illik itthon fogandi Molnárt. Hiába van Bronzban eltemetve a szelleme hazaköltözött és ott van a Vígszínházban.

Mv.: - Marton Lászlót említetted. Nézzük meg mit nyilatkozott a szobor kapcsán a Vígszínház igazgatója.

Marton László: - Ez nagyon-nagy öröm az hogy az egyik legnagyobb élő magyar szobrász Varga Imre vállalta a mi fölkérésünkre azt hogy Molnár Ferencről szobrot készít és azt itt elhelyezhettük. És ahogy itt elhangzott Horváth Ádámtól nagyon szépen az hogy Molnár Ferenc hát hazatalált. 1902-ben volt a Doktor úr premierje ebben a színházban. Ez volt az első Molnár premier. 14 premierje volt ebben a színházban. Tehát igaz az hogy innen indult el tényleg a világhír felé. Az ami talán így az első látásra szabad mondani erről a szoborról ami megragadó és gyönyörű benne az hogy egyszerre ábrázolja Molnárt világpolgárnak és ugyanakkor Molnár magányossága is gyönyörűen kifejeződik a szoborban. Úgy érzem hogy a Vígszínház boldog és büszke lehet hogy ez a szobor itt áll az előcsarnokban.

Mv.: - Hát Molnár háziszerző volt ugye? És az egy egészen más világ volt. Valahogy egészen más világ volt. Magánkézben voltak a színházak. Mondjuk a nemzetit kivéve. Nyilván az kormány intendáns volt mindig. És valami egészen bensőséges kapcsolat fűzött össze menedzsert, igazgatót, színészt és szerzőt. Vissza lehet még hozni ezt atmoszférát a magyar színházi életbe?

Horváth Ádám: - Talán. Először is kellenének hozzá nagy írók.

Mv.: - Hadd kérdezzem meg abszolút elképzelhetetlen hogy privatizálják a színházakat?

Horváth Ádám: - Nem elképzelhetetlen. Nem. Csak éppen ahhoz több tőke kell. Mert az egy vállalkozás egy színházat.

Mv.: - Hát ez működött Magyarországon.

Horváth Ádám: - Igen. De mindegyik igazgató tönkrement előbb vagy utóbb. Tehát egy olyan méretű színház mind a Víg ami bármilyen sikeres volt és annak a működtetése előbb vagy utób fölé ment a bevételeknek. És tönkrement és jött egy következő vállalkozó. A szerző aki sikeres volt az maradt. Tehát ami a tuti volt azt ott tartották. Egy egész kivételes kapcsolat volt a mindenkori vígszínházi igazgatók Molnár és a színészek közt. A színészek és Molnár közt is barátság volt. Minden pillanatában ott volt a próbákon. Játszották a Városi Színházba és ott is volt bemutatója. A Nemzeti Színházban csak most egy pár talán tíz éve jutott be először.

Mv.: - Molnár csak budapesti szerzőként értelmezhető nem is lehet másképp értelmezni.

Horváth Ádám: - Minden korszaknak meglehet a maga dalnoka. Tehát ezt a város nagyon lehet szeretni minden bűzével, piszkával, elterelésével. És ha születik valaki aki ezt a szerelmet darabokba, költeményekbe de főként darabokba föltudja támasztani akkor a színházak azonnal újra lábrakapnak, újra élni kezdenek és megszületik újra meg újra a költő. Hiszen a történelem minden korszakának megvolt Magyarországon a legdrámaib időben is a szerzője. Aki arra a korra és arra a helyre jellemző volt. Én ilyen szempontból optimista vagyok. Én még abban is hiszek hogy jó televíziózás is lesz.

Mv.: - Egyébként az előző képet nézzük meg mégegyszer. Nemrég láttam a Bodler filmet. Ez az hogy aki ezt megmondja hogy ez nem egy párizsi fiatalember aki sokra törő költő, hanem mondjuk ez egy budapesti jövendő világszerző. Egészen elképesztő hogy mekkora hasonlóság volt és milyen szűk volt a távolság Nyugat-Európa és Budapest között a százafordulón.

Horváth Ádám: - És mégis neki aki Genfben volt joghallgató érettségije után és onnan járt át Párizsba tolmácsolni olyanoknak akinek kellett. Tehát ez a külső ez egy Franciaországból hozott divat.

Mv.: - Akkor jó volt a szemem. Azért mondom döbbenetes volt hogy mennyire áthozza.

Horváth Ádám: - De aztán őt visszacsábította a Budapesti Napló.

Mv.: - Fekete György belsőépítész egy időben ugye helyettes államtitkár volt a kultusz minisztériumba. Régi bérletese a Vígszínházank. Hallgassuk meg őt.

Fekete György: - A pillanat nagy és nem véletlenül vagyunk itt. Az a tapasztalatom hogy túl gyakran tűnik a kép mögül a festő. A könyv mögül az író és a színdarab mögül is bizony eltűnik a szerző. És avval hogy Horváth Ádám mondata szerint most a lelke hazaköltözött a Vígszínházba Molnár Ferencnek ezt meg kell ünnepelni. Azoknak akik idült vígsznházi nézők. Én évtizedek óta Lázár Egon jóvoltából az vagyok és boldogan látom itt Molnár Ferencet. Ráadásul Varga Imre szobra nagyon szép. Eltér azoktól a Molnár Ferenc szobroktól amiket én ismerek. Ez a távolságtartó már az égben levő lehunyt szemű nagyon messzi de azért mégis hazaköltöző Molnár Ferenc.

Mv.: - Hát Molnár unokájának lenni sem lehet könnyű.

Horváth Ádám: - Miért ne lenne? Az ember nem tehet arról.

Mv.: - Ádám te saját jogon lettél az aki voltál.

Horváth Ádám: - Azt hiszem igen, de nem abban a nagyságrendben mint a Molnár. Én a magam nagyságredjéig jutottam el. És én azt hiszem hogy az ember véletlenül születik valahova. Nem saját akaratából vagy nem saját érdeme az hogy vannak híres felmenői. Hogy genetikailag ez mit jelent azt nem tudom. Én egyszer találkoztam életemben Molnárral és nem vagyunk sokan ilyenek a világon ma már. 37-ben volt utoljára itthon akkor nem jött el hozzánk mi mentünk be hozzá a szállodába. Abban az évben pár hónappal előtte született az öcsém. 7 évvel fiatalabb nálam Sárközi Mátyás. Molnár egy premier miatt jött nem a család miatt. Mert a Delila bemutatójára jött haza már nem élt Magyarországon. Mi bementünk hozzá emlékszem az egész napra amit együtt töltöttünk.

Mv.: - Hány éves voltál akkor?

Horváth Ádám: - Hét. De ahogy borotválkozott a szállodai szobában mert már lakása nem volt. Pesten ahogy lejött a korzóra és stírölte a nőket hogy mai szóval éljek és anyámmal beszélgetette. Hogy elvitt a Gundelhez és tippeket adott hogy mit kell enni. És az mind finom volt. Majd adott 5-5 pengőt a nővéremnek és nekem. De nekem a kisfiú ruhámon nem volt zseb és aztán Darvas Lili azt mondja hogy ő úgyis eljön megnézni a Mátyást ő elhozza. Betette a táskájába és legközelebb mikor 60 valahányban hazajött akkor kérdeztem tőle megvan az öt pengőm. Már nem volt meg.

Mv.: - Sárközi Mátyás következik a másik unoka. Horváth Ádámnak az öccse.

Sárközi Mátyás: - Én írtam egy könyvet Molnár Ferencről. Tehát pontosan tudtam hogy a Vígszínház milyen fontos volt. Itt fogadták őt be háziszerzőnek. Idénként összevesztek vele, de hát ez mindenkivel megtörténhet. És azt kell mondanom hogy egy megfelelő helyen végre itt áll az ő bronz valóságában és mintahogy kedves báttyám Horváth Ádám a megnyitó beszédben mondotta hazatért és erre valóban ez a megfelelő hely. Talán inkább mint a Józsefváros amely a maga kicsi kopott mivoltában egyre kevésbé az ami Molnár Ferenc idején volt. Tehát a színház ez az ő életművének lényege és hogy itt róla egy szobor van az számomra is öröm és megtiszteltetés.

Mv.: - Olyan sokat mi nem dolgoztunk együtt ezért aztán tulajdonképpen nem is helyes hogy azt mondom hogy én szeretlek téged. Te egy szeretetre méltó ember vagy. Mindig az jut eszembe hogy téged szeretni kell. Következő időszakra nézve vannak jó dolgok amik úgy várnak rád? Jó volna hogyha modaná valami jót.

Horváth Ádám: - Elsősorban az hogy tanítok egyetemi tanárként a Filművészeti Egyetemen. Osztály vezetek. Más osztályban is tanítok. E pillanatban többet jelent mint valamelyik televízióban olyan műsorokat kellene csinálnom amik nem hasonlítanak ahhoz amit én csináltam életem folyamán. Ez több annál hogy fiatalokkal együtt lenni és miután te is tanár vagy tudod hogy az egy kölcsönös viszony. Ahol ők azt hiszik hogy tőlünk tanulnak pedig a valóságban mi kapunk tőlük mindig új meg új világlátást és új meg új impulzusokat arra hogy fiatalok maradjunk. Ez az egyik legfontosabb. A négy unokám a másik nagyon fontos dolog. És hát amennyit a közéletben meglehet szólalni egy jobb televíziózás érdekében vagy egy jó televíziózás érdekében azt megteszem.

Mv.: - Olvastam is az interjút veled nemrég mindenben egyetértettem veled. Éppen azt nyilatkoztam amit te csak egy kicsit vicces formában tévéelnökválasztás kapcsán hogy összedőlt házhoz házmestert keresni az nem az igazi.

Horváth Ádám: - Igen ez úgy van hogy verseny van hogy ki tud nagyobb deficitet megpályázni. Az pedig nem igazán siker. De őszintén szólva bárkinek aki a dolgot jobbra fordítja szívesen vagyok drukkere.

Mv.: - Köszönöm hogy eljöttél!

Horváth Ádám: - Köszönöm a meghívást!