K., a kis farkú és világhírû író

Tompa Andrea
Alan Bennett: Kafka farka
Magyar Színház
A SZÍNHÁZ áprlisi számából



A Kafka farka igazi társalgási darab, kortárs angol well made piece, szellemes párbeszédekkel, elég jó helyzetetekkel és figurákkal, kevésbé jó konfliktussal. Alan Bennett mûve, akitõl errefelé a Hölgy a furgonban-t láthattuk.
A történet Franz Kafka és Max Brod irodalomtörténeti viszonyából indul. Az elsõ jelenetben Brod megígéri Kafkának, hogy halála után elégeti a kéziratait. Ám a túlvilágról mindketten visszajönnek: Brodnak el kell számolnia szószegésével, Kafkának szembesülnie kell azzal, hogy akarata ellenére õ lett az "európai irodalom egyik fénycsóvája". A két férfi egy angol biztosítási ügynök szalonjában találkozik - aki éppenséggel amatõr Kafka-kutató -, ahová beállít Kafka félelmetes apja is. Elkezdõdik Kafka pere, melyet az utókor folytat le. Az utolsó jelenet a mennyországban játszódik, ahová földi szenvedéseiért cserében az író is bejut, s ahol járják a mennyei rumbát, jó a társaság, az Úristenrõl pedig kiderül, hogy Kafka apja. Aki persze író fiának egyetlen könyvét sem olvasta.


A Kafka farka nagy irodalomtörténeti anyagot, tudást, sok Kafka-közhelyet, irodalomelméleti általánosságot görget, a művészlét alapdilemmáiról szól (vagy inkább csak szólhatna), mindezzel együtt könnyű, emészthető, fel nem kavaró, sekélyes társalgási darab. Értelmiségi habos torta. Nem akarja megrendíteni a nézőt Kafka személyiségének és emberi-családi viszonyainak (nem műveinek!) elemzésével - csak szórakoztatni akar. A darabnak, valamint az amatőr Kafka-tudornak az a végső felismerése, hogy nekünk, az utókornak van szükségünk az aszketikus Kafka-személyiségképre, azaz mi tettük őt olyanná, amilyennek látni akartuk: Szenvedő Művésszé. Ezt a jelenetet a mennyországbéli mulatság, valamint Kafka záróreplikája tetőzi be: "A mennyország maga lesz a pokol." Mi pedig nevetünk Kafkán, megvetjük, és nem sajnáljuk. Mert ez a Kafka egy szerencsétlen flótás, számára a felhőtlen boldogság a legnagyobb büntetés.



Jó dráma lenne ez, ha legalább a saját nevetésünkkel szembesítene bennünket. Mert a nevetésünknek végső soron semmi köze a nagy íróhoz. Azon nevetünk ugyanis, hogy ez a félresikerült, mániákus pasas, ez a bukott ember jól elszúrta az életét, nem vitte semmire, holott még életében sikeres lehetett volna. Ez pedig mai helyzet, tehát a mostból nevetünk. Ha elgondolkodnánk azon, hogy valójában mi derít föl bennünket, akár szégyenkezhetnénk is. De mivel a színház gondolkodásra nemigen szocializál, nem tesszük.

A Magyar Színház apró háziszínpadára beszorult előadásnak nincs elég tere ahhoz, hogy létrejöjjön a szalon és benne a szalondráma. Szlávik István díszlete jóvoltából két nézői térfélről szemléljük a színészeket - jószerével profilból. A profilban való játszásból a színészek az előadás során úgy próbálnak kitörni, hogy kibeszélnek a nézőkhöz - akikre a szokásosnál is nagyobb szükségük van. A darab egyik erénye - az, hogy a társalgási drámák szalonhagyományával játszik - ebben a térben nem érvényesül. Nagy, levegős színpadon, ahol az ilyen darabok olajozottan működnek, a műfaj paródiája is sokkal meggyőzőbb lenne. Itt viszont szó szerint is hiányzik a darabbal szembeni - elsősorban rendezői - távolságtartás.

Pedig a díszlet, az előadás szcenikája és játékmódja igyekszik a társalgási hagyományokra építeni. Az irodalomrajongó szalonjában ott sorakoznak A Világirodalom Remekei-sorozat pasztellszínű vászonba kötött kötetei. Minden a lehető legvalóságosabb-legrealistább, a figurák ábrázolása is: Brod púpja, Kafka karikás szeme. A realizmus azonban, amelyet a társalgási darab műfaja megkövetel, az előadás során egyre nagyobb teherré válik, mert minduntalan visszahúz és emlékeztet - éppen arra a valós kiinduló helyzetre, amelytől inkább el akar szakadni. Hiszen amikor a Sydney-Linda házaspár szalonjába egymás után beállít a halott Max Brod, majd Kafka, végül Kafka apja, Linda eleinte valóságos, racionális magyarázatot próbál találni jelenlétükre: arra gyanakszik, hogy betörők, börtönből szabadult filosz-gyilkosok, vagy esetleg a társadalombiztosító emberei. Ám lassan megfeledkezik - vagy a szerző, vagy a szereplő - e feltételezésekről, és a halott Brodot és Kafkát fogadja el valóságnak. A mindennapi ráció és a valóság bizonyos szempontból legyőzetik, vagy legalábbis feledésbe merül. A darab egyfelől elrugaszkodik a hétköznapi logikától (végül a mennyországban köt ki), másfelől szinte mindvégig készenlétben tartja azt, és alkalmanként belefogódzik. Bruck János rendező viszont csak a "másfelőlben", a valóságban bízik. Ezért aztán nem tart távolságot sem a darabtól, sem a figuráktól, sem a történettől.

Max Brod úgy lép be Sydney házába - kilétét eleinte nem fedve fel -, hogy közli: mivel nem talált nyilvános vécét, a család kertjét használta erre a célra, és tévedésből levizelte az éppen arra járó teknősbékát. A teknősbéka problematikus szereplő: valahogyan muszáj a színpadon lennie. Ott is van: egy üres, viszont igazi páncél, béka nélkül. Lassan, egyenletes tempóban még ki is araszol onnan. Tehát felkelti a valóság tökéletes illúzióját, anélkül, hogy valóságos lenne, ráadásul a "hamissága" sincsen kijátszva. A valóság másolata - de mint másolat nem játszik.

A darab címe irodalom ironikus alulnézetben - s ez a könnyed irónia, távolságtartás és játékosság mindvégig jelen van (Gecsényi Györgyi gördülékeny párbeszédeiben is). Max már az első jelenetben tudja, hogy mi lesz majd, ismeri a kéziratok jövőjét, de nem azért, mintha próféta lenne, hanem mert a jelenből - a mi jelenünkből - látja a múltat. De az abszurdba hajló könnyed nevetés a színpadon csak az utolsó jelenetben, a felhők fölött valósul meg felhőtlenül.

A darabban jó szereplehetőségek vannak. A legkisebbel kezdem. A Papának - ő az angol házaspár nehéz terhe, akit épp egy öregotthonba készülnek bedugni - mindössze pár szavas a szerepe: a Kafka-vitában tökéletes kívülálló, egyszavas kulcsmondatokat mond. Kállai Ferenc a leghétköznapibb, és egyben a leginkább zavarba ejtően bájos abszurdot csiholja ki belőle. A Kafka (Őze Áron) és Max Brod (Görög László) párosnak az első felvonásban vannak jó helyzetei, a másodikban kettejük viszonyáról átkerül a hangsúly az apa-fiú kapcsolatra. A két alak termékeny kontrasztban van: Görög László színpadi jelenlétét, intenzitását, simulékonyságát, humorát Őze Áron ikonszerű, változatlan, merev Kafkája ellenpontozza. Őze (első jelenetét leszámítva) pontosan megvalósítja a rendezői elgondolást, ám a figura végül nem mozdul el sem önmaga (ironikus) reflexiója, sem viszonyainak megváltozása felé. Hermann K., a diktátor apa szerepét ifj. Jászai Lászlóra bízták, s ez szereposztási telitalálat. Harsány, nyers, egy tömbből faragott, agresszív apát alakít. Játékában - a rendezői akaratnak megfelelően - túltengenek a látványos gesztusok, az önigazolások; éppen ezért a fiával való viszonya másodrendű, kevéssé kidolgozott. Ám a második felvonás jórészt kettejük kapcsolatának alakulásán múlik. Az apa azzal fenyegeti fiát, hogy ha nem engedelmeskedik neki - azaz nem hamisítják meg együtt az irodalomtörténetet, és nem csinálnak belőle egy "jó" apát -, világgá és irodalomtörténeti ténnyé kürtöli, hogy mekkora volt Kafka farka. Apa és fia között leegyszerűsítő plakátviszony van, ezért kettejük pere, a második felvonás első része élettelen tézisdrámába illene. És mivel az előadásban egyetlen szereplő sem nő apokaliptikus méretűvé, az apa - aki mind közül leginkább válhatna démonná - csupán egy jó kis realista karakterszereplő marad. Pedig az apa-fiú viszony az utolsó jelenetben mint Úristen-Kafka viszony igazán parodisztikus mennyei magaslatokba emelkedik.



Az angol biztosítási ügynök és felesége szerepe (Bede Fazekas Szabolcs és Varga Mária) a dráma kényes pontja. Nekik kell megteremteniük a társalgási darabhoz nélkülözhetetlen szalont, ők szolgáltatják az apropót és a mindennapi valóságot ahhoz, hogy Max Brod és Kafka egyszer csak besétáljon az ajtón. Sydney érdeklődése Kafka iránt kimerül annak tanulmányozásában, hogy Kafka minden személyiségi és egyéb problémája arra a freudi kérdésre vezethető vissza, miszerint Kafkának kicsi volt a farka. A házaspárral semmi baj nem volna, ha kicsit kevésbé venné őket komolyan az előadás: ha megteremtené valóságukat (a házasságot és azon belüli viszonyukat), egyben el is tartaná magától azt. De a "mekkora volt Kafka farka?" kérdést tulajdonképpen mindenki halálosan komolyan veszi, lassan a néző is, aki lélegzetét visszafojtva várja, hogy elhangozzék a bűvös szám...

Bede Fazekas Szabolcs alakításában nem látni azt a (kafkai) megszállottságot Kafka iránt, amelytől egyszer csak Max Brod és Kafka besétál neki az ajtón. Hiszen ezek a halottak nemcsak azért jelennek meg, hogy az utókor szemszögéből felülvizsgálják önmagukat, hanem azért is, mert valahol Angliában él egy biztosítási ügynök, Sydney, aki mániákusan kutatja Kafkát. Hasonlít is rá. Olyannyira mániákusan kutatja, hogy egy napon bogárként ébred fel… ja nem, besétál hozzá Franz Kafka.




Alan Bennett: Kafka farka
(Magyar Színház)

Fordító-dramaturg: Gecsényi Györgyi.
Díszlet: Szlávik István.
Jelmez: Tordai Hajnal.
Rendezte: Bruck János.
Szereplők: Őze Áron, Görög László m. v., Bede Fazekas Szabolcs, Varga Mária, ifj. Jászai László, Kállai Ferenc.


Tompa Andrea: K., a kis farkú és világhírű író
A SZÍNHÁZ áprlisi számából