A Fantom a racionális színésznõt is lenyûgözi

Nem zavarja, ha ilyen közel tartom a mikrofont?

Sáfár Mónikát nem zavarja. Született színésznõ. Már a Madách Színház mûvészportájánál várva is, hangját hallva a "fél-civil" délutánban sugallja, hogy mestere a hangsúlynak, a szépen formált szónak.


A PREMIER magazin szeptemberi számából.

("Amikor gimnazista voltam, osztogattak szórólapokat a szkénések, az akkor jól működő amatőr színház tagjai. De jó, örültem, itt végre lehet hülyéskedni!")

Tizenhat éves volt. Jelentkezett. Felvették. Hogy mit kellett csinálni? Ugyanazt, mint a főiskolán, csak piciben. Énekelni, szavalni.

("Szerintem borzalmas rossz voltam!")

De a játékkedve vitte. És elhitte, hogy színésznőnek kell lennie. Miközben az éneklés vonzotta igazán.

A főiskolára nem vették föl előszörre. Másodszorra sem. A harmadik sikertelen kísérlet után jött a negyedik. Az is kudarc volt. De az ötödik próbálkozás elnyerte jutalmát. A prózai szak befogadta. ("Úgy gondoltam, ha énekelnék, akkor az csak opera lehetne!") Az első szigorú év után, másodikban lehetett sanzonversenyre jelentkezni. Megnyerte. Nem tudta, hogy mi tudódik ki ebből, mert reggel nyolctól hajnali egyig bent zajlott az élet a főiskolán.

Harmadikosként szakmai gyakorlaton a Vígszínházban volt. Valaki a Nagykörúton villamosra szállt és a Madáchból átvitt neki néhány kottát, hogy nézze át. Nem húzták az időt. Már másnapra hívták próbaéneklésre. Kottát olvasni tudott, de énekelni nem nagyon tanult. ("Ezt a pályát választottam, így persze elmentem és megpróbáltam.") Az eredmény közismert. Több száz jelentkező közül Sáfár Mónika megkapta a Mária evangéliumának címszerepét. Ez lett a diplomamunkája is.

Innentől kezdve megvolt a "főcsapás iránya". Sylvia a Csárdáskirálynőben, Marica grófnő, Rosalinda Strauss A denevérjében, Glavári Hanna Lehár A víg özvegyében. Musicalszerepei között van Elisabeth, Kata a Kiss me, Kate!-ből, Kunigunda a Candide-ból, de elérkezik az opera magasztos világába is. Puccini Toscája, Örzse Kodály Háry Jánosában, Abigél Verdi Nabuccójában. Repertoárját oratorikus művek is bővítik, Beethoven IX. szimfóniája, Verdi és Mozart Requiemje.

- Nem szemrehányólag, de ez a sokféleség hogy jön össze?

- A korábbi generációk művészei emlegetik, hogy de jó volt, amikor a régi színházigazgatók és zenei vezetők azokat a szerepeket bízták rájuk, amiket elbírtak. Gondolkodtak bennük. Ma már ez nincs így.

Akinél belobban a siker, azt szívesebben hívják, hiszen már bizonyított. Így nézve, Sáfár Mónikát elkényeztette a sors. Hangja, adottságai predesztinálták, hogy gyakorlatilag sosem maradt szerepajánlat nélkül. Nem is tudott igazán nemet mondani egyikre sem. Ma már jobban látja, milyen az, amikor felbukkan egy tehetség és özönlenek a meghívások.

Írjuk a javára, hogy "ijedtében elkezdett énekelni tanulni".

- Akkor még nem tudtam, hogy nem lehet összevissza mindenfélét énekelni, operát is, musicalt is.

Az Operaház fantomjában Carlotta szerepe sajátos feladat Sáfár Mónikának, hiszen a musicalen belül operaénekesi kvalitásokat kíván. Ugyanakkor azt is tudja, hogy most például az Elisabethet nem énekelhetné, mint hat évvel ezelőtt Szegeden, mert az annyira más hangtechnikát igényel. Könnyed magasságokat csak tréninggel lehet elérni.

A Fantom történetét ismerte korábban is, de a film más, mint a musical. Úgy gondolta: "ez az a darab, amit biztosan nem élveznék a színházban!" Még a próbák során is - eleinte - több kétely volt benne, például az, hogyan lehet beleszeretni abba a szörnyű rusnya arcba, és egyáltalán fogja-e az embereket érdekelni ez a történet?!

A közönség kitartó, szenvedélyes hűsége egyértelmű válasz volt.

Azután az addig önmagát szkeptikusnak tartó Sáfár Mónikát is elérte a "végzet": beült egy előadásra és: "én, aki racionális nő vagyok, egész egyszerűen lenyűgöződtem ettől a fantasztikus darabtól."

Hatott a zene, a szereposztás, a karakterek, az érzékletesen megjelenített, tragikus, romantikus alakok, a fájdalmasan szép történet.

- És a saját szerep? Az nem éppen szerethető figura.

- De! Meg lehet nézni az én alakításomban, és akkor kiderül, az.

Másféle az ő megformálása azért is, mert a hármas szereposztás szerint a másik két Carlotta eredendően opera-énekesnő, míg ő inkább a színészetből építi fel az alakot.

Az Operaház fantomja most talán a szívéhez egyik legközelebb álló darab. Ennek sikerével együtt pályája olyan szakaszán tart, hogy fölteszi önmagának a nagy kérdéseket: "Jó úton járok? Kell nekem, amit csinálok? Hogyan tehetném jobban? Szeretném magamat, immár harminchét évesen, igazán megismerni."

Bármi is a felelet, aki így faggatja önmagát, már nem járhat rossz úton. Jöhet bármi - szerep, nem szerep -, a saját lényével harmóniába kerülve az önismeret biztos talaján áll.

Szerényi Gábor