Mihail Barisnyikov

Még táncol. Még mindig táncol. És még mindig hibátlanul táncol. Most, ezekben a hetekben viszont színészi tehetségére építenek. Mihail Barisnyikov, a legendás balettmûvész ismét kamerák elõtt áll.

Ötvenöt évesen egy amerikai tévésorozatban vállalt szerepet.

Nem idegen tőle ez a műfaj sem. Annyira nem, hogy első filmjéért, az 1977-ben készült Fordulópontért Oscarra jelölték. Két évvel később a Fehér éjszakákban nyújtott remek alakítást, majd ezt követte a Táncosok és a Dr. Ramirez kabinetje.



A legnagyobb lelki megterhelést minden bizonnyal a Taylor Hackford rendezésében forgatott Fehér éjszakák jelentette számára. Ebben a filmben tudniillik egy emigráns orosz balett-táncost alakít, akire lecsap a KGB. Barisnyikov, aki 1974-ben kért politikai menedékjogot Kanadában, testre szabott szerepben mutathatta meg akkori kétségeit, félelmeit, lelki vívódásait. A keleti blokk szocialista forgalmazói – nem véletlenül! – sosem adtak zöld utat a filmnek. Megszületése óta tizenöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a csehek videón megjelentessék, megelőzve ezzel a magyarokat, a lengyeleket, s természetesen az oroszokat is.

Barisnyikov mint Kolja Rodcsenko, a filmbeli táncos virtuóz világ körüli turnéja londoni állomása után Tokió felé tart. Szibéria fölött azonban meghibásodik a repülőgép, és kényszerleszállást hajt végre egy katonai bázison. A KGB emberei már a kórházban „saját foglyuknak” tekintik a táncost, s amerikai állampolgárságát figyelmen kívül hagyva, nem adják ki az Egyesült Államok moszkvai nagykövetségének. Hiába küzd érte az amerikai menedzser, Rodcsenkót egy fekete sztepptáncos „gondjaira bízzák”, aki egy szovjet tolmácsnő mellett találta meg boldogságát, s otthagyta hazáját. Két világ. Két álom. Raymund Darja oldalán érzi szabadnak magát, távol Amerikától. Rodcsenko a szovjet bezártság, a művészi fülledtség elől menekült az újvilágba. A két férfi között kezdetben nem kis feszültség vibrál, később viszont egymás szövetségesei lesznek. Rodcsenkót nem lehet maradásra bírni. A KGB minden „tőle telhetőt” megtesz. Visszaadná neki vezető pozícióját a leningrádi Kirov Színházban . Elegáns lakást kapna, magas fizetést, komoly művészi elismerést. Rodcsenko azonban hajthatatlan. Ha nem engedik, akkor szökik. Minden lépését figyelik, de nem adja fel. Nyolc éve, hogy szabad, nyolc éve, hogy Londonban maradt, ő már nem tud fojtó légkörben, megfélemlített emberek közt élni-táncolni. Ráadásul ez a kettő már elválaszthatatlan nála. Igazából akkor él, ha táncol. Hazájában pedig csak klaszszikus darabokban remekelhetne. A modern alkotások, a nyugati irányzatok még mindig nem törhetnek be a Kirov falai közé. „Én már nem suttogni akarok, hanem ordítani, mint Viszocij!” És ordít. És újra megszökik. Leningrád veszít, a világ nyer.

Hogy mi történt a valóságban?

„Két óra alatt kellett határoznom, maradok-e vagy megyek haza – emlékezik a sorsdöntő torontói napra. – Huszonhat éves voltam. Tudtam, ha maradok, hosszú évekre elszakítom magam a családomtól, a barátaimtól, de ha visszamegyek Leningrádba, megöl az ottani politikai légkör. Mintha légszomjam lett volna...”

Kanada azonnal megadja neki a politikai menedékjogot, az amerikai állampolgárságra azonban még várnia kellett. Kitartás terén szerencséjére mindig is jól állt. Az élet megedzette. Akárcsak a szüleit. Apja magas rangú katonatiszt, büntetésből helyezték a Balti-tenger partjára. Orosz volt, de nem szovjetpárti. A Rigában született fiú hatéves korától sportol. Izmos gyerek, de amikor balettozni kezd, kiderül, a tánchoz ez kevés. A hajlékonysága is hagyott maga után némi kívánnivalót, de ezen sajátos módszerrel változtatott. Felvette a jógaülést, és mindkét térdére egy-egy súlyosabb társát ültette. A megnyújtott izmok éjszakánként sokszor aludni sem hagyták, fájdalmakról mégsem beszélt. Táncolni akart. A lehető legjobban. Maximalizmusa nem ismert lehetetlent. Már kamasz fiú, amikor az édesanyja végez magával. Mikor a papa új házasságot köt, ő már Leningrádban tanul.

„Nem voltam gyönyörű, és nem voltam magas. A Kirovban mindenkit meg kellett győznöm, hogy így is lehetek vezető táncos.”

Hamletként remekel. Ádám A világ teremtésében. Albert herceg a Giselle-ben. Tizenkilenc évesen a Kirov Balett legjobb szólistája. Huszonkét éves, amikor meghal szeretett tanára, Alekszandr Puskin, akit második apjának tekintett. Négy évig bírja a lelki egyedüllétet. Kivételes képességeiről már a világ is tud. 1970-ben a londoni közönséget is elkápráztatja. Találkozik Nurejevvel, aki az idő tájt már luxuskörülmények között él, marasztalják-csalogatják őt is, de még nem érzi magát érettnek a szakításra. Pedig egykori nagy szerelme, Natalja Makarova is kint táncol már. Négy évvel később, Torontóban, amikor a színház hátsó bejáratán szökik a szabadságba, már ügyvéd várja a közelben meghúzódó kocsiban.

Öt év alatt harminc szerep az American Ballet Theatre társulatában. Neumeier, Paul Taylor, José Limón, Alvin Ailey, Jerome Robbins és nem utolsósorban Twyla Tharp koreográfiái, amelyekre mindig is vágyott.

„Az ő darabjaikban találtam önmagamra.”

1979 és 1980 között a New York City Ballet sztárja. Húsz darabban brillíroz. Aztán ismét az American Ballet Theatre hívja, de már művészeti vezetőnek. Kilenc évig irányítja az együttest, miközben ő maga is táncol. S elkészíti a Diótörő, a Don Quijote, a Hamupipőke és A hattyúk tava új, barisnyikovi változatát. „Végre! – sóhajtanak fel kórusban a klasszikus repertoárra építő balettszínházak. – Végre egy táncos, aki vette a bátorságot, és változtatni mert a régin.”

Aztán újabb lépés, és egy újabb együttes. De ez már teljes mértékben az övé. 1990-ben megalapította az Oak Dance Projektet, és azóta is ezzel a csapattal járja a világot. Mark Morris, José Limón, Dana Reitz, Twyla Tharp. Az ő alkotásaikban ma, ötvenöt évesen is a teljes illúziót hozza. Minden mozdulata tökéletes. Minimális gesztusaival a maximumot jeleníti meg.

Pályája egyik legnagyobb szerepe Stravinsky Apollója volt. Balanchine-tól, korunk egyik legjelentősebb koreográfusától kapta, akinek gyakran kikérte a tanácsát. A tékozló fiút és Az alvajárót is neki köszönhette.

„Fantázia, intenzív érzékiség és titokzatosság van az alkotásaiban, ezért volt számomra minden koreográfiája módfelett izgalmas. Balanchine igazi gentlemanként viselkedett. Boldog voltam, ha megdicsért egy-egy előadás után. ťKitűnő volt, jó éjszakát!Ť – csak ennyit mondott. Ha hiányérzete volt, azzal jött hozzám, hogy ťÉn ezt másképpen csináltam volna...Ť Ilyenkor mindig elgondolkoztatott.”

Elegáns, karizmatikus egyéniség. Erős kisugárzásának kevesen tudnak ellenállni. Első házasságát Jessica Langgel kötötte. A másodikat Lisa Reinhardttal. A színésznőtől egy, a táncosnőtől két lánya született. New York közelében él, a Hudson folyó mellett. Vagy White Oakban, valahol Florida és Georgia határán. Egy festői farmon, ahol a halastó, a jachtklub és a lovarda mellett táncterme is van az együttesének.

Megélhetési forrása több is van. Előbb egy parfümhöz, majd egy fehér alsóhoz adta a nevét, aztán balettkosztümöket gyártó céget alapított. A tánc azonban még mindig első helyen áll az életében.

És most forgat. Több éves kihagyás után újra filmszerepet vállalt.

Szex és New York. Tévésorozat. Mihail Barisnyikov szerződése nyolc részre szól. Nem lesz megerőltető számára a figura: Alekszandr Petrovszkij, akit játszik, világhírű művész. Egy galériában találkozik Carrie Bradshow-val, a csinos újságírónővel. A szerelem elkerülhetetlen. Partnere Sarah Jessica Parker. Elbűvölő teremtés. Majd meglátjuk, ki volt nagyobb hatással a másikra.


SZABÓ G. LÁSZLÓ

forrás: