Príma donna


Hmmm, himm, hümm. Kishonti Ildikó leszegi az állát, egyenesen a homloka közepére fixálja a tekintetét, még meg is üti ott az ujjával, hogy pontosabbá tegye a célzást. Oda kell belejtenie a hangot. Hmmm. Kész. Ott van. Hangocska a helyén, mit kellene még skálázással idõznie.

A PREMIER magazin szeptemberi számából.Sohasem a hangjával volt a baj. Az szólt, mint a hajókürt, már akkor is, mielőtt kitalálták volna a mikroportot. Kishonti ódrys vizsgái után vigyázzba vágta magát a főiskola. Ritkán adatik meg, hogy ennyire testközelből váljék láthatóvá a siker, ahogyan éppen társául szegődik a tehetségnek. Kishonti vitán felül állt. A Kitörésben állítólag négerre kellett volna festenie magát, de mindenki tudta, hogy egyszerűen bebarnult a saját hangjától. Félni attól kellett: vajon hogyan fehéredik ki. De tudott lenni hajléktalan, szemétre hányt boszorkánytól egészen revücsillagig bármi. Szarka néni Pucciniben és La Tangolita a Bál a Savoyban című revüoperettben. Majd huszonöt év távlatából is megőrizte az emlékezet. Mert szentül lehetett hinni a színházi igazságszolgáltatásban, amely akkor ott elrendezni iparkodott a dolgokat. Béke volt, mint mindig háború előtt.

Kishonti a frontvonalról érkezett. Táncdalfesztiválból, ORI-haknikból, éjszakai bárokból, sőt, egyenesen a Moulin Rouge-ból. Onnan szerződtette át magát Kazán István és Versényi Ida Babaszínházába, onnét meg tovább a főiskolára. Annyi élet volt már a háta mögött, hogy külön fakultást nyithattak volna neki. Eltanítgathatott volna serdülő színészlányokat erre-arra. Azok amúgy sem merték egyből letegezni. Idősebbnek látszott, az is volt és még viselte is. A lift el sem indult vele, olyan súlyokat cipelt hanyagul a hátára vetve. Mondják: Teleki tér, Csikágó, bérház, gang, házmester. Skatulyából kihúzott, fehér kézelős papa, aki ószeresként járta a keramitkockás udvarokat, kerülgette a porolókat, és tévedhetetlen ízléssel válogatott a beajánlott szajré között. Így persze könnyű hercegnőnek születni. Kishonti jó érzékkel választotta ki a helyet: ott, ahol észreveszik, ahol föltűnik. Naná, majd Walesben, ahol minden második lakosra két hercegnő születik. Igaz, ott nem lesz gyanús, nem válik kényelmetlenné, na de akkor hol maradna belőle a feladat.

A Kishontinak egyenes út járt volna. Valódi operettprimadonnaság, mert magától értetődően játszotta magát középre apróbb megpróbáltatásokban is. Nem szöszmötölt sokat. Csak bement a színpadra. Ahová beért, ott volt a színpad közepe. Legfeljebb fejre állt az előadás. Azé a felelősség, aki nem képes kezelni, tologatni a súlyokat. Kishonti nem akadt rendezőjére. Súgólyukba bújtak előle, konyakokba menekültek. Tehetségtelenségükért az önmagával kellemetlenül maximalista Kishontit tették felelőssé. Gyávaságukban a mindig kézre álló primadonna-klónokhoz futottak. A clown-primadonna meghaladta erejüket és képzelőerejüket is. Mert a hang, a viselet, a modor mellé Kishontit még átkozott humorral is megverte az Istene. Szarkasztikus, cinikus ön- és közgúnnyal, ami elől nincs mód elugrani. Ha saját magát veszi célba, azért, ha meg más jelenik meg hajszálra beállított célkeresztjében, hát, jaj annak, utcára se menjen aznap, nem hogy színpadra.

Színigazgatók és rendezők nem győzték cipelni a nagy meszesvödröt, hogy két erélyes pemzlivonással megpróbálják végre áthúzni a Kishontit.

Érvényteleníteni, elejét venni.

Kihúzták alóla az utolsó színpaddeszkát is. De a közönségét nem tudták. Annak kollektív emlékezetébe szépen belemarta magát első önmagából kivetkőzött hangjai óta. Az nem szűnik meg utána menni, akárha egyszemélyes önálló esttel ajándékozza meg. Mert Kishonti nem föllép, nem játszik, hanem szétosztja magát, az életét, a történeteit, a hangjában lakó nemzetközi megasztárokat. Kishontinál a show-business csillámporához vér tapad, a flitterek tükörcsillogása össze-csikorított vigyorgást ver vissza. Nála Elzi Cselsziben nem a gintől, hanem a gégeráktól szétmart torokból suttogja: a csókot, a dalt meg nem bántam én. Utána kis tánc.

Kishonti és a közönsége köszönőviszonyban van egymással, Elzivel, Piaffal, Streisanddal, Minnellivel és a többi boszorkánnyal, akik nélkül Kishonti már az utcára sem tudna kimenni. Egyszemélyessé szűkült színházában Oscar-díjnál lejjebb nem szerződtetett színészt. Akinek nem jutott díj mégsem, az legalább néhány, egyre jobban sikerült öngyilkossággal tudhat elszámolni. Kishonti ízlése tévedhetetlen, és a démonai is azok. Akik hétköznapi természetességgel mozognak az életben, szólnak hozzá, ő beszélget velük. Élők vagy holtak, személyes ismerősök vagy nagy elődök, Kishontinál mind összejönnek egy korty teára, vagy egy röpke gratulációra az öltözőjében. Mert a Kishontinak akkor is van öltözője és öltöztetőnője, ha nincsen éppen színháza. A megszokások rabja, és megszokta, hogy ő a Kishonti.

A természet alatti pályáját természetfölötti energiákkal építi föl-le, mikor merre. Az csak a gravitációnak fontos, hogy valami esik-e vagy éppen száll. Huszonöt éve annak, amikor Kishonti egyetlen dalától özönvizek hullottak Kaposvárra. A rézhegyek kifosztott indiánasszonyaként érkezett a színpadra, egy romos fal önként díszletnek kínálkozó tetejére. A felhők egyből megsértődtek és csattogó villámokat küldtek mellé. Kishonti énekelt, történetesen azt, hogy vihar kél és lerohan a hegyekből. Így lett. Akkor most miért kellene azon csodálkozni, hogy Kishonti nyomában villámok, özönvizek járnak, míg ő kifosztott indiánasszonyként utolsónak marad, hogy elzengje a pusztulást.

Mert sohasem a hangjával volt baj.

Sándor Erzsi