Vezeklés

Zappe László
(Pécsi Nemzeti Színház)
Shakespeare: Rómeó és Júlia


Nemegyszer fölsóhajt az ember a színházban: vajon mit vétettem, hogy ezt érdemeltem? Ezúttal legalább tudtam, miért méretett rám a penitencia. A pécsi Hamlet-elõadásról írván a SZÍNHÁZ-ban, azt találtam papírra vetni, hogy nem találtam a fordítót.

Kaptam is egy vastag borítékot Balikó igazgató úrtól, benne mindazokkal a nyomtatványokkal, amelyeken olvasható a fordító neve: Nádasdy Ádám. Úgy látszik, sikerült azon az egyetlen helyen keresnem, ahol a színház elfelejtette föltüntetni, kinek a szövegét mondják: a színház internetes honlapján. Ahol pedig a kedvcsináló szöveg megemlíti Kazinczy és Vajda Péter fordítását, igaz, Arany Jánosét nem. De ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy nem nyomoztam tovább. Egyébként ugyaninnen származott írásom egy másik tévedése is: ugyanis Horatiót nem Harsányi Attila játszotta. A szereposztás hibáit azóta a honlapon kijavították, de a fordító neve ma sem szerepel rajta. Azt sem hozhatom föl mentségemre, hogy a jegy mellett a borítékban még egy árva szórólapot sem találtam: manapság már az is öröm, ha a kritikust egyáltalán ingyen vagy csökkentett árú, szakmai jeggyel beengedik a színházba. A lényeges azonban az, hogy túlzott bizalmam a legkorszerűbb hírközlési eszköz iránt alaposan megtréfált, ami persze nem menti, csak magyarázza, hogy miért nem jártam el kellő gondossággal.

Nagy tehát az én vétkem, de ekkora büntetést azért talán mégsem érdemeltem. Megnéztem ugyanis a következő pécsi Shakespeare-előadást is, a Rómeó és Júliát.* Igaz, a korábbi cikkemből oktalanul kimaradt Nádasdy Ádámnak és az ugyancsak oktalanul belekerült Harsányi Attilának örömmel szolgáltatok elégtételt. Nádasdy legújabb Shakespeare-fordítása is remek, már amikor érteni lehet, amikor nem nyeli el a szokványos lelkendezés és siránkozás, amikor érvényre jut a szöveg szellemessége, játékos fordulatossága; Harsányi Attila Mercutio-alakítása pedig e tekintetben is a kivételek közé tartozik.


Harsányi Attila (Mercutio) és Köles Ferenc (Rómeó) Tóth László felvétele



Hanem az egyebek... Horesnyi Balázs díszlete egyetlen, az átlagos olaszországinál otrombább palotafal, amelyről rögtön tudható, hogy jelképesen értendő, a nyílásokon ugyanis nem palotabelső, hanem a háttérfüggöny redői láthatók. Ez természetesen nem trehányság, hanem üzenet. Nem mélyebb értelmű, pusztán praktikus. A játék ugyanis jó darabig lényegében hol Capuleték háza előtt, hol azon belül folyik. A fal egyszerűen elválasztja a két teret. Lámpák ereszkednek le a zsinórpadlásról: bent vagyunk; lámpák föl: kint vagyunk. Ha Lőrinc barát behozza kis székét és ládikáját, akkor persze az egész háttér nem érvényes. Hacsak nem nézzük a barátot utcai cipőpucolónak. Tulajdonképpen veronai utcaképen kívül kriptabejáratként működik valamennyire illúziót keltően a díszlet. A falon különben van erkély, az erkélyjelenet tehát ma már szokatlanul realisztikusan jelenik meg, fönt Júlia, lent Rómeó. Hanem amikor Júlia szobájában volnánk, a fal már nem működik. Az még csak elmenne, hogy a nászágy a járda mellett van megvetve, az viszont már kimondottan vicces, hogy az erkély így egy szinttel lejjebb, a színpad síkján megismétlődik, van egy fönt is meg egy lent is. Ez utóbbiról veti le magát a menekülő Rómeó egy csapóajtón át a színpad alatti térbe, leérkezvén nagyot koppan. Ez még a szerelmi tragédiába különben szívesen belefeledkező nézők jó részét is némi kuncogásra készteti.

Mert amúgy a játékstílus tradicionálisan illusztratív. Mindenki hozza a leginkább kézenfekvő, a szövegből első jelentésként kiolvasható hangfekvést, gesztusrendet. Pilinyi Márta jelmezei is leginkább régi Rómeó és Júlia-előadásokat idéznek, legföljebb most rendetlenebbül viselik azokat a színészek. Természetesen ezt sem trehányságból, hanem koncepciózusan, legföljebb e koncepciónak sem érthető a lényege. A Júliát játszó Mészáros Sárának leginkább az kölcsönöz némi kislányos bájt, hogy kicsit sösög, a Rómeót alakító Köles Ferencen ennyi sem tűnik föl. Stenczer Béla Lőrinc barátja inkább látszik oktalan, minden lében kanál barátnak, mintsem tudós humanistának. Füsti Molnár Éva meglehetősen kiszárítja a Dajka közismert humorát. Bánky Gábor bizonyára csak praktikus okokból játszik három szerepet, legjobban talán a legkisebbet, a szerencsétlenkedő János barátét, aki oly végzetesen nem vitte el az üzenetet Rómeónak Mantuába: a nagy történet legjelentéktelenebb szereplője, aki észre sem veszi, hogy rajta múlt minden.

Az egyetlen igazán szembeötlő rendezői beavatkozás a játékba az, hogy mielőtt a két fiatal megpillantaná egymást Capuleték buliján, megjelenik egy emeletes halálmaszk, amit bizonyára baljós prognózisnak kellene fölfognunk. Csakhogy az álarcos fölfedi kilétét: ő a Herceg. Amikor színpadon és nézőtéren mindenki ezen éppen meglepődik, abban a pillanatban kellene föllobbannia a végzetes szerelemnek, valahol a szolgája hátán ülő uralkodó lába magasságában. Csoda-e, ha a sorsfordító pillantásváltás észrevétlen marad?
Az előadást Balikó Tamás rendezte, Hargitai Iván társrendezte. Nem tudható hát, melyikük mulasztotta el az előadást kitalálni.



Shakespeare: Rómeó és Júlia
(Pécsi Nemzeti Színház)

Fordította: Nádasdy Ádám.
Díszlet: Horesnyi Balázs.
Jelmez: Pilinyi Márta.
Rendező: Balikó Tamás.
Társrendező: Hargitai Iván.
Szereplők: Bánky Gábor, Harsányi Attila, Domonyai András, Pilinczes József, Lesznyák Katalin, Köles Ferenc, Széll Horváth Lajos, Kéri Nagy Béla, Vincze Balázs, Kovács Dénes, Bukszár Márta, Mészáros Sára, Ottlik Ádám, Füsti Molnár Éva, Urbán Tibor, Szebeni János, Stenczer Béla.