Szabad ember

Koltai Tamás: Egy mondat Cserhalmi Györgyrõl >>

A Premier Magazin májusi számából.


Álmából ébresztve kászálódik elő hevenyészett fekvőhelyéről Kárpáti Péter tizenkilencedik századi haszid mesékből szemelgető A negyedik kapu című darabjában, hosszú, fehér alsó, pajesz, nehézkes mozgás, a jelenet a szöveg szerint kicsi öregembert ír elő, Cserhalmi György nem kicsi, nem öreg, nem is a nehézkes mozgás a színpadi specialitása, inkább a bakugrás, tény azonban, hogy Forgács Péter a Radnóti Színházban nem alkatra és nem életkorra osztott szerepeket, nem azonosulást vár el, a színészek cserélgetik a rollékat, öreget, fiatalt, nőt, férfit, ennek megfelelően a fönt említett epizódban Cserhalmi nem a biológiai, hanem a lelki és a helyzeti energiát használja fel, álmosan tápászkodik, szemez a lavórral, amely a nem túl nagy színpad másik oldalán van, oda kellene mennie, hogy mosakodjék, de jobb szeretné, ha a lavór jönne hozzá, miért ne, ha a hit hegyeket, akkor, ugye, egy lavórt is, ezt nemcsak érzékelteti, hanem ki is mondja csúfondárosan, és a lavór, némi meglepetést keltve, megbillen, de aztán semmi, mégiscsak neki kell megközelítenie, ráadásul a Sulhan Arukh törvénykönyvében előírt maximum négy lépésben, Cserhalmi erősen koncentrálva kiókumlálja, hogyan küzdje le a távolságot éppen négy lépésben (bakugrásban), kicsit billeg, kicsit roggyant, kicsit csalafintáskodik, de megoldja, akár a rituális mosdást, afféle cicamosdást, persze, benedvesített ruhával, óvatosan, hogy locspocs ne legyen belőle, bemegy a kis helyiségbe is, ahol "nincs nappal, és nincs éjszaka", nadrágot húz, nyelvel egy sort az asszonyával, arról, hogy mi legyen az ebéd, és hogy egyáltalán hazajön-e ebédre, "lehet, igen, lehet, nem", elvégre az imaházba indul, hogy mint mindig, áldozatul felajánlja magát az Úrnak, lehet, hogy az Úr éppen ma elfogadja az áldozatot, és megtartja a lelkét, akkor viszont hogyan ígérhetné meg, hogy ebédre hazajön, Cserhalmi huncut belső derűvel adja elő a gondosan, de nem részletezően kidolgozott számot, bemutatva inkább, mintsem ábrázolva a haszid zsidó mentalitást, egy közösség folklórját, ezúttal színészként is egy közösségbe, mindközönségesen társulatnak nevezett csoportba olvad bele, ami különleges alkalom, ő nem beolvadó típus, "kilóg a sorból", írtam róla negyed századdal ezelőtt, magányos Philoktétésze kapcsán, elég ritkán játszott szerepcserélgető előadásokban, személyisége a szerep, amely leggyakrabban a kívülállóé, ezért is éreztem emblematikusnak a Szophoklész-tragédiában, amelyben persze nem kívülálló volt, hanem kirekesztett, száműzött, szabadságától megfosztott, egy börtönszigeten senyvedett kígyó marta sebével, míg rabtartói érte nem jöttek, hogy saját érdekeiknek megfelelően manipulálják, kilencévi rabság után újfent rászedjék, a szabadság illúzióját kínálják neki, akkoriban, a hetvenes évek végén látni kellett ebben a politikai viszonyokra vonatkozó allegóriát, "a lelkét követelik, az odaadását az ügyért, amiben nem hisz és amit megvet", írtam annak idején az előadásról, nem volt ritka az ilyesmi, metaforikusan játszottunk és a sorok között írtunk, Cserhalmi üvöltött a fájdalomtól, "hogyne üvöltene, mi mást tehet?", kérdeztem a cikkben, "méltósággal viselni sorsát ott volt kilenc év", harmincat mégsem írhattam, ha a darabban csak kilencről volt szó, Cserhalmi igenis artikulálatlanul üvöltött, hasmánt csúszott a földön, beteg lábát maga után húzva a másikkal lökte előre a testét, guggolásból átvetette magát egy akadályon, később fél lábbal elrugaszkodva, hátrafelé is, majd szökellve haladt, íját mankónak használva, aztán egyensúlyát vesztve eldőlt, akár egy zsák, ez volt játékának esztétikai üzenete, a fizikalitás, a testi intenzitás, az akrobatika, ami a bágyadt lelkizés színházi hegemóniájának idején fölért egy nyílt lázadással a "lefúrt lábú színészet" ellen, a híressé vált fogalmat Cserhalmi vezette be a teátrális közbeszédbe, ez akkoriban (ki hinné ma el?) éppúgy eretnekségnek számított, mint a közállapotokra vonatkozó képes beszéd, egy alkalommal a Téli rege Leontes-szerepéről szólva emlegetni mertem valamilyen színházi műsor televíziós felvételén, a felvétel után magához szólított az egy emelettel följebb (vagy lejjebb?) ugrásra készen figyelő, láthatatlan cenzúrabizottság, és ragaszkodott hozzá, hogy ezt a részt kivágják, különben nem mehet a műsor adásba, Cserhalmi karakterében eleve volt valami nonkonform, provokatív jelleg, amely irritálta a hatalmat, ehhez jött még Latinovitshoz fűződő barátsága, játszott mindkét veszprémi, önmagában is "botránynak" számító Latinovits-rendezésben, a Németh László írta Győzelemben, amely fölfejtette a szószínház szövetét, megmozgatta a "beszélő fejeket" (az irodalmi mandarinok fölháborodtak, egy részük a pártsajtóban tiltakozott az ott megjelent kritika miatt, mert az előadást persze nem látták, olyan mélyre nem süllyedtek), majd Gorkij Kispolgárokjában, utóbbiban az erejének és igazának tudatában meglehetősen szenvtelenre vett, "pozitív hős" Nyilt adta, ez idő tájt s főleg Latinovits halála után ő volt az ügyeletes renitens, szabadgondolkodó és szegénylegény, kijárt volna neki a társulat, amelyben embereire talál, rendezőkre és színésztársakra, ez lett előbb a Székely és Zsámbéki vezette Nemzeti Színház, majd folytatása, a Katona, a Nemzetiben elsőként Camille-t, az összeroppanó, érzékeny Művészt játszotta a Danton halálában, ebben a szabadság hiányáról szóló előadásban (egy akkori könyvem címlapján, amelynek Cselekvő színház volt a címe, többekkel együtt ő is rajta volt egy jelenetfotón, hátrakötött kézzel, cselekvésképtelenül), aztán Harry herceget a IV. Henrikben, a korhely királyfit, aki addig élvezi a kváziszabadságot, amíg uralkodnia nem kell, pendlizik Falstaff és királyi apja, a felelőtlen ifjúság és a manipuláló hatalom között, ez korunk egyik dilemmája, beállni a sorba vagy nem, konformizálódni vagy nem, Cserhalmi színészi személyisége kezdettől fogva sugallta a nemleges választ, ami a Katonában érett koherens alakításokká Székely Gábor rendezéseiben, ezek színháztörténeti értékű, emblematikus teljesítmények, mindenekelőtt Coriolanus, az arisztokrata népgyűlölő, csakhogy nem arisztokrata népgyűlölőnek játszotta, hanem olyasvalakinek, akit szerepjátszóvá tett a politikacsinálás, voksokért koldul "az alázatosság köntösében", sebeit mutogatja, hogy érdemeit elismerjék, és aki ezért mélyen megveti önmagát és a világot, A mizantróp Alceste-jeként a cím után ítélve már embergyűlölőnek kellett volna lennie, nem volt az, a kor divatos embereinek, úgynevezett sztárjainak társasági nyüzsgése, hízelkedése, képmutatása, törtetése és szellemi silánysága undorította el, a csalódás és a világfájdalom Don Juanként is elkísérte (akárcsak ő maga Székelyt az Új Színházba), Moliere legendás nőhódítójában az egyszerre menekülő és lázadó embert játszotta el, aki a lét kihívásaira a nemlétbe vezető ámokfutással válaszol, ez a mentális kifacsartság, elkeseredettség, illúzióvesztés, amely mindig egy virtuális szabadság- és szépségeszmény, egy áhított eszme és morál ellentétes pólusán jelenik meg, a csehovi Ivanovban végződött direkt öngyilkossággal, ez volt a diszharmonikus személyiségek, az öngyötrő és önmegvető értelmiségiek közül ez idáig az utolsó, akit Székellyel együtt abszolvált, amikor az értékhez és minőséghez ragaszkodó rendezőt kitessékelték a színházból, ő is elhagyta azt, azóta "szabadabban" úszik, le is higgadt, kinőtt a lázadásból, rezignáltabbá, bölcsebbé, talán a nonkonformizmus iránt is szkeptikusabbá vált, csak szemüvege mögül villantja föl ironikus mosolyát, amelyből továbbra is látni, hogy látja a hívságot, a lefúrt agyú színészetet, nem vesz részt a tülekedésben, nem adja el magát, egy-egy feladatot vállal az otthonos Radnótiban, eljátszotta a kiábrándult shakespeare-i Timont, groteszk bohócériába fojtva a másnaposságot, és Vigovot, Osztrovszkij komikus színészét az Erdőben, aki (mint egykor Coriolanus) nem akar más lenni, csak és kizárólag önmaga, így aztán Cserhalmi Vigovja csak és kizárólag színész, földönfutó szabad ember, aki harag és részrehajlás nélkül, mások bőrébe bújva és a sajátját sem kockáztatva mondhatja el a maga nem épp hízelgő véleményét a világról.

Koltai Tamás