Jó lapjárás az Operaházban

Csajkovszkij: Pikk dáma

Puskin A pikk dáma címû elbeszélése 1833-ban keletkezett, a szöveg alapján írt Csajkovszkij-operát 1890-ben mutatták be. A két dátum közt szellemileg nem kevesebb történt Oroszországban, mint hogy megszületett Dosztojevszkij teljes életmûve és részben Tolsztojé is. Puskin darabja egyrészt vérbeli romantikus alkotás, néhány E. T. A. Hoffmanntól átvett rekvizitummal.

A Színház - Kritikai és elméleti folyóirat 2003 szeptemberi számábólPuskin A pikk dáma című elbeszélése 1833-ban keletkezett, a szöveg alapján írt Csajkovszkij-operát 1890-ben mutatták be. A két dátum közt szellemileg nem kevesebb történt Oroszországban, mint hogy megszületett Dosztojevszkij teljes életműve és részben Tolsztojé is. Puskin darabja egyrészt vérbeli romantikus alkotás, néhány E. T. A. Hoffmanntól átvett rekvizitummal. És talán az sem véletlen, hogy a főszereplő német: az orosz Puskin szerint csak egy holdra bámuló germán (Hermann!) ábrándos képes a tébolyig merülni képzelődéseibe. Ugyanakkor ez a gunyoros távolságtartás biztosítja az elbeszélés antiromantikus vonásait: Puskin nemcsak Hermannt gúnyolja ki, de a szöveg legvégén egy félmosollyal tudósít az orosz liba, Liza (nota bene: Puskin egyik irodalmi apja, Karamzin nagysikerű preromantikus regényének címe Szegény Liza volt) házasságáról: ugassa bár a német Hermann a pikk vagy a káró dámát, a banalitás világa diadalmaskodik. A kártya és egyáltalán a pénzszerzés őrületét Dosztojevszkij viszi majd a végletekig, nem csak az operával kapcsolatban unos-untig emlegetett elbeszélésében ( A játékos ), de A kamasz című, kevéssé ismert regényben is, melynek főalakja egész egyszerűen Rotschild akar lenni. Hogy a modern világban a pénz az egyetlen médium, mely a szabadság garanciája, ez Dosztojevszkij hőseinek egyik alapgondolata (gondoljunk csak a Bűn és bűnhődés , A félkegyelmű vagy A Karamazov testvérek egyik legfőbb konfliktusára). Szinte egzisztencialista eszme ez (nem véletlen Camus Dosztojevszkij-imádata), a szabadság és a választás teorémája. Csajkovszkij, noha sok tekintetben inkább Tolsztoj rokona - levelezett vele, és rendkívüli módon tisztelte -, mélyen átérezhette a másik nagy kortárs író eszmevilágát; operája sokkal sötétebb, sokkal démonikusabb, mint Puskin elbeszélése.


Bándi János (Hermann) és Budai Lívia (Grófnő)

Romantikusabb, magyarán szólva. Mint láttuk, Puskinnál némi irónia és kemény morális ítélet illeti a német Hermannt, aki hamis istenek teremtette csalképeket üldöz, és ezért bukásában nincs semmi katartikus elem, röviden: a kényszerzubbonnyal csak azt kapja, amit megérdemel. Ráadásul a Liza iránti szerelem a novellában csupán színlelt érzésként lepleződik le, tiszturam számító szarházi, aki csak a három kártya titka miatt férkőzik az ábrándos, kártyaiszonyos árvácska közelébe. Csajkovszkijnál Hermann szerelme eleinte őszinte (lásd a figura megkapóan melodikus ariózóját az első felvonásból), csak később hatalmasodik el rajta a téboly, és válik eszement poentőrré - és bizonyos értelemben ez a folyamat az opera pszichológiai merituma. A Csajkovszkij teremtette Liza alakja sokkal romantikusabb, úgyszólván bővérűbb, mint a Puskin-féle drámai szende. Puskinnál esze ágában sincs a Névába veszejteni fiatal életét, helyette az érdekházasság révébe evez. Csajkovszkijnak azonban fontos volt alakja, és jellemző, hogy az eredeti librettóban (a zeneköltő testvére, Mogyeszt Csajkovszkij műve) egy idő után tökéletesen elfeledkeztek róla, olyannyira, hogy később maga a komponista érezte szükségét, hogy megköltse Liza öngyilkosságát, sőt, e jelenet szövegét is saját kezűleg írta. Ebben egyrészt a gyakorlati színházi ember mutatkozik meg, aki látja, hogy képtelenség, ha az egész harmadik felvonás női szereplő nélkül marad. Másrészt viszont Csajkovszkij művészi alkata mentes volt az iróniától, nála Liza tragikus hősnő, aki belepusztul Hermann iránti meddő szerelmébe. Vagyis mindenekelőtt esztétikai okokból kellett neki a Néva-parti jelenet.

A Pikk dáma romantikus opera abban az értelemben is, hogy véresen komolyan veszi a konvenciók, a szürke köznapok és a lázadó, szárnyalni akaró szubjektum világának szembenállását. A Pikk dáma zenei-dramaturgiai lényege a konvenció, a banalitás világa és a szabad szív közötti konfliktus. Csajkovszkij Nagy Katalin viszonylag felvilágosult abszolutizmusának korába helyezi a cselekményt, és ezzel két dolgot nyer. Egyrészt lehetősége nyílik a saját korához képest száz évvel korábbi zenei stílus parodizálására, másrészt ezzel megnyitja az utat a fő kollízió adekvát zenei ábrázolása felé: Hermann (és kis részben Liza) nagyjából a kromatikus romantika muzsikáját használja anyanyelvként, így teljesen világos stiláris elkülönülésük is a XVIII. század kissé rokokó formanyelvétől. Csajkovszkij a darabban már a függöny felnyílásakor egyértelműen fogalmaz, a nyári kertben játszódó jelenet vegyes kórussal, gyerekkarral (az utóbbi a Carmen katonai gyerekkórusának nyilvánvaló paródiája) maga a megtestesült banalitás és konvencionalitás. Ebben a légkörben mozog oly otthontalanul Hermann, noha már említett F-dúr ariózója eleinte csak csekély mértékben haladja meg a cárnői udvarra jellemző reprezentatív nyilvánosság (Jürgen Habermas fogalma) operai kereteit, hogy aztán a második, f-moll részben olykor már trisztános hangokat hallasson. A két világ elkülönülése akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Tomszkij elbeszélésében felmerül a három kártya, a "tri karti" természetesen három hangból álló motívuma, mely lassan Hermann rögeszméjévé válik, amolyan fixa idea lesz, mint sokkal korábban Berlioz Fantasztikus szimfóniájá nak főtémája, mely szintén végigkíséri a művet. A három kártya teljesen kilöki a konvenció világából Hermannt. A második felvonás első képében vadul be végleg a főhős. Eleinte sima Mozart-Gluck paródiaként indul a kép, az álarcosbál vendégei fényes D-dúr muzsikára gyülekeznek, pontozott, indulószerű kórusuk után felcsendül egy kényes egyensúlyú sarabande, végül pedig Daphnis és Chloé bukolikus jelenete zárja a betétek sorát, az igaz, a hű szerelem apoteózisa, mely ellenáll Plutó, vagyis az arany csábításának. Ebbe a kvázi-idézőjeles, levitézlett operába és stílusba illeszkedik a "valódi" opera, a jelen idő cselekménye, benne Jeleckij szerelmi vallomása a hidegen elforduló Lizához, Hermann-nak a három kártyával kapcsolatos látomásai, valamint az éjszakai randevú megbeszélése Lizával. A jelenetet Nagy Katalin cárnő váratlan megérkezése koronázza meg, aki persze eredetileg láthatatlan szereplő, hiszen még színpadra lépése előtt lehullik a függöny. A budapesti előadás egyik remekül epés ötlete, hogy ezúttal fizikai valójában is megjelenik: a csárdáskirálynő-szerű jelmezt kapott hölgy mozirevüs mozdulattal dobja a magasba szép karjait. (És az sem elhanyagolható, hogy a cárnő kísértetiesen emlékeztet a "bábuskára", vagyis a kártyatitkot őrző Grófnőre - Hermannunk döbbenten nézi groteszk alakját.) Erre a képre felel a felvonás második jelenete: Hermann a Grófnő hálószobájában. A bevezető A-dúr zene a vonósok sóhajmotívumával szinte misztikusan éjszakai hangulatot teremt, a Grófnő szolgálói hadától kísért megjelenése félelmetesen groteszk, ezt a rendező, Vagyim Milkov nagyszerűen oldotta meg: a női kar a színpadra behátrálva kíséri az öreg arisztokrata hölgyet. Ezután következik Csajkovszkij egyik legzseniálisabb ötlete. A félálomban lévő "bábuska" egy régi operai dallamot dúdol maga elé: idézet ez a kor egyik legnagyobb dalszínházi sikeréből, Grétry Oroszlánszívű Richárd című, 1784-es darabjából, vagyis a Grófnő ifjúkorából. Megint a konvenció világában vagyunk, de a zeneszerző oly leleménnyel hangszereli újra ezt az egyébként meglehetősen igénytelen, bár megkapó h-moll dallamocskát, hogy az - legkivált a basszusklarinét lehajló skálamenete révén - mintegy gyászindulóvá nemesedik, a fáradt, elhasználódott asszonyi test, az egykori "Moszkvai Vénusz" rekviemje lesz. És a konvenció ezúttal kísérteties emlék is: a Grófnő mintegy a túlvilágról beszél már, megelőlegezve ezzel későbbi megjelenését, amikor "valóban" kísértetté válik. De Csajkovszkij a harmadik felvonás első képében még tovább megy. Amikor a sírból visszatérő Grófnő megjelenik Hermannak, hogy elmondja a kártya titkát, nem túl kurta monológját mindössze egyetlen egyvonalas "f" hangon énekli el; e monoton repetíció tökéletes egyszerűséggel és szemléletességgel ábrázolja a hullamerevséget.

Hermannhoz hasonlóan Liza is a konvenció világából érkezik: az első felvonás második képében barátnői körében látjuk és halljuk, tüllben és fodorban, viháncolva a szaténszalonban - comme il faut. Az ebben a világban kötelező, zongorakísérettel ellátott házimuzsikálásában nem kevesebb, mint három betétdal hangzik el: Liza és Pauline duettje, aztán Pauline románca, végül pedig a lányok orosz népdalt idéző kóruskája. Ez mind a hangot öltött banalitás és konvenció (és nem csupán praktikus okból énekli a Pauline-t játszó énekesnő Daphnist a második felvonás udvari közjátékában - mindketten a sablonok világában születtek). Ebből a környezetből szakítja ki Lizát Hermann; csakhogy nem a konvenció értelmes tagadásába, hanem a tébolyba rántaná a drámai szendét. Szegény Liza, valóban.

Ha jól láttam, a rendező Vagyim Milkov is legkivált a konvenció és a romantikus őrület szembenállása alapján irányította a színpadi játékot. Az első felvonásban még semmi különös nem történt, a játék konvencionális volt (olykor talán túlzottan is), a második felvonás már közeledett a látomáshoz, a harmadikban pedig, különösen a játékbarlangban zajló záróképben, nyilvánvaló lett, hogy elsősorban az eszelős Hermann szemszögéből látjuk a színpadot és ezzel a világot. A díszlet (Viktor Volszkij átgondolt és a műhely által szépen kivitelezett munkája) is ennek megfelelően változott, ahogy haladt az idő, úgy lett egyre üresebb a színpad, eltűntek a barokk-klasszicista szobrok, hogy átadják helyüket a lélek színpadának, mondhatni. A bevaduló, agresszívvá váló banalitást is remekül sikerült megjeleníteni, mégpedig az operát záró képben, a kártyások kórusában, melyet összefogózva, vad kólóként táncolnak végig ezek a részeg vadbarmok: ez hátborzongató volt.
Bándi János és Maria Gavrilova (Liza)
Mezey Béla felvételei

Jurij Szimonov vezetésével a zenekar első osztályú teljesítményt nyújtott, nagyon plasztikusra sikerült a Grófnő hálószobájában játszódó jelenet, remekül szólt szinte minden szólam, különösen a fafúvósok. Szimonov nagyon is tisztában van a Fritz Busch által megfogalmazott dilemmával: az operadirigálásban a legnagyobb probléma, hogy mikor legyen visszafogott és mikor legyen elengedetten harsány a zenekar. A hangszeresek most soha nem nyomták el az énekeseket, de amikor kellett, például a második felvonás bevezetőjében, megmutatták erejüket.

Az előadás egyik legfontosabb hozadéka, hogy az énekeseknek sikerült ensemble pordukciót nyújtaniuk, senki sem volt lehangolóan gyenge, még Pauline kis szerepében (Meláth Andrea) is elsőrendűt hallottunk. A két orosz, Andrej Breusz (Jeleckij herceg) és Anatolij Fokanov (Tomszkij gróf) a stílus fölényes ismeretében énekelt, feltárva e két arisztokrata nemes jólnevelt szellemi ürességét. Bándi János feltehetően élete egyik legkomolyabb alakítását adta; sikerült érzékeltetnie, milyen nagy utat jár be ez a gátlásos, üres zsebű tisztecske az elfogódott hősszerelmestől egészen a pisztolyt rántó tébolyultig. Végső bordala a kártyaszobában, közvetlenül a sorsszerű utolsó tét előtt, igazi nagy tett: Hermann itt, mivel úgy sejti, hogy az ásszal pillanatokon belül roppant vagyon ura lesz és felrepül az égbe, az élet semmisségéről monologizál: minden csak játék, voltaképpen semminek sincs értelme. Bándi megmutatta a nihilt, megmutatta ennek a szerencsétlen flótásnak a mélységes szánalmasságát: amolyan fiók-Jago lett. Ráadásul szinte tökéletes orosz kiejtéssel. Szerelmi társa, a Lizát adó Maria Gavrilova nem bizonyult tökéletesen méltó zenei és színészi partnernek, noha ő is megtette, ami tőle tellett. De sem a színpadi jelenléte, kisugárzása, sem a hangja nem elég átütő és karakteres - igaz, a szerep kissé talán egysíkú, lélektanilag nem oly gazdag és bonyolult, mint Hermanné. Így aztán az előadásban a Grófnő lett a kártyabolond tiszt valódi ellenfele. Számomra Budai Lívia alakítása az est abszolút csúcspontját jelentette: a már idézett Grétry-dalban a lehető legkevesebb eszközzel sikerült megjelenítenie egy a sír felé tartó öregasszony egész múltját, hajdanvolt sikereit, mostani törődöttségét, hogy kísértetként aztán hajmeresztően látomásszerű legyen.

Szóval egészében jól sikerült ez a bemutató, két kimagasló alakítással, szép ruhákkal, átgondolt rendezői és karmesteri koncepcióval. Zsótér rendezése mellett az évad legjobb produkciója.


Piotr Csajkovszkij: Pikk dáma
(Magyar Állami Operaház)

Díszlet: Viktor Volszkij.
Vezényel: Jurij Szimonov.
Rendező: Vagyim Milkov.
Szereplők: Jurij Maruszin, Fokanov Anatolij, Andrej Breusz, Daróczi Tamás, Valter Ferenc, Szilágyi Imre, Zsigmond Géza Ferenc, Budai Lívia/Mészöly Katalin, Bátori Éva, Meláth Andrea, Jász Klára, Szepessy Beáta, Szűcs Árpád, Péchy Kornélia/Wierdl Eszter.


Csont András