Iskola, színház, raktár

Csáki Judit
Három Kabaré-elõadás
(Budapesti Operettszínház)
(kaposvári Csiky Gergely Színház)
(Ódry Színpad)

Ha egyszerre három színházban játsszák ugyanazt a darabot, azt legalább háromféleképpen lehet magyarázni (már ha kell). Vagy olyan alapmûrõl van szó, amely több társulat és rendezõ egyidejû figyelmére tart igényt (szinte misztikus és mégis oly magától értetõdõ volt annak idején, hogy Szolnokon és Kaposváron egyszerre mutatták be Csehov Sirályát, és Székely és Zsámbéki rendezése egyszersmind új színházi korszakot is nyitott); ilyenkor nem egészen jogosulatlan arra gyanakodni, hogy az adott darab valamiképpen ott lebeg a kor levegõjében, és színpad után kiált.

Vagy egy beváltnak látszó színpadi recept terjed szét az országban - Padlás- vagy Anconai szerelmesek-járvány tör ki, például; az ilyen jelenség magyarázata fapadosan egyszerű: maga a siker. Kassza - csöppet sem pejoratív éllel.


Jordán Adél (Sally Bowles) és Mészáros Máté (Konferanszié) az egyetemen
Szlovák Judit felvétele



Vagy nincs magyarázat. Ez a "fene se érti" szinonimája, és a Kabaré-járvány magyarázata. Csak úgy. És nem azért, mert valamiféle diktatórikus elnyomás baljós árnya dereng a távolban, nem is azért, mert itt és ott jobbnál jobb Sally Bowlesok bukkannak föl a semmiből, még kevésbé azért, mert a darab erényei oly kétségtelenek - hiszen egyik sem igaz. Évtizedekig egyetlen Kabarét sem láttam - majd nemrégiben hármat (négyet) is, gyors egymásutánban.

Ráadásul a Kabarét erősen nyomja a film sikere; bemutatása idején valóságos kultuszfilm volt, Lisa Minelli alakítása pedig részint egy színészi pálya állócsillaga lett (az övé), részint pedig alaposan megnehezítette az utódok dolgát. Most megnéztem a filmet ismét: nem mondom, hogy csalódás volt, épp ellenkezőleg: Bob Fosse 1972-ben készített műve abszolút áll és megáll az időben; de kétségtelen, hogy nem Lisa Minelli színészi alakítása véste be emlékezetünkbe. Az éneke, az sokkal inkább. És ha már színészet, akkor inkább a Joel Grayé, aki a Konferansziét játszotta a filmben, sőt, az ősbemutatón is, a Broadwayn, 1966-ban. (Clifford Bradshaw-t Michael York játszotta - de erre nyilván mindenki emlékszik...)

Amikor Kaposvárra mentem, egyre motoszkált az emlékezetemben, hogy láttam én már ott Kabarét valamikor régen. De minduntalan az emlék tetejébe kopírozódott a Chicago, Básti Julival és Csákányi Eszterrel, és valahogy elbújt mögé az a Sally Bowles, akit szintén - és persze hogy - Csákányi játszott Gazdag Gyula rendezésében 1980-ban.

A színpadra állítás első kérdése alighanem az, hogy vajon az eredeti musicalt, Masteroff-Kander-Ebb művét választják az alkotók - ez történt Kaposváron; vagy - például a főiskolán - némiképp kombinálják a filmmel, vagy - mint az Operettszínház stúdiójában - csak ugródeszkának használják az egészet, és jó nagyot dobbantanak róla. A választástól függően evidensen más a rendező célja: az új interpretációtól a színészek elkényeztetésén át (hiszen a filmből a színpadra visszatelepített dalok elsősorban ezt szolgálják) egy új darabig.

*

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen a most végzős osztály, Máté Gábor korán a mély vízbe dobott csapata játszotta el a Kabarét, Szinetár Miklós magyar szövegével, a verseket pedig Blum Tamás és G. Dénes György műfordításainak felhasználásával - mint a színlap írja - "az osztály" készítette. Ennek az osztálynak már távolról sincs "iskolaszaga"; a tavalyi Szentivánéji álom óta számos "igazi" produkcióban láthatni őket, legtöbbjüket ismerik a nézők. A Madách Kamara tavaly nyári előadásában, a Dylan Thomas-műben mindenki játszott, azóta hol a Katonában, hol a Madách Kamarában szerepel közülük az, akit az adott színház tagjai közé szerződtet.


Gryllus Dorka, a kaposvári Sally - Simarafotó



De ez az előadás, a Kabaré mégis "iskolaszagú". Elsősorban nem a színinövendékek miatt, hanem azért, mert az egyik tipikus főiskolai helyzet állt elő (amely amúgy odakint is sokszor ismétlődik, ennyiben tehát föltétlenül az életre nevel): rendezés, az nincsen. Rendező van: Iglódi István jegyzi a produkciót - a rendezés azonban majdhogynem láthatatlan. Nekem annyit sikerült halványan kivennem belőle, hogy az egyes jelenetek beállítására, valamint olykor az átmenetek praktikus megoldására szorítkozott, és ezenfölül nyilván arra, ami minden ilyen típusú előadásnak dolga: a növendékek megmutatására.

Ebben viszont van egy hiányjel: a képességé. A rendező tudniillik nem a növendékek (legjobb) képességeinek megmutatására törekedett, hanem ennél sokkal kevesebbel, a technikai találékonyság prezentációjával is beérte. Így fordulhat elő, hogy a többes szereposztás ellenére nemcsak az előadások, de még az alakítások közt sincs szembeötlő különbség, hogy a legjobban azt láthatni, miben hasonlít (vagy tud hasonlítani) egymásra Szandtner Anna és Jordán Adél, vagy Mészáros Béla és Fenyő Iván, vagy - és ez már igazán abszurd - Szandtner Anna és Járó Zsuzsa.

Ki-ki énektudásának megfelelően abszolválja a dalokat. A szöveg, maga a darab háttérként működik, összekötő szövegként - miközben figurát, jellemet mégiscsak ez teremtene, ha tudna. A szereplők közül leginkább a Konferanszié alakjában fut össze szöveg és dal - és mind Mészáros Máté, mind Dömötör András épít erre. Az ő helyük, szerepük viszonylag pontos, noha rendezés hiányában egy-két daluk "elúszik", súlytalanná válik. Egyikük sem átütő, de mindkettőjük jó: Mészáros komolyabb, Dömötör játékosabb.

Szandtner Anna Sally Bowlesa erőteljes, és bár a hangja - mármint az énekhangja - nem különösebben kiművelt, ügyesen eljátssza, színészileg teljesíti az éneklést is. Ráadásul rendkívül tehetségesen hoz egy figurát - egy, a körülményeknek kiszolgáltatott, de reflektált személyiséget -, aki ugyan egyáltalán nem illeszkedik az előadásméretű kontextusba, és rendkívül érintőleges a Cliff-fel való kapcsolata is, ez azonban aligha az ő hibája.

Annál is kevésbé, mert az energikusabb és jobb énekhanggal bíró Jordán Adél épp ilyen magányos az előadásban, az ő Cliffjével együtt.
A két Cliff közül Fenyő Iván jobban énekel, Mészáros Béla jobban játszik. Igaz, az utóbbi egy kissé mélabús, Humphrey Bogartból és James Deanből kevert szkeptikus értelmiségit játszik jobban, és ezt a kategóriát, ugyebár, távolról sem lehet rokonítani sem a darab, sem a film Cliffjével, de ha eltekintünk mindentől, amitől nem kéne eltekinteni, ez is jeles alakítás.

Az egyetemi előadásban egyértelműen a Járó Zsuzsa-Vajda Milán páros nyújtja a leginkább színházszerű teljesítményt. Igaz, Schneider kisasszony és Schulz úr kapcsolatából képtelenség száműzni a darabot; igaz az is, hogy itt "visszakézből" is keletkezik némi drámai feszültség, és ez megkönnyíti a két színész dolgát, legalábbis a többiekéhez képest. Kétségtelen, hogy Járó Zsuzsa - aki egyébként is intenzív és szeretetteli kisugárzással bír a színpadon - érzékeny és árnyalatgazdag játéka és Vajda Milán mackós, tétova téblábolása, szemérmes, "felnőttes" alakítása a darabnak ezt a vékonyka, de csöppet sem lényegtelen szeletét legalább áthevíti.

Azt gondoltam, a Kabaré minden szempontból való egy fiatal csapatnak - még az sem baj, ha, prózai színészekről lévén szó, az énektudás hibádzik kicsit, és a dalok elsősorban színészileg vannak megoldva. Sajnálatosnak és méltatlannak gondolom - éppen a végzős hallgatókkal szemben -, hogy éppen az maradt el a közös munkából, amire a legnagyobb szükségük lett volna: a rendezés. Így azt kapjuk-látjuk, mire képes az osztály, magára hagyottan és "vészhelyzetben": hát valójában nem is kevésre.

*

A kaposvári Kabaré szövegét Eörsi István fordította - és az én fülemnek a nyitó dal magyar szavait leszámítva ("Willkommen, bienvenue, welcome, / Fremde, külföldi, stranger...") jól is hangzik. Kaposváriasan elegáns a nyitány - azaz minden megvan, ami kell, épp csak parányit van lepukkanva; van operettlépcső, kosztümök és táncoló kórus; majd a tánc szépen és szellemesen vonatkerekek csattogását idézi, átmegy a nyitó jelenetbe - vetített háttér a vonat -, Clifford Bradshaw szemébe húzott kalapban ül a fülkében, belép Ernst Ludwig, és gyorsan a dráma irányába fordul az előadás.

Ahogyan ez Kaposváron szokásos. Az alkotók az eredetit - magát a musicalt, Masteroff-Kander-Ebb művét - adják, mi pedig várjuk azt a többletet, amely ebben a színházban többé-kevésbé jár nekünk: például azt, hogy miért ezt, miért most és egyáltalában: miért?



Bodrogi Gyula (Schulz úr), Lehoczky Zsuzsa (Schneider kisasszony) és
Balázsovits Edit (Sally) az Operettszínházban
Szkárossy Zsuzsa felvétele


A forgószínpad áldásos működésének köszönhetően az összes szükséges tér - a Kit-Kat Klub, a szoba, sőt, még Schultz úr zöldséges boltja is - nagyon rendben van; Valcz Gábor tervezte. Némedi Árpád Konferansziéja első színrelépésekor azt ígéri, hogy valami mást, tán többet is vezényel ma itt, mint a Kit-Kat Klub műsorát, aztán ebből az ígéretből ugyan nem lesz semmi, mégis Némedié az este egyik legkövetkezetesebb alakítása. A Konferanszié ügyes - de mindenekelőtt kívülálló; híd ide mihozzánk fapofával.

Gryllus Dorka revüsztárként hozza be Sally Bowlest - szellemes kosztümjében (a jelmezek Szűcs Editet dicsérik) afféle vetkőzőszámot ad elő, tépőzárak reccsennek, szoknya lebben; a fején Lisa Minelli-paróka - úgy tűnik, a mindenkori Sally Bowlesnak ez a legfőbb sajátossága, a valamikori frizuradivat. Gryllus nemcsak szépen énekel, hanem jól is - azazhogy játszik is közben; sőt, leginkább ekkor játszik, ilyenkor képződik meg az a figura, aki ennek a kabarénak a Sally Bowlesa, merthogy egyébként végig zártan, természetellenesen beszél, mesterkélten gesztikulál, görcsösen alakít. Egészen a következő dalig - és akkor megint jó.

Kocsis Pál viszont úgy tesz - nem egészen alaptalanul -, mintha egy idegenbe tévedt naiv amerikait játszana, akinek csak lassan gyúlnak a fények az agyában; jó darab idő kell ahhoz, hogy rájöjjön, hová pottyant. Kocsis lassan lendül bele, de aztán rátalál arra a sávra, amelyen ez a nem túl bonyolult, nem túl fifikás és nem túl súlyos figura jól megél: a moralista idegen pályájára. Viszont kétségtelen, hogy Kocsis színészetből dolgozik, megeleveníti és mozgatja Clifford Bradshaw-t, ezért aztán nemigen akad találkozási pontja Gryllus Sallyjével. A főszereplő páros eléggé feszültségmentes stílben abszolválja az ő külön kis drámáját. Mindazonáltal Gryllus Dorka a Mein Herr című dallal az előadás csúcspontját szolgáltatja.

Nagyjából-egészéből azért ebben az előadásban is a mellékszereplők "viszik el a tejfölt". Tóth Eleonóra Schneider kisasszonya lendületesen nyomul előre, sok érzelem és szín van a játékában, és semmi a szokásosan szomorú és pasztell rezignációból. Ez a Schneider kisasszony amúgy mindenestül akarja Schultz urat, és leginkább műfelháborodással és jó adag irigységgel szemléli bérlője, Kost kisasszony csúcsforgalmas szobáját, melyben egymást kergetik az "unokafivérek". Számára Schulz úr (akinek, szerencsére, a szokásosnál kevesebb félszegséget és több vitalitást kölcsönöz Kőrösi András - Keszég rendezésének egyik legkellemesebb ötlete maga a leánykérés: egy gyors leselkedési helyzetgyakorlat végén, miután Kost kisasszony rajtakapja őket, kéri meg Schneider kisasszony kezét) nem az egyetlen lehetőség, hanem igazi ígéret - a partiról ugyan kénytelen lemondani, a sajnálatos események miatt, de ebbe kicsit maga is belehal. És hogy hogyan lehet épp a túlélésbe kicsit belehalni, ezt Tóth Eleonóra szépen eljátssza.

Urbanovits Krisztina Kost kisasszonya - miután közli az eljegyzésen az ostoba (és Szula László által még harmatosan is játszott) Ernst Ludwiggal, hogy Schulz úr zsidó - a tangóharmonikával és tiszta énekhanggal előadott náci indulóvá lett népdallal (Tomorrow belongs to me) dob nagyot. Szép és hatásos jelenet, melyben egyre többen bekapcsolódnak az énekbe, és obligát módon leereszkedik a horogkeresztes lobogó, Keszég László rendezésének erőtlenségére mégis ez mutat rá legjobban: hátborzongatás, az nincsen. Tét, mindközönségesen.

A majomdal - a lépcsősor tetején, kiemelt ponton - abszolválva van; a Money-money - szivarozó urak és pénzkötegek közepette - úgyszintén. A verekedés - Cliffet rakják el a matrózok, Kost kisasszony "unokabátyjai" - nem korbácsolja föl indulatainkat, Sally Bowles Elsie-dala hallatán pedig - melyhez a rendező előzékenyen "kitakarította" a színpadot - ismét megállapíthatjuk: Gryllus Dorka mennyivel jobban énekel, mint játszik. A finálé ismét hatásos - takarítással van kombinálva.
Kaposvár hiányzott az amúgy rendben lévő produkcióból, a kaposváriság.

*

A raktár az Operettszínházban van, itt rendezte meg a Kabarét Alföldi Róbert, aki pont úgy látott munkához, mint mindig: újrafordíttatta a darabot. Azazhogy újraíratta, a saját elképzelése szerint. Vörös Róbert dramaturg és - a dalszövegekben - Varró Dániel volt a társa ebben a puzzle-ban, amelyben mint összkép fölsejlik ugyan a Kabaré című musical (annak is leginkább a Christopher Isherwood novelláihoz tapadó része), de tulajdon apja, Joe Masteroff biztosan nem ismerne rá. (John Kander csak csodálkozna a két zongora láttán, majd hallatán, a zongoristákról és az ő olykori részvételükről a játékban nem is szólva.)

Amikor belépünk, mindjárt a fejünk fölött világít a Kit-Kat Klub kék neoncégére, a Konferanszié rögvest hozzánk beszél, mi vagyunk a bár közönsége - Alföldi semmit nem bíz a véletlenre: az is hamarosan eldől, hogy nem 1930 táján csücsülünk egy berlini bárban. Ma, itt, most.

És a Konferanszié - Szabó P. Szilveszter egészen kiemelkedő, erőteljes és sokszínű alakításában -, a nagy mágus, aki mindvégig kézben tartja nemcsak a történet összes szereplőjét és magát a sztorit, hanem bennünket, nézőket is: jól viselkedünk... Nagyformátumú transzvesztita figura - káprázatos jelmezeit (Barta Andrea munkája) lenyűgöző eleganciával viseli, öles lépteivel pillanatonként átszeli a pódiumot, mindenütt mindenkor ott van, de legalábbis mindig mindent lát. Lekicsinylő félmosolyt biggyeszt felénk, látván, hogy Cliff Bradshaw mindjárt első látogatása alkalmával totálkárosra ázik a bárban, szinte láthatatlan, de annál határozottabb gesztusokkal, intésekkel, nézésekkel tartja kordában Sallyt is, vonatot úsztat a levegőben, szomorú játékossággal végigtáncol a pódiumra rajzolódó horogkereszten, a függönyre simulva pislog ki ránk: "hogy itt mi megy!..."

Itt pedig az megy, hogy apróbb-nagyobb magányok és boldogtalanságok keresztezik egymás útját. Cliff és Sally találkozása a világon semmi jót nem ígér: elég csak Cliff kezét és arcát nézni, ahogy fölpenderíti a lépcsőn a lányt, amikor az hozzá költözik, lesz itt verés, elég. Szeretetről, szerelemről szó sem eshet. Ernst Ludwig nem holmi vérgőzös eszmék megszállott terjesztője - azok amúgy is mintegy mellékesen nyomulnak be a szellemi vákuumba és a totális rendnélküliségbe, s ha belegondolunk, ez a legfélelmetesebb az egészben, hiszen hol itt a rend, és kinek a rendje -, hanem szexuális szolgáltatást várna az amerikaitól. Schulz úr és Schneider kisasszony románca két megfáradt ember kétségbeesett és balul sikerült kísérlete - ez is a Konferanszié pódiumára való mutatvány, oda is kerül, akárcsak a majomdal-jelenet, ami egy kádban játszódik, vérfagyasztó szadista vallomás, körömletépéssel és zuhanyrózsa-szimbólummal. A Kost kisasszony kezdte népdal-indulót szintén a pódiumról szemlélik a szereplők, mindenki szépen bekapcsolódik az éneklésbe, a Konferanszié is, Cliff is, Sally is, sőt, Schneider kisasszony, de utóbb még Schulz úr is, tipegve-topogva, lazán a levegőbe emelve a kezét, hiszen vicc ez az egész. Csak az Alföldiék által kitalált új szereplő, Schulz úr idős anyukája nem énekel - viszont eltűnik a színről.
Alföldi lendületesen gyűrte-gyömöszölte mondandója szolgálatába a musicalt. A dalok nem attrakciók, hanem a színház részei, pontosabban azé a drámáé, amit Alföldi a Kabaréból csinált. Pódium, revü, Kit-Kat Klub és a nézőtér így mosódik össze egyetlen nagy, jelen idejű valósággá, melyben néhány idomított-instruált színész és sok idomított néző együtt viseli a megpróbáltatásokat, mert a szórakozásnak, a bájnak, az idillnek annyi.

Balázsovits Edit mint Sally Bowles fegyelmezetten fogalmazza figurává a rendező mondandóját: gumibabaszerűen sodródik előre, egyik ölből a másikba, egyik dalból a másikba, pályaudvari üvöltése - a képzőművészeti utalást leszámítva - szintén gumibabás, az embernek az az érzése, mintha végtagjai, feje ugyanúgy lepattinthatók lennének, mint az igazi gumibabáé. Ez a fura tartásnélküliség ad mégis tartást az ő vesszőfutásának, mely amúgy közeli és ronda végponttal fenyeget. Bereczki Zoltán Cliffje száraz és erőszakos. Amikor - a vonatzakatolás fülsiketítő zajfüggönye alatt - ő is ordít egy nagyot, némán, akkor nagyon jó.

Lehoczky Zsuzsa Schneider kisasszonya remek duettet ad elő a Schulz úr mamáját játszó Mednyánszky Ágival. Egy padon ülve szteppelnek és énekelnek, nagy egyetértésben - anakronisztikus kis sziget ez a túlhabzó kegyetlenség közepette. Nem is tart sokáig. Bodrogi Gyula Schulz ura remek alakítás, a tétova kis zsidó archetípusa, azé, aki a saját szemének és fülének sem hisz, amiért is drágán megfizet majd hamarosan. Bodrogi hibátlan ösztönnel lép el a szerep bájos kliséitől, és marad szánalmasan, már-már bűnösen gyanútlanul érdes.

Keserű, szkeptikus - olykor egyenesen kétségbeesett - és keményen jelen idejű előadás ez az Alföldi-féle Kabaré. És persze - nem utolsósorban Kentaur terének és Bartha Andrea jelmezeinek köszönhetően - elegáns, nagyvonalú. Az igen durrogós operettszínházi évad eddigi (a Mozart!-ot már láttam!) legnagyobb durranása.




Kabaré
(Ódry Színpad).


Zene: J. Kander.
Versek: F. Ebb.
Magyar szöveg: Szinetár Miklós.
Díszlet: Rózsa István.
Jelmez: Tordai Hajnal.
Dramaturg: Gecsényi Györgyi.
Zenei vezető: Fekete Mari, Gebora György.
Koreográfus: Fincza Erika.
A rendező munkatársa: Horváth Patrícia.
Rendezőtanár: Iglódi István.
Szereplők: Dömötör András/Mészáros Máté, Kovács Patrícia/Jordán Adél/Szandtner Anna, Mészáros Béla/Fenyő Iván, Járó Zsuzsa, Péter Kata, Gál Kristóf/Vajda Milán, Száraz Dénes, Czukor Balázs, Máthé Zsolt.



Masteroff-Kander-Ebb: Kabaré
(kaposvári Csiky Gergely Színház).

Fordította. Eörsi István.
Díszlet: Valcz Gábor. Jelmez: Szűcs Edit.
Koreográfus: Bodor Johanna.
Dramaturg: Ari-Nagy Barbara.
Fényterv: Bányai Tamás.
Karmester: Hevesi Tamás.
Rendezte: Keszég László.
Szereplők: Némedi Árpád, Kocsis Pál, Szula László, Tóth Eleonóra, Urbanovits Krisztina, Kőrösi András, Gryllus Dorka, Tóth Richárd, Balla Eszter, Jordán Adél e. h., Kovács Magdolna, Kovács Zsuzsanna, Ébl Helga, Kántor Anita, Váradi Szabolcs, Kósa Béla, Lecső Péter, Sebesi Tamás.


(Budapesti Operettszínház).

Fordította: Vörös Róbert.
A dalszövegeket fordította: Varró Dániel. Díszlet: Kentaur.
Jelmez: Bartha Andrea.
Koreográfus: Király Attila, Duda Éva.
Rendezőasszisztens: Kovács Krisztián.
Zenei vezető: Silló István. Zongorán kísér: Silló István, Leszkovszky Albin.
Szereplők: Lehoczky Zsuzsa, Balázsovits Edit, Siménfalvy Ágota, Szabó P. Szilveszter, Bródy Norbert, Bodrogi Gyula, Bereczki Zoltán, Mednyánszky Ági.