A nemzet revüje

Tompa Andrea
ExperiDance: Revans
(A Nemzeti Színház, Román Sándor és az ExperiDance közös produkciója)



A Nemzeti Színházban bemutatott Revans mûvészi-esztétikai szempontból megítélhetetlen. Ugyanis nem színházi elõadásról, hanem show-mûsorról van szó. Ebben a megállapításban önmagában semmi sértõ nincs; annál is kevésbé, mert ez az alkotók szándéka is, melyrõl a mûsorfüzet így tudósít: az ExperiDance azért jött létre, hogy "otthonául szolgáljon egy új mûfajnak, a néptáncshow-nak". A Revansot bírálni tehát a show szabályai szerint lehet.

A show-műsor és a művészi igényű-szándékú előadás között két óriási különbség van. Egyrészt esztétikai szabályaik, másrészt a produkció létrehozásának módja és célkitűzései eltérőek. Az egyik kérdés tehát az, hogy a Revans mennyiben felel meg a saját maga kijelölte műfaj tartalmi-formai - egy szóval: esztétikai - szabályainak. A másik, hogy ez a show-műsor, amely a műfaj szelleméből adódóan általában üzleti célból jön létre (vagy kellene létrejönnie), hogyan értelmezhető a Nemzeti Színház színpadán. Kezdjük ez utóbbival.

Revans-revü - Koncz Zsuzsa felvételei

A show-műsor elsősorban üzleti vállalkozás, amelybe a létrehozók és producerük pénzt fektetnek, és elvárják, hogy a befektetés megtérüljön-megsokszorozódjon. Így üzemel nálunk, mondjuk, a Moulin Rouge, ez működteti a Broadway és a West End színházait, így jön létre a százfős ír sztepptáncoscsapat vagy az ukrán népi táncosok produkciója, amely aztán bejárja a világot. Nálunk még a show-műsor is állami támogatásból akar vagy tud létrejönni. Ez azért van vagy lehet így, mert Magyarországon elsősorban intézménytámogatás és nem produkciótámogatás folyik. Az, hogy mi jelenik meg színpadon, a támogatás odaítélésében egyáltalán nem játszik szerepet, a dotáció felhasználását senki nem ellenőrzi. Az elkészült előadás esztétikai minősége a jövőbeni támogatást sem befolyásolja. Állami pénzből, közpénzből bárki azt hoz létre, amit akar.

Ennek az anomáliának a következménye az is, hogy a Revans revü produkciós partnere a Nemzeti Színház lehet, ahol ennek az előadásnak, úgy gondolom, semmi keresnivalója nincs. Hiszen ez a színház esztétikai szempontból még nem létezik; a Nemzeti esztétikájának kialakítása most, az új vezetéstől lenne elvárható. Éppen ezért egy kétes értékű - pontosabban: esztétikailag kétségtelenül értéktelen - előadás bemutatása nyilvánvaló tévedés. Hiszen bárhonnan nézzük, és bárki szerződött volna finanszírozó partnerként az ExperiDance-szal és Román Sándorral, a Revans az új vezetésű Nemzeti második bemutatója.

Összehasonlítás-képpen megemlíteném Román Sándor társulatának két korábbi produkcióját, a Muskétásokat és az Ezeregyévet, amelyeket a Thália Színházban játszottak, és ott az előadások a helyükön voltak. Mindkettő a 2001-2002-es évadban ment (az előbbi nyolcszor, az utóbbi tizennyolcszor). A Thália, ahogy ennek lennie kell, nem produkciós partnerként, kvázi támogatóként vett részt az előadásokban, hanem üzleti alapon (a jegyárak 2900 és 4900 forint között voltak).

A Revans igen költséges produkció, amelynek összege, mint Román Sándor a sajtótájékoztatón elmondta, üzleti titok; erre a kérdésre Jordán Tamás igazgató sem válaszolt (Népszabadság, 2003. március 8.). Csak annyi derült ki, hogy a Nemzeti a költségek felét állta. Hogyan lehetséges az, teszem fel a talán naivnak tűnő kérdést, hogy egy közpénzekből gazdálkodó színház előadásának költségvetése üzleti titok?

Nevével ellentétben az ExperiDance produkciója nem kísérletekre épül, hanem a show-műsorok jól bevált és kipróbált receptjeire. Elsősorban gazdag látványelemekkel dolgozik, amelyek között semmiféle koherencia, stílusegység nincs - holott ez volna a revü egyik megkülönböztető jegye -, hanem a szubkultúra karnyújtásnyira lévő kliséit használja. Van itt klasszikus revüjelmez tollal-boával, felvonulnak az amerikai musicalek legváltozatosabb kosztümjei, Százegy kiskutya-féle pöttyös bunda, Csillagok háborújából ideszakadt űrhajósruha stb. A mintegy háromszáz (!!!) jelmez tervezője Debreczeni Ildikó. A hagyományos értelemben vett díszlet igen kevés és jelentéktelen (díszlettervező: Mira János), ám mint más nemzetis előadásokból már megszokhattuk, helyettesíti a színháztechnika és a mozgópadló, a tervezők-rendezők új játékszere, amelyet egy-egy előadásban rendszerint agyonhasználnak. Műfajához illően az előadás egy lézershow-val kezdődik, a zenei anyagról pedig Román Sándor ezt nyilatkozza egy interjúban: "igazi színpadi zenét szereztünk, amely egy kicsit rokon a Jézus Krisztus szupersztár, a Csillagok háborúja vagy akár a Gladiátor zenéjével" (Vasárnapi hírek, 2003. március 9.). A rendkívül eklektikus, harsány és zagyva zenei hangzavarban Liszt- és Bartók-motívumok váltakoznak az említett művek dallamaival (zene: Czomba Imre).



Vári Bertalan (Lúdas Matyi) és Törocsik Mari (Mesélo) a Revansban


A "táncmű két felvonásban" műfajú alkotásnak a szüzséje még hátravan. Mivel az előadás előtt nem tájékozódtam a plakátról, úgy háromnegyed óra múltán kezdtem ráébredni, hogy valamiféle Lúdas Matyit látok. Ehhez azért kellett háromnegyed óra, mert az előadás jórészt összefüggéstelen jelenetsorokból, pontosabban számokból építkezik. Ezeket a számokat sem a szcenika egysége, sem a történetnek valamiféle sodrása, menete, dramaturgiai kompozíciója-szerkezete nem köti össze. A jelmezvilág is minden számban más és más, s a különböző stílusoknak semmi közük egymáshoz; a gyakran öncélú jelmezváltás divatrevüvé változtatja a táncrevüt. A figurákról szinte eldönthetetlen, hogy kicsodák, mert sem a koreográfia, sem az öltözet nem körvonalaz semmiféle megkülönböztető jegyet. Csupán egy kisliba, a Galiba nevű (puszta neve is a produkció színvonaláról árulkodik) figura azonosítható be - ez lenne Lúdas Matyi elrabolt jószága; szerepéhez hűen ez a táncos tollas revüjelmezt visel. Döbröginek az előadás szerint kijár egy hölgypartner, hogy legyen kivel klasszikus revüszámokat előadnia. A főhős magyarosra van dizájnolva - értsd: ő a magyar nép -: alföldi népviseletben, bő gatyában és libatollas kalapban feszít. A show-ban önálló számok vannak, és ez így van rendjén. A show-tól nem várunk el dramaturgiát, sem látványbeli egységet; a dramaturgiát a nézői várakozás fokozása, a látványosság és a koreográfia változatossága adja. Minek ide a Lúdas Matyi-sztori?

A huszonhat táncos jószerével nem tesz mást, mint vasalt talpú cipőben kidobogja a ritmust és a válaszritmust. (A dobogásnak köszönhetően megcsodálhatjuk a Nemzeti hangtechnikáját is.) A koreográfia végtelenül önismétlő, a dramaturgiát és a változatosságot a hangerő és a tömegjelenetek huzamos sora pótolja. A koreográfust a történetben a tömeg érdekli, főként annak trappolós bosszúja. A gyakran jelmezt váltó táncosok hol tűzoltójelmezben, hol stilizált falusi öltözetben, hol tollboában vagy fényes szkafanderben doboghatják ki igazukat.

Végképp megtévesztő Román Sándornak a díszbemutatón, a függöny előtt elmondott beszéde. Ennek értelmében ő a magyar néptánchagyományok éltetője, mint egy interjúban is megfogalmazta már: "Én arra tettem fel az életem, hogy a magyar tánckultúrát népszerűsítsem a világban..." (SZÍNHÁZ, 1999. december). Amit a Revansban látunk, nem magyar néptánchagyomány, hanem felrevüsített-amerikanizált tömegkultúra, amely a legcsekélyebb módon sem járul hozzá a magyar tánchagyományok fennmaradásához, megismertetéséhez. Ezt a szöveget legfeljebb egy pályázatba lehetne beleírni.

Hogy ebben a revüben mit keres az egyetlen szöveges szereplő, Törőcsik Mari a darab elején előadott néhány mondatával, arra nincs sem magyarázat, sem mentség. A koreográfus a szereplőt a darab közepén és végén még egyszer visszahozza - nyilván a szimmetria és a rend kedvéért -, de akkor már szöveg és mindenféle dramaturgiai funkció nélkül.

Miután a díszbemutatón mindenki meghajolt, és mindenki mindenkit megtapsolt, jött még egy - az előadáshoz tartozó? vagy ráadás? - szám: egy Kovács Ákos nevű sápadt arcú popsztár elénekelte saját költeményét. Miközben jellegtelen dalát jellegtelen hangján előadta, Törőcsik Mari és a tánckar díszletelemként állt-ült mögötte. Úgy vélem, Román Sándor tömegszínházi és show-biz.-eszményei itt már nagyon mélyre szállították le a színészetet.



Revans
(A Nemzeti Színház, Román Sándor és az ExperiDance közös produkciója)

Koreográfia: Román Sándor.
Jelmez: Debreczeni Ildikó.
Díszlet: Mira János.
Zene: Czomba Imre.
Előadók: Törőcsik Mari, Vári Bertalan, Nádas Judit, Varga Attila, Horváth Mónika, Görög Zoltán.