Ismerkedés Ványa Bácsival


Szezon végi bemutató, aztán öt telt házas elõadás, némi eufória, nyomában a menetrendszerû kétségek, hiányérzetek, végül hosszú nyári szünet után vagyunk, és majd õsszel, a felújító próbák - ennyi eddig a gyõri Ványa bácsi rövid története. Számomra, aki az elõadást rendeztem, ez csak a vége egy hosszú, kitérõkkel, kanyarokkal, visszafordulásokkal teli útnak. Egy szellemi utazásnak, meglepetésekkel és kockázatokkal. Olyan útitársakkal, akikrõl a próbák elején csak gondoltam, hogy ismerem õket, tudom, mi lakik bennük, mi fûzi össze vagy választja szét õket, honnan jönnek és merre tartanak.
Szántó Erika

A PREMIER magazin szeptemberi számából.Emlékszem, az első olvasópróbán azt hittem, tudom, mi lakik Ványa bácsi lelkében, meg a többiekében. Beszéltem róluk. Asztrovról, Szerebrjakovról, Szonyáról, Jelenáról s a többiekről. "Elemeztem" a művet, a karaktereket, viszonyaik bonyolult hálóját. Pedig a felfedezés, a kaland még előttem állt. Amint a szavak alkotta csehovi emberek arca, teste, gesztusai összeolvadnak, finoman egymásra kopírozódnak, szervülnek a színészek arcával, testével, mozdulataival, minden megváltozik. Meg kell bennem és bennük változnia annak az előképnek, nevezhetném prekoncepciónak is, amivel a próbafolyamatnak nekivágtunk. Amint a színész - fájdalmas és nehéz önvizsgálat után - felismeri önmagában Asztrovot, Jelenát, Szonyát. s persze Ványa bácsit, a "próba" akkor kezdődik igazán. Meg kell tudnunk, hogy kik ezek a csehovi emberek. S ehhez nem vezet más út, csak kinek-kinek önmagán keresztül. Színésznek és rendezőnek. Erről persze egyetlen szót sem szólunk az elkövetkező hetek alatt, de erről hallgatunk a legbeszédesebben, erről van szó mindennap, minden próbán, a jó és a rossz napokon. Minden "erről szól". Akkor is, amikor a jelmezek körül folyik a "harc", akkor is, amikor egy jelenetvéget vagy "járást" vitatunk életre-halálra. Hiszem, hogy ezért nincs, nemigen létezik könnyű, fájdalommentes próbafolyamat, legalábbis ha igazi műhöz valamiféle igénnyel s némi hittel közelít az ember. Ismerkedni nem könynyű, s embertől emberig falakon visz az út. Az átjutás vérre megy. Az életben biztosan. S mit ér az olyan színház, amely nem megy vérre?

A bemutató megvolt. Ki ez a Ványa bácsi? Próbálkozzak szavakkal? Ott a mű. Ahogy Csehov megírta. Csakhogy a színpadon most Gáti Oszkár áll, ül, jön-megy, beszél, könnyezik, hallgat... Ki ez az ember? Kiféle az ő Ványa bácsija, akinek odaadja a hangját, a testét, a mozdulatait? Nemrég még Othello volt, szerelmes és sebezhető, meg Bereményi Géza Teleki téri árusa, aki csak az aranyban bízik, és fogcsikorgató életművésszé edzette a kelet-európai történelem által produkált túlélőshow, de az is ő, aki élethabzsolásában egyszerre vonzó és taszító gyilkos Claudius Kiss Csaba Hamlet-átiratában.

Miből kell "kigazdálkodnia" Ványa bácsit?

Ő az a magyar színész, aki az ötvenen túl sem engedi meg magának, hogy sörhasat eresszen, biztos súlyzózik is, s látványosan kefirt iszik a színészbüfében konyak helyett, s akkor is érteni minden szavát, ha suttog a színpadon. Jó, ez lenne a szakmai minimum, a testi készenlét, s tudnivaló, hogy a színpadon nem az tudja a szétesettséget is megjeleníteni, aki maga esett szét.

Már a munka kezdetétől úgy éreztem, hogy Gáti Oszkár fizikai-pszichikai adottságai, mondhatnám úgy is, hogy elsődleges színpadi "jelentése" jótékonyan ellene játszik Ványa bácsi vesztes mivoltának. Arra gondoltam, hogy ez így jó: ha a színész erős, kemény ember benyomását "hozza", megrendítőbb kiütve látni, mint aki eleve, nyilvánvalóan erre ítéltetett. A színész persze nemcsak az, ami "látszik" belőle. Nem is elsősorban abból építkezik.

Gáti Oszkárról a szakmában az járja, hogy "nem könnyű" ember. Ezt most már akár cáfolhatom is, hiszen barátságban, egyetértésre jutva értünk el a bemutatóig, de kemény munka, sok-sok vita után, tehát akár meg is erősíthetem. Kemény perceink is voltak, megkérdőjelezett mindent, ami megkérdőjelezhető, s így engem is hozzásegített, hogy minden kérdést feltegyek. A színészeknek és magamnak. Neki is. Ma már egyikünk sem tartja fontosnak, hogy kinek és hányszor volt igaza, s ez azt bizonyítja, hogy emberileg s hitünk szerint művészileg mindketten jól kerültünk ki a "párbajból". Vér nem folyt egy csepp sem. Hiszem, hogy sebet nem ütött egyikünk sem a másikon. Viszont Ványa bácsi sebei - így hiszem - fájdalmasan valódinak látszanak a színpadon. Különben azt gondolom, miért is kellene könnyűnek lennie egy színésznek, amikor igaznak lenni a színpadon sem könnyű.



Ő - a színész, aki sérülékeny, mint akárki más - még tán azt is jogosan érezhetné, hogy a nagy alakításait nem követte méretarányos elismerés, meg az élet, a színházi, meg a nagybetűs úgy általában, öt évtized alatt, nem gáláns, kíméletes a legtöbbünkkel, hát vele sem volt mindig az. S hát ilyesféle élményektől lesz kemény vagy legalábbis pengeélesen reagáló ember. Én hiszem, hogy jó és rossz, árulás, remény és reménytelenség, szeretet és gyűlölet, egyszóval minden, amit Gáti Oszkár megtapasztalt emberként és színészként, "alapanyaggá" vált Ványa bácsijához. Amit kikalapált önmagából s belőle az élet, megjelenik most a színpadon. Én ezt boldogító győzelemnek érzem, s inkább az övének, mint a magaménak. De hát kinek fontos, hogy melyik színpadi pillanat kinek az érdeme? Csak az előadás számít.

Ki ez a Ványa bácsi? Hiszem, hogy az előadás megválaszolja. Amikor elkezdődik, sokáig nem látszik belőle semmi. Egy rozzant hintaágyban, akár egy rongycsomó bújik meg. Egy seszínű, durva pokróccal a feje búbjáig betakarva alszik. Nem akarja látni a világot, s azt sem akarja, hogy őt lássák. Onnan kapaszkodik elő, lassan, lustán, keserűen, zsörtölődve. Még ahhoz sincs ereje, hogy igazán haragudjon valakire valamiért, csak unottan darálja a már bizonyára sokszor kiköpött, rosszkedvű szavakat. Ez a pokróc később is előkerül, ebbe burkolódzva gubbaszt a színpad mélyébe húzódva, amikor már úgy érzi, mindennek vége. Gáti Oszkár affajta színész, aki szeret elbújni a színen, "előnytelen" helyeken. Tudja, hogy a színpadot a legrejtettebb sarkából is uralja. Gyakran és előszeretettel fordít hátat. Tudja, hogy a behúzott válla, a testtartása is "beszél". Minden instrukciót szívesen vesz, ami groteszk esettségét hangsúlyozza. Tudja, hogy a sírás és a nevetés azonos mélységből törhet elő. Gáti Oszkár Ványa bácsiját porig alázta az élet, de ő maga készségesen segédkezet nyújtott ehhez. Egy személyben tettes és áldozat. Mint a legtöbbünk. Elvesztegette az életét vagy csak leélte? Megválaszolható lenne ez? Az előadás végén gyámoltalan, soha felnőni nem tudó gyerekként Szonya ölében kucorog.

Ki ez a Ványa bácsi? Van erre szavakba foglalható válasz?

Gáti Oszkár.


--------------------------------------------------------------------------------





Bármire képes lehetsz...

Gáti Oszkár



Azt kérték, írjak a Ványa bácsiról, a szerep megszületéséről, a próbafolyamatról, a rendezővel és a társakkal kialakult termékeny vitánkról. Én inkább beszélgetnék valakivel. Vagy valakikkel, akik 55 éve tartó életem apró rezdüléseinek, örömeinek, feszültségeinek, harcainak, sikereinek és kudarcainak részesei, hisz ezekből állt össze Ványa bácsi és persze a többi, az évtizedek alatt eljátszott, megélt és időnként átélt szerep. Ennek az összefonódásnak legaktívabb szemlélői az utóbbi öt-hat évben a lányaim. Ők látták legtöbbször az általam a színpadon eljátszott életeket és a mindenna-pok küzdelmeiben is érzelmi társaim. Igaz, még rendkívül fiatalok, 9 és 12 évesek, de a csodára ebben a korban vagyunk, voltunk a legfogékonyabbak.

A legnagyobb varázslatnak a mesét tartom, és erre nevelem őket is, a színházban és este lefekvéskor, amikor olvasok nekik. Maugli, Vuk, Noé, Bambi, János vitéz vagy Henrik király, Cyrano, Sade márki, Othello, Ványa bácsi és még sorolhatnám a különös, egymástól eltérő, de velem mégis rokon lelkületű embereket és állatokat, akiket estéről estére a csoda szintjére emelünk, közösen, én a hangommal, gesztusaimmal, ők vágyakozó, a mindent befogadás képességével csillogó szemükkel.

Ez a beszélgetés csak részben képzeletbeli, nagy része lezajlott közöttünk, csak az idő, mely mindent átmos és a történéseket nem eredeti sorrendjében juttatja az eszünkbe, változtatott rajta oly módon, mintha minden zavaros és érthetetlen lenne. De én remélem és hiszem, hármunk számára minden világos és érthető, az összefüggések, szerep és élet, mese és valóság között, és ahogy bennem, bennük is minden a helyére kerül.

- Papa, amikor bejöttünk a nézőtérre, volt egy letakart kupac a hintaágyon, később persze kiderült, te vagy alatta, de addig eltelt még legalább húsz perc. Enynyi ideig mire gondoltál, hogy ne kelljen mocorognod?

- Vukra vagy Bambira. Nekik is volt olyan pillanat az életükben, biztos emlékszel, amikor a létük függött attól, hogy mozdulatlanok legyenek. Nekem sokkal könnyebb dolgom volt. Azt képzeltem, a bokorban kuksolok, és jól elvackolom magam, körülöttem minden zöld meg melegbarna és páfrányillatú. Láttam egy mókust, kezében félig elrágott makkal, majd egy hatalmas szarvasbogár araszolt méltóságteljesen az orrom előtt. Mire elért hőn áhított búvóhelyére, elhangzott a végszó, s nekem, mint aki álomból ébred, Ványa bácsiként kellett válaszolnom.

- Na jó, de mikor végre felébredtél, miért nem keltél fel, egész felvonás alatt ott maradtál fekve, épp csak az orrodat dugtad ki a takaró alól, akkor már nem kellett félned.

- Ványa nem fél, csak szemlélődik, nem akar belekeveredni a jelenlévők helyzetébe fizikailag, csak saját lelkiállapotának változásait vetíti rájuk, egy mondattal, szemvillanással. Emlékszel Akelára, a Ridegfarkasra, amikor a Gyűlés Szikláján várja sorsának alakulását? Alatta a fiatal farkastömeg, ő meg mancsára hajtott fejjel figyel, néha összehúzza szemét, de mi tudjuk, mi játszódik le a lelkében. A mozdulatlanságban rejlő erő a farkascsapat viselkedésén érződik. A szándékot a többiek lelkéből kell előhívni, az akarást vagy nem akarást a társak mozdulatai, szavai keltik életre. Képzeld el Jelena Andrejevnát mint fiatal nőstényfarkast, aki attól borul ki, hogy Akela csak nézi. Persze Akela már öreg, alkalmatlan a hódításra, de a fiatal nőstény felkavarja a szívét.

- Ezért kell az ötliteres uborkásüveg az udvarláshoz?

- Nem, ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy rossz állapotban van, iszik. Az uborka orosz szokás szerint közömbösíti az alkoholt, meg talán kevésbé büdös, és így nem annyira visszataszító. De Jelenát nem hatja meg sem az uborka, sem a váratlan kitárulkozás.

- De hiszen meg se hallgatott, otthagyott, magadnak mondtad el mindazt, amit neki szerettél volna. Mint amikor az autóban egy-egy hosszabb út alkalmával azt hiszed, hogy hátul alszunk, és hangosan magadban beszélsz.

- Ebből is láthatod, hogy a színpadi lét szinte azonos a valósággal. Noé is csak mondta a magáét. De senki nem hallgatott rá. És általában rövid ideig tart. De ott, abban a pillanatban Ványának egyedül kell lennie, önmaga számára is most fogalmazódik meg először életének megoldatlansága és vágyainak teljesülhetetlensége.

- És akkor jött a rózsa. János vitéz bedobta a tóba és övé lett Iluska. Te meg minden előadáson tönkreteszel egy csokor virágot.

- Nem is. Csak szétmorzsolja, mert a sziromszőnyegen puhább a járás. De papa ne csodálkozz, a doktor sokkal izgalmasabbakat mondott, meg fiatalabb is. És tó sincs.

- Az tényleg rossz lehetett, hozod a frissen szedett virágot, ők meg ájultan csókolóznak. Persze, ha csak ledobtad volna, akkor nem kellene minden előadáson friss rózsa.

- Tudjátok, apátok mindig a komplikáltabbat, a bonyolultabbat, a mélyebben fekvő rétegeket szereti kutatni. Ványa belső gyötrelmét, végtelen feszültségét, tehetetlenségét, visszafojtott agresszióját egy eldobott virágcsokor nem mutatja kellően. Az, ahogy a rózsafejeket egyenként marokra fogja, szinte kisajtolva belőlük a levet, mintha a szerelmet csavarná ki magából, közelebb van a pillanatokon belül bekövetkező robbanáshoz.

- Hú, az tényleg rémes volt. Szegény professzort, amikor nem találtad el, azt hittem, dühödben magadat lövöd le.

- Ez különös. Erika, aki a darabot rendezte, szintén szerette volna, ha egy pillanatra magamra fogom a pisztolyt, de nem tudtam meggyőzni magamat, és végül ez kimaradt.

- Viszont nem maradt ki a sírás. Színpadon még nem láttalak sírni. Az nehéz? Mire gondolsz, valami szomorúra?

- Nem is tudom. Amikor elkezdtünk próbálni, sejtettem, ez kemény dió lesz. De Szonya segített. Emlékeztek még, amit a szándékról magyaráztam. Ez is valami ahhoz hasonló. De kell hozzá Szonya, a szavai, a gesztusai, a dorgálása, csendes, gyengéd, édes simogatása, mint mikor este jó éjszakát kívánunk egymásnak, és megjelennek az álommanók, és addig-addig fészkelődnek a szemetek sarkában, hogy kibuggyan egy csepp, és a szikrázó üveggömbön gurulva úgy érzed, bármire képes lehetsz, még arra is, amit korábban lehetetlennek gondoltál.