Hazajáró háziszellem

Szántó Judit
Jevgenyij Svarc: A Sárkány
(Madách Kamara)



Aki parabolát keres a felemás sikerû rendszerváltozásra, az némi memóriaketyegtetéssel, esetleg avatott segítséggel természetes módon talál rá Jevgenyij Svarc 1943-ban íródott darabjára, A Sárkányra, amelynek bábája az õszinte vagy megjátszott írói naivitás lehetett: bárhogy indokolta is az adott történelmi helyzet a hitleri fasizmusra való értelmezést, az éber cenzúra rögtön felhördült, hiszen a sztálinizmusnak, sõt, a látnokian megelõlegezett posztsztálinizmusnak a koordinátarendszere a mesejátékból sokkal evidensebben derengett elõ. És mégis: amikor a mûvet az olvadás idején elõször Lengyelországban (1961), majd a szovjet blokk más országaiban, sõt, még magában a Szovjetunióban is sorra bemutatták, a közvetettebb, rafináltabb cenzúra még mindig volt olyan erõs, hogy a darabnak errõl az oly egyértelmû irányultságáról továbbra se lehessen szó: még mindig az antifasizmus volt a divatos lózung, míg a "liberálisabb" kritikusok a "sandaságokat" kivédendõ a mû elvont, általános zsarnokellenességére helyezték a hangsúlyt.

A talányosságban a legmesszebb a színpad ment el, nevezetesen Benno Besson korszakot fémjelző, zseniális 1965-ös Deutsches Theater-beli rendezése. A Brecht-tanítvány svájci rendező a látványos-szürreális, csupa irónia és játékosság előadás végén Lancelotot proletárnak maszkírozva, forradalmárklisékkel felruházva hozta vissza rendet teremteni, úgy azonban, hogy ez a disszonáns mozzanat is csupa önmagát megkérdőjelező irónia legyen.



Újvári Zoltán (Drakon, a Sárkány) - Schiller Kata felvétele



A hatvanas évekbeli nagy sorozat után A Sárkány kikopott a műsorokból; mire zöld lámpát kapott volna a sztálinizmus leleplezéséhez, a sztálinizmus leleplezése is elvesztette szenzációízét. És így, negyven évvel a magyarországi bemutató (Szeged, 1964) után ötlött fel a színháza profilját keresgélő Mácsai Pálban, hogy az új helyzetben ez a darab is új arcát mutathatja a nézőnek.

Aki ismeri a darabot, tudja: igazi újdonsága a "posztsárkány"-kor megragadásában áll. Hiába ölte meg Lancelot lovag a várost négyszáz év óta terrorizáló szörnyeteget: a városban a sárkány kreatúrái, megfertőzött mentalitású, meghunyászkodó alattvaló-lelkek élnek, akik készségesen eltűrik az újabb zsarnokságot is. Svarcnál a dolog hepienddel zárul: Lancelot, a profi hős mégsem folytatja zsarnokölő világ körüli turnéját, hanem a városban marad, hogy új eszmények alapján tanítsa meg élni a helybelieket, a darabhoz azonban igazából szkeptikusabb feloldás illenék (ez valószínűleg már meghaladta az író merészségét, valódi vagy álnaivitását), amit a Madách Kamara előadásában meg is kap.

Ilyeténképpen A Sárkány egy merész ugrással a mában termett. Bemutat egy rendszerváltozást, amelyet nem a rendszer elnyomottai harcoltak ki, mi több, ők még csak jó szemmel sem nézték a megváltásukon munkálkodókat, utána pedig elfogadták a fejük fölé a változás kisajátítóit s velük egy külsőségeiben megváltozott, de együttműködésükre továbbra sem számító, kőkemény új struktúrát. Rettegni már nem kell, de élni most sem könnyű... Mácsai a részletekkel, finomságokkal, árnyalatokkal nem pepecsel, erre a műfaj sok teret nem is hagy, a kompozíció azonban világos, és világos a konfliktus feloldhatatlansága is: Lancelot nem tér vissza újabb szabadító akcióra, a kételkedők, a többé-kevésbé tisztán látók, Elza és apja, Sármány, a levéltáros - mondhatni: egy kis értelmiségi csoport - magukra maradnak, csak a jóravaló, de tehetetlen Kandúr törleszkedik még hozzájuk.

Mácsainak céljai megvalósításához először is új, átdolgozás-jellegű fordítást kellett rendelnie adott esetben Parti Nagy Lajostól, aki sok friss és szellemes aktualizálás mellett ezúttal a triviális viccelődést is megengedi magának (Aki másnak Messiás, maga esik bele, Ásó-kapa-nagyhering és a többi.)

A keretek azonban így is adottak voltak egy újabb jelentékeny kis Madách-premier létrejöttéhez. Hogy ez elmaradt, az viszont megint csak Mácsai hibája, aki alig érthető módon nem ment elég messzire a stilizáció, a műfaj lehetőségeit megragadó és kitágító hangnem - "tréfa, szatíra, irónia, mélyebb értelem" - megtalálásában, nem emelkedett fel saját koncepciója magaslatára, s indokolatlan puritanizmussal hagyta szólni előadás helyett a puszta szöveget, olyannyira, hogy amit kapunk, az nem egy helyen a régi Madách nehezen elviselhető levegőjét, színtelen-szagtalan semmilyenségét árasztja (miközben az új éra eddigi előadásai inkább formába hoztak a régi tagokból is jó néhányat). Gondolok itt elsősorban a polgárokat jelképező, három nőből és három férfiból álló "gyászmagyar" csoportra, amelybe mintha szociális szempontok alapján lehetett volna bekerülni.

Az előadás abszolút főszereplője nem a Sárkány (a kisstílű, súlytalan Újvári Zoltán, aki mintha nem kapott volna instrukciót) és nem is Láncz L. Ottó lovag (a most is érdekes, formabontóan "hősi" vagy "antihősi" Horváth Virgil), hanem a Polgármester, az első éra első számú támasza és haszonélvezője, a második éra korlátlan hatalmassága. Itt eldőlni látszik a sokéves küzdelem Gálvölgyi, a színész és Gálvölgyi, a médiaszemélyiség között, sajnos az utóbbi javára. A közönség szétröhögi alakítását, ott is, ahol vigalomra talán nem lenne ok. Peymann jut eszembe, akitől egyszer megkérdezték, miért nem foglalkoztatja Hansjürgen Wussow-t, a Klinika ellenállhatatlanul sármos, népszerű professzorát, mire a rendező-direktor így felelt: "Mert nem bírom elképzelni fehér köpeny nélkül."

Új arc még Farkas Ignác (Sármány) és Járó Zsuzsa (Elza). Jellegtelenek. Akárcsak – mint már nem először – Debreczeny Csaba (Henrik).

A nyúlfarknyi első felvonás után technikailag indokolt (átdíszítés), művészileg azonban határozottan zavaró, kontaktustörő a szünet. A darab jellegzetesen kétrészes.



Jevgenyij Svarc: A Sárkány
(Madách Kamara)

Parti Nagy Lajos átirata Elbert János fordításának felhasználásával.
Dramaturg: Guelmino Sándor.
Díszlet-jelmez: Füzér Anni.
Zene: Horváth Károly.
Mozgás: Bodor Johanna.
Asszisztens: Sallai Zita.
Rendező: Mácsai Pál.
Szereplők: Újvári Zoltán, Horváth Virgil, Farkas Ignác, Járó Zsuzsa e. h., Gálvölgyi János, Debreczeny Csaba, Máthé Zsolt e. h., Némethy Ferenc, Kolos István, Dömötör András e. h., Fazekas Zsuzsa, Juhász Róza, Antal Olga.