Nem tudom, létezik-e vegytiszta mûvészet

Schilling Árpáddal beszélget Konkoly Edit

- Nemrég ért végett a Kapolcsi Fesztivál. Hogyan értékeli a jelenlétüket?

- Ötezer emberre gondoltunk, de tizennégy ezren voltak kíváncsiak ránk a nyolc nap alatt. A Hazámhazámra ezer ember fért be, négyszer játszottuk a sátorban. A Nézõmûvészeti fõiskolát a száz férõhelyes Tháliában mutattuk be elõször, Monostorapátiban négyszáz ember elõtt játszottuk. A Leonce és Léna elsõ elõadásán kétszázhetvenen voltak. A Mûvészetek völgyének nagyon jó fajta közönsége van, még a leglehetetlenebb helyzetekben is tudnak a színházra koncentrálni.

– Ez bevételt is jelent a Krétakörnek?

- A társulat pénzügyi részét Gáspár Máté intézi, ezt ő tudná megmondani. De csak a Hazámhazám volt jegyes, a többit napijeggyel is lehetett látogatni.

- Úgy tudom, a Leonce és Léna Olaszországban ezekben a hetekben Bob Wilson és a fiatal német rendező, Tallheimer egyik előadásával versenyez...

- Szeptemberben lesz az eredményhirdetés, akkor derül ki, hogy a kritikusok szerint melyik volt ebben az évben a legjobb külföldi előadás Olaszországban. Ez úgy működik, mint egy kicsi Oscar-díj, hármat választanak ki először, és abból a legjobbat. Ez azért nagy dicsőség, mert Olaszországban rengeteg külföldi előadás van évente, és a többségüket nagyon híres rendezők jegyzik.

- Mi foghatta meg a kritikusokat ebben a darabban?

- Büchner három darabot írt, majd huszonhárom évesen már meghalt. Ezt a szerelmi vígjátékát, mi egy háromszor négy méteres szőnyegen játsszuk hét színésszel, akik végig jelen vannak. Olyan az egész, mint egy kis ékszerdoboz. Bábokat is használunk. Talán az előadás intimitása fogta meg őket.

- Látott korábban Leonce és Léna-rendezést?

- Láttam Franciaországban, és néhányat videóról. De ezekben az előadásokban nem találtam sok érdekeset.

- Mi alapján választ darabot?

- Attól függ, hogy az éppen aktuális élethelyzetemhez mi illik a legjobban.

- Most Csehov Sirályán dolgozik...

- Ez a darab többek között a tehetségről, és tehetségtelenségről is szól, most ez foglalkoztat a legjobban. Az is érdekel, hogy mit jelent a siker, s hogy az idősebb generáció elnyomja-e a fiatalokat, vagy sem. A fiatalok elég tehetségesek-e, hogy átvegyék a vezető szerepet. A darabban szereplő fiatal író meg akarja újítani a drámaírást, de közben kiderül, hogy igazából az anyjával, a híres színésznővel szemben érzett kisebbrendűségi komplexusa nyomasztja. Kérdés, hogy valóban tehetséges-e, és azért kell írnia, vagy azért ír, hogy az anyjának tessen. A legérdekesebb számomra a darabban az, hogy létezik-e vegytiszta művészet, vagy csak a frusztrációnkat éljük ki az alkotásainkban.

- Mi a válasz?

- Ha tudnám, nem csinálnék színházat.

- Ön nincs még harminc éves… Hogy érzi, Magyarországon könnyű helyzetben van egy fiatal rendező, egy fiatal művész?

- Attól függ, hogy mit akar. Ha be akar kerülni egy színházba, ahol állandó fizetést kap, és színészekkel dolgozhat, akkor igen. Az már más kérdés, hogy mit kap ezért, hogy megél-e belőle, de dolgozhat. Ha valaki azonban hivatásként kezeli a munkáját, műhelyszerűen dolgozik, valami újat keres, és saját társulattal akarja megtalálni a helyét ebben a színházi világban, akkor nem könnyű neki. Ez a szakma nem adja könnyen magát.

- Most van helye a Krétakörnek?

- Minden előadásunkat tudjuk játszani valahol. Nincs állandó helyünk, játszunk a Millenárison, a Thália régi stúdióban, a Sirályt a Fészek klubban fogjuk előadni. Nagyon fontos volt, hogy olyan helyet találjunk, ahol nemcsak a bemutatót tarthatjuk meg, hanem próbálhatunk is. Természetesen sokkal boldogabb lennék, ha lenne saját terünk, és nem kéne kopogtatni, kulcsot kunyerálni.

- Ezért akarta a Nemzeti igazgatói posztját?

- Mivel nincs saját színházunk, nekünk minden lehetőséget meg kell próbálnunk. De morális okokból végül is mi léptünk vissza. Hiszen olyan szinten átpolitizált, és ízléstelen a közeg, hogy erre a Krétakörnek semmi szüksége. A színház épülete egyébként a stúdiót leszámítva kortárs színházi formák játszására alkalmatlan.

- És a Bárka?

- Nagyon jó pályázatot írtunk, de nyilvánvalóan arról van szó, hogy miután a Csányi János kiharcolta ezt a színházat, örök érvényű jogot is szerzett a vezetésére. Annak ellenére, hogy a társulata szétment. Mindegy is, hogy ki kapta meg, a szavazás bosszantott föl, az anomáliák, amelyek kísérték. Hét kurátori tagból háromnak érdekeltsége volt. Jellemző a magyar kultúrpolitikai helyzetre, hogy barátságok, haverságok döntenek szakmai kérdésekben.

- Hogyan kerültetek kapcsolatba a francia színházakkal? Tavaly az egyik párizsi színház finanszírozta a Krétakör költségvetésének nagy részét.

- Patrick Sommier látta 1998-ban a Baál-előadásomat a Katonában, és megtetszett neki. Ő az Odeon Színháznak volt a fő dramaturgja egy időben, aztán kapott egy színházat. Igazi művészbarátság szövődött köztünk, aminek az a lényege, hogy bízik a munkáimban. Szinte minden előadásunkat támogatta, vagy kihívta Párizsba, vagy pénzzel beszállt. Amikor meghallotta, hogy a pénzhiány miatt megszűnés réme fenyeget, nyolcvanmilliót szerzett. Ez tavaly sikerült neki, idén már nem. Ezt az összeget a Hazámhazámmal aztán "leturnéztuk".

- Magyarul játszottak?

- Magyarul, csak felirattal.

- A Hazámhazámot itthon sokan túlságosan is politikus felhanggal vádoltak meg. Színháznak a színpadon kell politizálnia. Függetlenül, és kegyetlenül ironizálva. Azok a művészek, akik a nem a színházban, hanem az utcán, és a minisztériumokban politizálnak, számomra hiteltelenek. Ez egy független előadás, akármit is próbálnak nyomni a szélsőjobbosok, nem volt körülötte botrány.

- Pártatlannak érzi?

- A legfőbb vád az volt, hogy nem támadja a liberálisokat. Ami azért vicces, mert akik ezt mondják, azok elfelejtették, hogy az volt SZDSZ fő jelmondata kilencvennégyben: "tudjuk, merjük, tesszük". Ez elhangzik az előadásban is, de úgy, hogy "tudjuk, merjük, tesszük, eltesszük". Ennél jobban nem lehet beszólni egy olyan pártnak, amiről kiderült az elmúlt tizenhárom évben, hogy teljesen jellegtelen, és hasznavehetetlen. Egyébként, aki félre akarja érteni, az úgy is félre érti...

- Koncepcióval érkezik a próbára, vagy ott alakul ki az előadás?

- Mindig van egy képem arról, amit keresek. Olyan ez, mintha a labdát, amit földobok, a színészek elkapják, játszanak vele - sok ötlettel dúsítva az előadást -, a végén azonban én teszem vissza a szertárba. A Sirályban a színészekkel egy hónapig vitatkoztunk, veszekedtünk, aztán elkezdtünk jeleneteket próbálni.

- Hogyan akadt a társulatára?

- Először régi diák és amatőr színjátszókat hívtam, de a hajdani Arvisura Színházból is jöttek emberek, később a főiskoláról színészek. Végül néhányan a Katonából és a Bárkából csatlakoztak. Tehát vannak, akiket már tíz éve ismerek, még diákszínjátszó koromból, és vannak, akiket már professzionális színházcsinálóként ismertem meg.

- Mikor határozta el, hogy rendező lesz?

- Színész szerettem volna lenni, de nem jött össze. Aztán egyszer, éppen tíz éve felmerült bennem, hogy rendeznem kellene. Lorca: Vérnász című darabjával próbálkoztam először, váratlan sikerrel. A következő előadást már a Krétakör néven szerveződő csapattal csináltam meg. Aztán felvételiztem a főiskolára, mert úgy gondoltam, jobban meg kell ismernem ezt a szakmát. Főiskolásként is folytattam a Krétakört. Abban az időben már több színház felajánlotta, hogy rendezhetek, de csak a Katonát vállaltam el. Három darabot csináltam, aztán visszatértem a saját utamhoz, a Krétakörhöz.

- Családjában volt "színházcsináló"?

- Dehogy. Jó munkás emberek.

- Sikeresnek érzi magát?

- Nem. Azt látom, hogy egyre több ember jár az előadásainkra, és ez jó. Jó azért is, mert azok, akik velem dolgoznak, talán egyre jobban bíznak bennem, érzik, hogy a munkájuknak van értelme. De azt gondolom, ugyanazt csinálom, mint tíz éve, csak a szakmához talán jobban konyítok. Sikeresnek akkor érezném magam, ha kapnék egy színházat, és jó sok pénzt hozzá. Ettől függetlenül is teljesen szabadon és egyszerűen tudok létezni.

- Bízik magában?

- Az az alkotó, aki azt mondja, hogy bízik, az hazudik. Minden egyes munka egy új kihívás, rengeteg szerencsétlen és buta ötlettel. Én nem tudom megmondani, ha kérdezik, hogy na, milyen lesz az előadás, jó lesz? Erre mindig azt mondom, hogy nagyon rossz lesz. Nem voltam egyszer sem elégedett azzal, amit csináltam, azzal voltam elégedett, amit a színész csinált. Ha sikerült magából kihoznia valami megindítót, meghatót, szakmailag elismerésre méltót, akkor jó munkát végeztem.