Úgy emlékszem...

A GYULAI KIS- ÉS NAGYKAPUKRA

Tarján Tamás



Nemrégiben írtam már e hasábokon arról az egyébként szóra sem igen érdemes személyes szomorúságomról, hogy ahányszor csak a gyulai vár színpadára hívott volna valamilyen - jobbára literátori, mûsorvezetõi - feladat, az esõ mindig (utoljára 2001-ben) elmosta e lehetõséget, s maradt a különben barátságos Mûvelõdési Központ mint menedék (vagy még az sem). Nos, örömmel jelentem, hogy az idei július utolsó napján is feketén ijesztgettek a fellegek, de este már ideális körülmények között, a várszínpadon kerülhetett sor - az irodalmi humorfesztivál keretén belül - tizenkét kortárs magyar író szellemes, sikeres felolvasására, s a mûsort az egyik szélsõ mikrofon mellõl úgynevezett moderátorként magam is végigkövethettem.

A PREMIER magazin szeptemberi számából.


Mindjárt kezdésként a karszékéhez igyekvő Temesi Ferenc felrúgott egy díszletül szolgáló cserjét, aztán Grendel Lajos vívott vesztes harcot egy csakis lekonyulni hajlandó álló mikrofonnal - kell-e ennél több hatásos indításnak egy humorfesztiválon? Arra már ki sem térek, hogy amikor Parti Nagy Lajos olvasta szatirikus verseit, vidám búgással tértek haza az eresz alatt fészkelő galambok, mintha csak így igyekeztek volna kissé hangos zenei aláfestést biztosítani a Hősöm tere című emlékezetes "galambregény" szerzője számára. Garaczi László pedig talán észre sem vette, hogy amíg ő szerelmi kalandra pályázó filosz hősének kísérteties kudarcait elevenítette meg szövegében, a zuhanórepülésben érkező denevérek is hozzájárultak a derűs jelképiséghez. Egyszóval: minden ment, mint a karikacsapás, s éjféltől a szerzők és a hallgatóság egy része már borospohár mellől, odakintről nézhetett vissza az éjbe burkolózó, zömöken termetes várra, melyet egy ideje éppen rekonstruálnak ugyan, ám az idei, a negyvenedik évad kedvéért átmenetileg megnyitottak a publikum előtt. Tóth Béla lovas szobra, a Végvári vitéz - mint évtizedek óta mindig - most is hűségesen vigyázta az Alföld egyetlen középkori téglavárát, melyet Corvin János emeltetett 1480 után.



Fél évezred során többször átformálódott az épület és környéke. Utoljára 1961-ben fejezték be a felújítását, 1964-ben tehát kitűnő állagú, szép objektumba telepedhetett a július 11. és 26. között tíz előadást tartó Gyulai Várszínház. Victor Hugótól az Hernani volt műsoron, békéscsabai színművészek tolmácsolásában, a budapesti Nemzetiből hívott, vendég Somogyvári Pállal a címszerepben. (Vajon hányan emlékeznek még rá, hosszú esztendőkkel halálát követően, amikor néha összevétik Somogyvári Rudolffal?. Utolsó színészi periódusának rosszkedvében ugyan már egy-egy epizódot is ajándékként fogadott, ám ifjan nagy feladatokban - például Hamletként - is bizonyíthatott.)

Már a várban színházi honfoglalást végrehajtó Miszlay István rendezőnek és együttesének is azonnal feltűnt, hogy mivel a várat erősségnek és nem teátrumnak építették, sem a közönséget kiszolgáló részen, sem a színpadnak használható, pompás térképzésű - beszögelléses, kétszintes: még Shakespeare Globe-ját is megidéző - színpadon nincs elegendő számú, úgynevezett színészi járás. Az itt működő rendezőknek - Miszlay mellett Sándor Jánosnak, Sík Ferencnek, Csiszár Imrének és másoknak - általában leleményesen, furfangosan ki kellett találniuk olyan díszlettakarásokat, amelyek mögött megoldható a színről épp lelépett, és esetleg majd egészen másutt visszatérő színészek várakoztatása, közlekedtetése.

Mivel főleg az első huszonöt év műsorrendjében, illetve összességében mind a négy évtized repertoárján az e falak közé illő, s természetesen szinte mindig mozgalmasságot, tömegjeleneteket kérő történelmi drámák voltak túlsúlyban, elengedhetetlen volt az eléggé kicsiny (bár oldal-, folyosó- és emeletrészével megnövelhető) játszóhely látványos kitágítása, dinamikus birtokbavétele. Ezért kerültek sokszor csak páncélingjükben, pallosukkal remekül mutató statiszták a várfalakra. Voltak azonban előadások, amelyek - többek között a hangosítás technikáját megoldva - teljes szcénákat mászattak a falakra, persze akkor, ha ezt a groteszk hangoltság megengedte. A belső falak, ablaknyílások meg-megtörésére is bátorodott egyik-másik alkotó, nyilván remélve, hogy nem műemléki felügyelőkből áll a közönség. Az egyik oldalon ma is egy pár négyzetméternyi műtéglázat kápráztatja a szemet. A mögötte ajtó nagyságban kibontott falazat a magasból érkező játszóknak vagy akár reflektoroknak is szolgálhat.

Nem kívánt beavatkozást az épület állagába - vagy nem feltétlenül - a színpad alsó és karzati szintje közötti játékkapcsolat megteremtése. Hány és hány gyulai produkciót láttam, amelyben kötélen, hágcsón, lajtorján, "ejtőernyővel" vagy egyszerűen ugorva érkezett valaki fentről, s hasonló módon emelkedett, rúgtatott vissza az erkélyszerűségre! Legszervesebben Miszlay 1967-es Bánk bánjában történt mindez, de a Pathelin mesterrel 1973-ban kirukkoló Sándor János, a Hubay Miklós Túszszedőkjét 1981-ben megelevenítő Giricz Mátyás, egy-egy munkájában Csiszár Imre sem ment a szomszédba találékonyságért. Érdekes, hogy bár a Hubay-darab egyszerre kívánta színhelyül Argosz fellegvárát, az antik vagy a jelenbeli Rómát, a terrorizmus fenyegette akkori Nyugat-Berlint vagy Santiago de Chilét, s uralkodó díszleteleme nem egyéb volt, mint "valami csonkjaira izzott fémszerkezet. Lehetne ez Dózsa vastrónusa is, de inkább olyan, mint egy felgyújtott Rolls-Royce kocsi váza" - a színre vivők inkább "lehalkították" a jajkiáltást, egyszerű, rövid vízszinteseket és függőlegeseket húztak a mozgássorokba, az emésztő tüzet pedig vaskos gyertyák lángjai szakrálisan, esztétikusan jelképezték. Még takarékosabb volt Harag György és Marton László munkája, a két Székely János-színmű (Caligula helytartója, 1978 - a talán valaha volt legnagyobb gyulai várszínházi eseményre az idei évad is emlékeztetett; Vak Béla király, 1982).



Annál erősebb a térszabdalás Gyula Szent István-drámáiban (Kós Ká-roly: Az országépítő - István király, 1971; Szabó Magda: Az a szép, fényes nap, 1980; Módos Péter: És itt a földön is, 1984). Görgey Gábor a Törököt fogtunk (1975) felvonásaiban intellektusának bukfenceivel is noszogatott a tényleges, meghökkentő "kapunyitogatásokra". Nehezebbnek mutatkozott a színpadi keretek ellazítása (egyáltalán: a hitelesítése) a várszínház csekély számú mai cselekményű színművében.

A "keresztül-kasul színház" legötletesebb itteni mestereként Sík Ferenc írta be nevét a négy évtized krónikájába. A nézőtér tengelyéből adott esetben jól belátható, hatalmas hátsó kapu kitárását is ő oldotta meg a legemlékezetesebben. (Előadás alatt Gyulán mindig az az érzése az embernek - ez építészeti okokból következik és szimbolikus hatása jól kiaknázható -, hogy a játék időtartamára menthetetlenül be van zárva, székéhez oda van szegezve. A kapunyitás: lélegzetvétel, felszabadulás. Még akkor is, ha egyszer egy felvonásvégen - A nagyszerű halál, 1974 - a szabadságharc bukását érzékeltette a mögötte feltáruló látvánnyal. Ez a megoldás nem a "színház a színházban", hanem a "színház a színház mögött" elnevezésre szolgálhat rá). Nemegyszer körbefuttatta, körbetelepítette a várat - színésszel, díszlettel, nézővel (azaz főleg a néző tekintetével). Rengeteg horizontálissal és vertikálissal, "kereszt alakban" komponált, írta be képi értelemben a levegőt. (Budapesti Sütő András-rendezésekor, a mai Pesti Magyar Színházban az oldalerkélyek lezáró karéjait bontatta ki, hogy az Advent a Hargitán betlehemezői csúszva érkezhessenek a "Nagy romlás" hótövébe. Igaz, a centenáris Az ember tragédiáját megálmodó Vámos László rajta is túltett, amikor egyetlen reflektor érdekében olyan falrészbe vágatott nyílást, ahonnan aztán egészen új látás esett a színház egyes szektoraira. Ez volt a Vámos-féle kráter.)


A nagykapu ritkán nyílik ki, mert a színpad feneke és a kapu közötti sötét öböl általában a színészek kirajzásának, a jelenetek összekötésének góca. Leginkább az itt történők megszervezésétől függ, hogy az öltöző- és pincefeljárókból, a karzatlejáróról s más valóságos vagy díszletajtókból időben és hatásosan megérkezhet-e (vagy ott eltávozhat-e) az aktor. Sík nem csupán a nézőtérről szeretett rendezni (fürdőnadrágban, pólóban), hanem visszanézve, a kapualjból is.

Kevés a "járás" a gyulai várszínházban? Amíg a humorfesztiválon a felolvasásokat hallgattam, huszonhárom lehetségeset számoltam össze.