Pécsi menetnapló

A Pécsi Nemzeti Színház 2002-2003-as mûsorterve körülbelül annyira tûnt ígéretesnek, mint amennyire nem. Zömmel jól bevált darabokból állt, amelyek bemutatása nem rejt magában különösebb kockázatot, kísérletezéssel nem biztat, nem fenyeget, váratlan ambiciókat feltehetõen nem sarjaszt a színrevivõkben. (Ámbár sosem lehet tudni. Nagyobb tapasztalattal általában elõre látható, hogy kitõl-mitõl mit várhatunk, de biztosra menni lehetetlen. Szerencsére.)


A Színház - Kritikai és elméleti folyóirat 2003 szeptemberi számábólA pécsi program többé-kevésbé átlagos színházi szakszolgáltatást kínált, amelynek jegyében évadkezdéskor tizenkét premiert hirdettek, majd pedig tizennégyet valósítottak meg. A bizonytalansági tényezőket rejtő kivételek közé sorolható Spiró György Elsötétítés ének műsorra tűzése (rigorózus színmű, egy évvel korábbi, pesti színházbeli ősbemutatója vegyes fogadtatásra lelt, és nem lett slágerdarab a Váci utcában), továbbá a többszörös koprodukcióban készült Bertolucci-átirat, Az utolsó tangó Párizsban. Ez utóbbiról annyit mindenki tud látatlanban is, hogy pikáns dolog, így eleve lehetett vonzereje a közönség számára, de ettől még bárhogy elsülhetett volna. (Illetve a létrehozói tudhatták, hogy elsülni nem fog, s botránytól sem kell tartani.) A harmadik kivétel a Kakukkfészek a tánctagozat előadásában, ami elég bátor vállalkozásnak mondható.

A tervezett program ígéretességét inkább a standard darabok sugallták, mint az előbb felsorolt rizikósok. A táncosok egy tuti balettal is jelentkeztek, a Diótörő vel, míg az operát szintén egy könnyed sikerdarab, a Szöktetés a szerájból képviselte. Jó minőségű kommerszként László Miklós Illatszertár a és Eisemann Mihály Fekete Péter című operettje készült beékelődni a repertoárba. Spirótól Az imposztor t is műsorra tűzték, valamint egy másik kortárs szerző, Szakonyi Károly Adáshibá ját. Afféle önképző kisszínházi produkcióként egy kései, halovány Pirandello-dráma várta nézőit, és végül, de elsősorban két nagy Shakespeare-tragédia készülődött: a Hamlet és a Rómeó és Júlia. Ez sokat mondó vállalás. Az a színház, mely egyazon évadon belül önerőből bemutatja a Hamlet et és a Rómeó és Júliá t, bizonyára ereje teljében van, színésztársulata gazdag, érett, hiánytalan. Férfiból, nőből, fiatalból, idősből - mindenféléből formátumos színészek állnak rendelkezésre ahhoz, hogy megfelelő Rómeót, Mercutiót, Lőrinc barátot, Hamletet, Claudiust, Poloniust, Júliát, Gertrudot stb. állítsanak ki. Továbbá bírnak olyan rendezőkkel, akik a társulatban folytatott több évi építő munka után most jutottak el oda, hogy felkészült színészeikkel kifejezzék alaposan megérlelt mondandójukat e remekművekről, amelyekből mindig csak valami fontosat lehet eljátszani, az egészet talán soha. (Jellemző női türelmetlenségtől hajtva itt most előreszaladok, és közlöm, hogy a két Shakespeare-előadás mindebből szinte semmit nem igazolt.)



Három a magyar

Impozáns hétvége nyitotta meg a pécsi szezon bemutatóinak sorát; október elején három estén három magyar darab premierjét tartották. Némiképp a véletlen sodorta ezeket egymás mellé, hiszen Az imposztor színrevitele Jordán Tamás elfoglaltságai miatt tavaszról őszre csúszott, az Adáshiba pedig télire beköltöző produkció: nyáron született a Horvát Színház szabadtéri színpadára.

Az imposztor sajátos eset; az évad elején létrejött előadás más konstellációba került az évadvégre, amikor is Németh Ákos invitálására részese lett a POSZT versenyprogramjának. Ősszel Jordán Tamás még egy pesti kisszínház igazgató-rendezőjeként jött a pécsiekhez Bogusławskinak, tavasszal már a Nemzeti Színház vezetőjeként. Ez a pozíció a közönség szemében talán emeli is a vendégjáték rangját, fényét. Ráadásul Jordán (tetszőleges évszakban) sokat elvesz az idős csepűrágó kiábrándultságából és cinizmusából. A darabbéli vendégművész anyagiassága - ahogyan magáévá teszi a színház összes pénzét, s közönyös alapossággal meg is számolja mindenki szeme láttára - kelthet ugyan némi ellenszenvet, de a társulatban való közlekedésében mégis van egy jó adag jovialitás, sőt már-már némi halvány "lukaizmus" (vö.: Éjjeli menedékhely ). A pécsi Bogusławski egyáltalán nem kiszáradt alak, inkább gyakorló sármőr. Ez mindenesetre jól illik az előadás atelier-hangulatához, hiszen Hargitai Iván rendezése leghívebben a színházat mint munkahelyet ábrázolja. Talán ezért a lehetőségért kellett a történetet kiemelni a maga korából (a XVIII. század elejéről), s a majdnem mába helyezni át. Történelmi léptékben a húszegynéhány évvel ezelőtti kor ugyanis csaknem mának tekinthető. Hogy az előadás kezdetét jelentő vetített képeken egyebek mellett az 1980-as moszkvai olimpia megnyitóját látjuk, s Brezsnyev lesz a darabbéli Tartuffe -ben istenített uralkodó, ez egyeseknek (a nagyon fiataloknak) semmit nem mond, másoknak (a nem nagyon öregeknek) túl sokat is, összességében pedig nem eleget.


Spiró György: Elsötétítés. Gráf Csilla és Lipics Zsolt

A konkrét társadalmi-politikai kontextus súlytalan marad, viszont megejtően létrejön a színházi légkör. Érzékletes a sivár, mégis családias színészbüfé hangulata (Kovács Yvette a díszlettervező), a tehetségtől hirtelen felfűtötté váló, gyertyafényes próba, a színpadi és civil pozőrségnek az az öntudatos összemosása, amit N. Szabó Sándor valósít meg Rogowski szerepében. Vagy ott van az a többeknek többfélén emlékezetes momentum, amikor Jordán-Boguslawski vendégművész felismeri Sólyom-Hrehorowiczównát, és egymás nyakába borulnak. Egy pályatársamat (cikke szerint) meghatotta az őszinte, hiteles helyzet, amelyben valóban két régi, egyetemi színpados játszótárs találkozik újra. Másik kollégám (POSZT-os felszólalása szerint) kirívóan machénak, csupa klisének találta e jelenetet. Én meg öniróniának véltem. A színészek pont ilyen viharosan szoktak megörülni egymásnak, bármit gondoljon is ki-ki a másikról. Ez a már-már parodisztikus pillanat része annak, ahogy e kellemes és nem jelentős előadás szemérmesen és szerelmesen elsusog valamit a színházcsinálásról. Ebben sikeres Hargitai Iván rendezése. Igaz, a bemutatón a darab politikai botrányba torkolló harmadik felvonását találtam a legerőteljesebbnek. Talán mert végre egyszer átérezhetővé vált a skandalum a maga felemelő és félelmetes mivoltában. S talán mert akadtak színészek - a Kamińskát játszó Fábián Anita, vagy a Rybakot megformáló Harsányi Attila (ők most éppen megválnak a pécsi színháztól) -, akik épp itt, a darab végefelé kezdtek jók lenni szerepükben. Nagy kérdése mindig Az imposztor nak, hogy a társulatot játszó társulat elég markáns figurákat képes-e színre hozni. Itt Pécsett most egyenként nem vagy csak ritkán hatottak érdekesnek a színészek. De az együttesük tartalmas. (Tagadhatatlan jó érzéssel jegyzem meg, hogy ebben az előadásban a kritikus - az Ottlik Ádám játszotta Chodźko - nem hülye! Nagyon utálnivaló persze, de legalább nem hülye.)

Az imposztor előzékenyen helyet csinált egy másik Spiró-darabnak, az Elsötétítés nek, amelyet Az imposztor után, tíz órai kezdettel a nagyszínpadon játszottak. Itt kell szóvá tennem, hogy a szerző, aki sok mindent nagyon pontosan meghatározott a színrevivők számára, elkövetett egy súlyos írói mulasztást. Nem kötelezte a darabot bemutató színházat instrukcióban arra, hogy a nézőtér különös gondossággal legyen kialakítva. Így fordulhatott elő, hogy a pécsi produkció jószerével láthatatlan - ugyanis a hősök mindvégig egy asztalnál ülve beszélgetnek az alig emelkedő nézői tribün aljában. A legádázabb nyújtózkodással sem lehet folyamatosan a színészek arcára tapadni. (Azt meg soha nem fogom megtudni már, hogy Kovalcsik Anikó jelmeztervező milyen zoknit adott a Férfit játszó Lipics Zsoltra, és meddig ért a Nő, Gráf Csilla ruhája.) Ha eltekintek a Balikó Tamás rendezte előadás vizuális korlátaitól, és mondjuk, pályát tévesztett rádiójátéknak veszem, akkor is az idei pécsi évad egyik értékének tartom. Ámbár nem vitathatatlan értéknek. Ugyanis bárki vitathatja, aki nem Pécsen, hanem az őszi Thália színházbeli vendégjátékon látta, amikor hosszú csúszás és nyüglődés után az éjszaka közepén három ideges, kapkodó, dekoncentrált színész elhadarta a drámát.

Optimális esetben a pécsi Elsötétítés olyasmit (is) mutatott a darabból, amit a Pesti Színház okos és elegáns előadása nem: szenvedélyeket. Marton László rendezésében nagy erejű, analitikus tézisdrámát láthattunk a Váci utcában, itt meg izgalmas, remegő, kétesélyes küzdelemnek lehettünk tanúi. Már a felütés is más: az asszony a hazatérő Férfit nem illedelmes hitvesi puszival fogadja, hanem zaklatott szerelmes csókban forrnak össze. Azután megtárgyalják, hogy a harmadik zsidótörvényre való tekintettel, gyermekük érdekében felbontsák-e vegyesnek bélyegzett házasságukat. A pesti színházbeli főhős, Lukács Sándor higgadtan és józanul fogott bele mondandójába, az asszony meggyőzése érdekében lenyűgöző egyszerűséggel és szuggesztivitással beszélt. Lipics Zsolt még nincs egészen túl a döntésen. Vívódó, dúlt, felindultságában remeg a keze, és sokáig némi bizonytalanságot hagy a szócsata végső kimenetelét illetően. Gráf Csilla a Nő szerepében kevésbé karcos és okoskodó, mint Hegyi Barbara volt, s egyúttal finomabb, emocionálisabb. Helyenként kész gyönyörűség Gráf és Lipics kettőse! Ráadásul nem nagyon üt el, viszonylag jól illeszkedik hozzájuk Fillár István (Barát) visszafogott, kulturált játéka. Lipics színészetében egyszerre tud jelen lenni az érzelemgazdagság, a pikírtség és a fanyar humor. (Vevő vagyok erre a mixtúrára.) Gráf Csillából pedig kitüremkedik a Nő igazsága, vagy nem is tudom, mi történik vele. Ez a darab két egyenrangúan nagyszerű szerepet kínál, a Férfiét és a Nőét. Az egyszeri néző azonban csak egyféle lehet - vagy férfi vagy nő -, és nehezen megy neki, hogy ugyanabban a pillanatban mindkét hős helyzetét átérezze. (De legalább megpróbálja. Mint McMurphy, akiről alább még úgyis lesz szó.)

A korunkhoz közelítés Az imposztor nak nem sok nyereséget hozott, az Adáshiba viszont kifejezetten rajtavesztett. A mű a maga idejével együtt a biztonságát is elvesztette, mivel a színrevivő Bezerédi Zoltán se békében hagyni, se átértelmezni nem bírta. Megpróbálta a Bódog családot a mában helyezni el, de ez csak a tévéműsorokra vonatkozó beszólások szintjén valósult meg. Az aktualizálás logikus következményeit vagy nem gondolta végig a rendező, vagy azt hitte, hogy majd mi nem gondolunk velük. Például hogy kerül a szomszédba a tolókocsis Szűcs úr (Stenczer Béla) manapság tévézni? Vagy elképzelhető-e a család legmenőbb tagjáról, a jól szituált Dönciről (Lipics Zsolt), hogy használt téglát hajkurász garázsa építéséhez, és ócskavastelepről szerezteti be a hozzávaló ajtót?

A színpadon zavarodottság. A színészi játék éppoly hevenyészett, mint Znamenák István díszlete, amely egyszerre jellegtelen és használhatatlan. (A jegyek nem helyre, hanem befutóra szólnak a Kamaraszínházba, ezért minden néző hosszan válogat az ülések közül, mert bárhová telepszik is, ott mered előtte a színpadon egy bútordarab, amely kitakar.) A színészek rosszul hangzó mondatokba kapaszkodnak. A Pécsre Bódogné szerepében visszalátogató Vári Éva jön ki a legjobban az egészből. Ő valóban hoz egy érző, áldozatos, mindent elsöprően anyai anyát. Barkó György Bódogként bájosan jelzi idegenkedését az elüzletiesedett világtől - trőőszt mondja többször, nagyon hosszú ő-vel. (A molyt is ugyanígy megnyújtja, bár annak nincs társadalombírálati stichje.) Lipics a maga dinamikus módján fel-felfortyan, Simon Andrea kedvesen locsog Saciként, Füsti Molnár Éva Vandája vehemensen különbözni akar, Széll Horváth Lajos sápadtan keresi a helyét és az emberek megváltásának módját mint Emberfi. Kibekkelik valahogy az estét.



Egy különös táncjáték

Októberben még egy bemutatóra sor került a nagyszínházban. A Fekete Péter rendezője Halasi Imre, akit az igazgató Balikó Tamás és a művészeti vezető Hargitai Iván nyilván beváltnak minősített e munkája alapján, hiszen a következő évadra is felkérték dolgozni. Egyáltalán: a pécsi vezetőség hűséges: minden vendégrendezőt visszavár, visszahív, visszafogad. Ifj. Bagossy László talán kívül esik ezen a körön, pedig ő a megelőző szezonokban létrehozott egy-egy jó előadást Pécsett (Éjjeli menedékhely, A revizor), mégis hiányzik az idei és a jövő évi műsortervből, és igazán hiányzik.

A Fekete Péter -előadás engem speciel a legkisebb lelkesedésre sem késztetett, de elismerem, hogy eléggé elhanyagolható hányadát képeztem a nagyobb részt jól szórakozó közönségnek. Azért nekem is nyújtott élményt az a délután. Megtudtam, hogy igazából kicsoda Stenczer Béla, aki teljes ellátást mondhatott magáénak ebben az évadban, hiszen az Adáshiba Szűcs ura mellett Poloniust, az Illatszertár Hammerschimdtjét és Lőrinc barátot is eljátszotta. Nos, Stenczer Béla ragyogó, klasszikus operettszínész, aki Gaston Auriol pici szerepében erőtől duzzadó, lehengerlő, elsöprő lendületű. Ugyanez nem mondható el a főszereplőkről, akik mintha nem öltek volna elég munkát az előadásba. A címszerepben Lipics Zsolt jobbára fáradt, görcsös, ötlettelen rutinpoénokat kínál. Nyelvét nyújtogatja, kacag mint hiéna, ilyesmi. Mellette a dekoratív Lesznyák Katalin Colette-ként operettet játszik, a sikkesen nyakigláb Fábián Anita viszont musicalstílusban énekli Claire-t. A táncról talán ne is beszéljünk, azt hat-hat lábanéző fiú és lány abszolválja. Fillár István (Lucien) jóvoltából az elegenciát legalább nem kell teljesen nélkülözni, de azt azért nem írnám alá, amit a fináléban énekelnek a játszók, miszerint: operetthez nem kell szépség, operetthez nem kell ész...

A különös táncjáték, a Kakukkfészek november 15-én és 16-án került színre a Kamaraszínházban, két szereposztásban. A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy érdekes. Meg a legtöbb is ez. Weber Kristóf, Balikó Tamás és Keveházi Gábor írta színpadra Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényét - Balikó a díszletet is jegyzi -, és többé-kevésbé talán sikerült elmesélniük szavak nélkül a történetet. Azon túl semmit. Lényegtelen apróságokhoz ragaszkodott a koreográfus Keveházi Gábor (például hogy a McMurphynak nagyon fiatal és nagyon kevéssé jellegzetes Pataki Szabolcs McMurphy-sapkát viseljen, és a pólója ujjában tároljon cigarettát, mint Nicholson a filmben), a lényegesebb dolgok azonban ábrázolhatatlannak bizonyultak. Hogyan mutassa meg az Indiánt játszó Lencsés Károly, hogy ő - a többiekkel ellentétben - nem beszél, amikor itt a műfajból adódóan mindenki hallgat? Ráadásnak ropja el azt is, hogy egyszer mégis megszólal? Eltáncolható-e egy artikulálatlan üvöltés? Lehet-e drámai pillanat a Főnéni fojtogatása, ha Czebe Tündét már addig is sűrűn fogogatták, emelgették, rakosgatták tánc gyanánt? És tovább sorjáznak a kérdések az adaptáció irodalmi-filmes előzményeinek ismeretében. Aki pedig ezeket nem ismeri, annak marad a látvány: néhány fura fickó - a sokkal kevésbé tánccal, mint inkább jó mozgással és kifejező alkattal dolgozó fiatal pécsi táncosok. A legremekebb figura Weber Kristóf. Ő a zeneszerző, aki az előadás zenéjét jelentős mértékben a Forman-film zenéjéből szerezte, viszont önállóan adja az egyik "tengőt". Felemás zokniban ücsörög, félig felnyírt hajjal, oldalra szegezett fejjel, bamba arccal. Igazi kabinetalakítást nyújt.



Félrelépések

December 6.: Illatszertár Mikulásra. Közvetlenül a premier előtt Gordon Zsuzsa átadja a tizenkét éve alapított Szendrő-díjat Bánky Gábornak, aki mintegy hálából, igen jó Sipos ura az előadásnak. (Bár az kicsit zavar, hogy talpig becsületes ember létére tortát csen, és belegyömöszöli a táskájába.) É. Kiss Piroska díszlete a drogéria kirakata mögött a békebeli Váci utcát villantja fel, amire G. Béres Attila rendező rá is harap. Csorog a víz, esik a hó, és élet próbál lenni a kirakaton túl. Koldus, zsebtolvaj, járókelő, rendőr mozog arra. Néha be is jön az élet az üzletbe. Például amikor egy cselédlány esik be szappanért, s a személyzet addig kitűnő modora rögtön nyersre vált. Különben minden szépen zajlik a formák szerint, néha harangjátékzenére, gépiesen. (Bár e bábjáték mozdulatait nem minden szereplő dolgozta ki elég precízen.) Finom, kicsit fanyar illat terjeng. Egy kellemes parfüm a nézőtéren a közelemben. Az előadás is kellemes, finom, stílusos, bár jó néhány szereplő "nincs meg". Stenczer Béla Hammerschmidtnek túl sok. Az ő harsogó, kicsattanó drogériatulajdonosának nem bír halk fájdalma lenni. Vidákovics Szláven Asztalos urának az elején akadnak fals hangjai, azután belejön. Gráf Csillában viszont nincs semmi irritáló, pedig arra Balázs kisasszonyként szükség lenne. Helyes kis szőke nő, miért pikkelne rá bárki is? Széll Horváth Lajos (Kádár), Fábián Anita (Rátz) és Tadics Ágnes (Molnár) helyénvaló és felejthető. Nem úgy Urbán Tibor - ő a pécsi társulat legnyomósabb fiatal karakterszínésze -, aki Árpi, a kifutófiú képében egyfelől maga a lihegő, lázas odaadás (ahogy kész elgázolni a biciklijével Kádárt, az frenetikus!), előléptetése után pedig még az arcvonásai is szinte eltorzulnak attól, hogy hatalomra tett szert. Jut még egy kedves pillanat a premier végére. A koldust játszó névtelen szereplő áll a tapsnál a sor szélén, és álmodozik. Azt játssza magának, hogy ő a főszereplő. Ragyog az arca ettől.

Ugyanezen a hétvégén volt látható Ártatlan bűnök címen Pirandello Nem tudni, hogyan ként ismert művének premierje a Szobaszínházban. (Ezt a darabot jószerével csak Pécsett ismerik. 1971-ben itt volt a magyarországi ősbemutatója is.) A művet a színész Rázga Miklós tárta elénk, elég súlyos csalódást okozva nekem, aki Ványa bácsi -rendezését igen szerettem. Ezúttal egy érvénytelen darab hiteltelen előadását hívta létre. Ráadásul antihumánus is a tett, amennyiben három, harminc-harmincöt perces felvonás zajlik stúdiószínházban, ahol a húszperces szünetekre nem szabad bentmaradni, kimenni meg szinte nincs is hová. (Ehhez képest Tresz Zsuzsa díszlete az első felvonástól a másodikig nem változik - fehér falak, kék, zsalus ajtók, charterjáratos, félpanziós nyaralást idéző környezet -, a harmadik felvonásra viszont ravatalozóvá válik a helyszín, a végkifejletről árulkodva).



Széll Horváth Lajos és Gráf Csilla az Illatszertárban

Két olasz házaspár négy tagja bő szókinccsel azt ragozza darabhossziglan, hogy vajon valóban bűnös-e az, aki megcsalta házastársát, ha különben nem akarta ezt tenni, és már el is felejtette. Ennek kapcsán a legfőbb hősnek eszébe jut, hogy ő már máskor is volt bűnös, például gyerekkorában megölt valakit, de az kiment a fejéből azóta. Harsányi Attila, Köles Ferenc, Simon Andrea és Mészáros Sára toporog a színen. Talán van valami titkos oka hősies erőfeszítésüknek - ki tudja, nem igényelte-e valamelyikük lelki terápiaként e strapás viszonyjátékot -, de mi, nézők a tétet nem érezzük, a szereplők kapcsolatai nem születnek meg előttünk. Külsőséges eszközöket látunk, erőltetett egymásra meredéseket, kimódolt zihálásokat. Simon Andreának - aki ez idő tájt talán már Opheliára készül - olyan rosszul megy a bemutatón Ginevra szerepe, hogy néha még össze is lehet akadni kínlódó, zavartan elkapott tekintetével. A produkciónak alighanem az az egyetlen erénye, hogy Mészáros Sárából - akin itt minden szép ruha esetlenül fennakad - előhívott valami dacos színészi akarást, amely aztán két és fél hónappal később szerencsésen utat tör magának a Rómeó és Júliá ban.



Váradi Mariann, Haramza László, Győrfi István és Vermes Timea a
Szöktetés a szerájból című Mozart-operában



Szerény karácsonyi ajándék december 20-án a Diótörő bemutatója. Nem a háromfelvonásos, Petipával és Vajnonennel fémjelezhető változat, hanem a koregráfus-rendező Egerházi Attila saját átirata. Már csak ezért sem lenne méltányos összehasonlítani, mondjuk, a Magyar Állami Operaház előadásával a pécsit. Ez utóbbi mindenben a fele (se) az előbbinek. (Az időtartam, a szereplők száma, a látvány gazdagsága vagy akár a főszereplő gyerekeknek jutó karácsonyi ajándékok alapján.) Méricskélés nélkül, önmagában is eléggé lehangolónak hat ez a produkció a maga végtelen és koncepciózus szürkeségével. Kéri Nagy Béla mint Apa szürke dobozokban rejtegeti a szürkébe öltözött gyerekeinek szánt ajándékokat: Frici (Nagy András) mobiltelefont kap, Marika (Vörös Henriette) színes ruhát és piros varázsceruzát. Nagy Írisz mint Anya szürke ruhák közül választ magának egyet a fogasról. Mire megjelenik a tüsihajú, finom és érzékeny arcú, szép mozgású Venekei Marianna Mária hercegnője, valamint méltó párjaként Valkai Csaba Csanád Diótörő hercege, addigra beállt az átmeneti színvakság; már alig vagyok fogékony a kiviruló színekre, beleértve a második rész szokásos forgatagát, a különböző nemzetiségű táncosok betétszámait. (A rózsakeringő sikerült a legcsinosabbra.)



Díszletszínház

A Hamlet ideje a 2003-as év januárjában jött el Pécsett. Ahogy indul a kamaraszínházi előadás, akár a Blair Witch Project is lehetne. A vásznon vadul mozgó kamera mutatja az erdőt. Azután a királyi udvart látjuk Helsingőrben, szürke műszőrme terepen. Pezsgő, fogadás, vendégsereg, nagyvilági élet. És indul a baljós történet. Több kritikus próbálta megfejteni, hogy a rendező Hargitai Iván vajon mit is célzott evvel az új fordítást (Nádasdy Ádám), sajátos díszletet (Huszti Edit), mai jelmezeket (Kovalcsik Anikó) és modern kellékeket (revolver, mobiltelefon) felvonultató előadással. Nemigen jöttek rá. Nekem is csak egy apró részmegoldásom van: szerintem a furcsa, nagyobbacska színes idomokkal teleszórt helyszín térbeli tetriszjátékot formáz. Ha ráismernek, esetleg megörülhetnek neki a színházba csapatostul érkező középiskolások. Alkalmasint ők a célközönség. A színek, a formák, a bejátszások, az akciók talán épp azt szolgálják, hogy a Hamlet -néző diákok ne unatkozzanak. És hogy biztosan megértsék Ophelia halálát, amiközben Gertrud elbeszéli, Simon Andrea bejön, és el is játssza. Plusz még rávetítik filmen a hátsó falra.

Fillár István elmésen szaval piros virágos ingben és fekete bermudában. (Akár egy amerikai turista Dániában.) Apropó Fillár. Jó színész. Régóta van Pécsen. Har gitai sem újonc már itt. Vajon miért kellett megvárni, hogy Fillár megőszüljön ehhez az izgága, rámenős, bohócos, heves, önző, infantilis Hamlethez? Unger Pálma (Gertrud) és N.Szabó Sándor (Claudius) méltóságteljesen küzd az elemekkel (vizesmedence, világító sírkő, a díszlet egyéb mélységei és magaslatai). A némán és mozdulatlanul is igen erőteljes színészi jelenlétig szinte csak Barkó György jut el. Miután Szellemként és Színészkirályként lejátszott, a Sírásó-jelenetben még gondolati mélységgel, filozófiai tartalommal és metafizikai erővel képes felruházni az előadást.



Vége az mindenesetre van a pécsi Hamlet nek. A bevonulók akkora sortűzzel tisztelegnek a halott királyfi előtt, hogy annak még Bajomi Nagy György Horatiója is áldozatul esik. Ottlik Ádám mint Fortinbras nyugodtan foglalhatja el a trónt: soha senki meg nem tudja, mi történt.

Február 14-én következett Nagy Viktor rendezésében, számos vendéggel a Szöktetés a szerájból. Ha nem is túl eredeti, de játékos gondolat jegyében: színház a színházban, ahol a színházban színház van. Horesnyi Balázs látványos és szellemes díszlete egy hatalmas csembalót ábrázol alulnézetből, amögött szék. A hangszer alatt egy rokokó játék színház, színpadán csembaló, székkel, alatta játékszínház. Azon csembaló, szék, színház. És így tovább. Baloldalt hatalmas kézitükör magasodik, amelyben Urbán Nagy Róbert mint Belmonte hol magát látja, hol a Konstanze szerepét megformáló Váradi Mariannt. Sejtelmes, pirosas-sárgás fények pásztáznak Rátkay Erzsébet pazar, dús jelmezein s a virgonc szereplőkön. Kővári Eszter Sára Blondéjának kedves hangja és bizsujainak fityegői versenyt csilingelnek egymással. Kuncz László Ozminként olyan gonosz, mint egy gyermekdarab negatív hőse. Alighanem korommal sminkelte szemöldökét, arcát, hogy egészen félelmetes legyen. Hamiskás, buffós részegsége közben telten, bugyborékoló kedvvel énekel. Szelim basát Rázga Miklós játssza, tekintélyes külsővel ugyan, de prózai hangjával kissé kirí a zenei környezetből. Rázgát nem kényeztette el színészi feladatokkal ez a szezon. Az imposztor súlytalanná lett Kaźyński direktorán kívül e fejedelmi zsarnok jutott neki a Mozart-műben.



Kettesben

Az operabemutató hétvégéjén állt először közönség elé egy nem tervezett, mondhatni, öntevékenyen létrejött szobaszínházi produkció két résztvevője: Füsti Molnár Éva és Sólyom Katalin. (Barkó, Unger és N. Szabó mellett - vagy előtt - Sólyom a pécsi színház nagy öregje. Harmincöt éve tagja a társulatnak.) A színészi önfogalkoztatás igényét legtöbbször a feladathiány szüli, s egyáltalán nem garantált, hogy a szerepet kereső színész jó helyre nyúl. Füsti Molnár Éva - aki rendezője is az előadásnak - nem hibázott. Egy nálunk ismeretlen amerikai szerző, Tom Ziegler érzékeny, érzelmes, szomorú-szép, halál környéki kétszemélyesét találta meg (Zimmermann Claudia fordításában). A Grace és Gloria egy rákbeteg asszony és az utolsó hetekben őt pátyolgató önkéntes szociális munkás kapcsolatát tárja elénk. Jól használható, ügyes kommersz. Kicsit melodramatikus, kicsit humoros, ahogy kell egy szívfájdító, mégis mosolygós estéhez. Füsti Molnár persze igen kevéssé amerikaias. Csak amolyan magyar karrier lehet az, amit e tenyeres-talpas, malacszín kosztümös, miniszoknyás Gloria elért. Sólyom Katalin sem kiköpött idős parasztasszony a countryról. Nagyon szívósan kell durva hangú rikácsolásokkal élnie, hogy elfogadjuk zsémbes szipirtyónak. Lám, amikor partnernője kisminkeli, leveszi hajáról a hálót, frizurázza cseppet, máris "illúziórombolóan" széppé válik. De azért ha nem is igazi Grace meg Gloria ők, mégis képességes, nagy játékkedvű színésznők, akik összefognak, és végigvezetik egymást meg a nézőket egy jól sikerült estén.

A március a Rómeó és Júlia hónapja. A produkció rendezője eredetileg Balikó Tamás - aki pályája során már többször szerette volna színre vinni ezt a Shakespeare-darabot, de ezúttal sem rendezte meg. (Feltehetőleg az igazgató fővárosi elfoglaltsága - talán Nemzeti Színház körüli tevékenysége - tette szükségessé, hogy Hargitai Iván társrendezőként beszálljon a munkába.) Magam áprilisban láttam az előadást, amikor is érvényre juttatott valamennyit a mű sodró erejéből, lendületéből, bár közlésvágy éppúgy nem feszítette, mint a Hamlet et.


Füsti Molnár Éva és Mészáros Sára a Rómeó és Júliában
Tóth László felvételei



A Horesnyi Balázs tervezte, kicsit elrajzolt, patinás fal erős atmoszférájú külső és belső helyszíneket kínál (egyedül Júlia szobájának sutácska a megoldása). Pilinyi Márta szép jelmezeiben becsületes küzdelmet folytatnak méretes címszerepükkel a játszók: Köles Ferenc - aki a Janusz Egyetemi Színpadról fejlődött fel a Pécsi Nemzeti Színházhoz - és Mészáros Sára, aki Debrecenből szerződött ide tavaly. Köles egy-egy jelenetben zöld ágra vergődik, Mészáros viszont az egész szereppel jut valamire - jószerével egyetlenként az előadásban. (Ámbár a Montague mamát játszó Lesznyák Katalin is végére járt a dolognak, s úgy döntött, hogy figurája nemcsak úgy ukmukfuk hal majd bele fia száműzetésébe, hanem kezdettől fogva nagyon beteg. Igaz, ez kicsit rossz színben tünteti fel Rómeót, aki eszerint egy haldokló anyára hány fittyet, amikor szó nélkül kimarad éjjel.) Mészáros Sára Júliája villámcsapásszerűen beleszeret Rómeóba, s ennek az érzésnek ujjongó öröme átsüt az erkélyjeleneten. Megkéri Rómeó kezét, s innentől kezdve ő irányítja kettejük történetét. Mészáros Júliájában van ehhez reszketős bátorság és eksztatikus elszántság. Figyelemre méltó, nagy belső lángon égő alakítás a fiatal színésznőé. (Nálam elvitte az idén a pécsi pálmát.)

Márciusi ismeretség a helyi publikumnak Az utolsó tangó Párizsban, amely a Tivoli Színházban és Dunaújvárosban látottakhoz képest új, pécsi szereplőket vonultat fel a mellékszerepekben. A közönség tülekedik a bejutásért - Pécsett a jegyszedők a bérleteket úgy lyukasztják, mint régen a kalauzok! -, középkorú meg idősebb párok öltönyben és nagyestélyiben ülnek le akár a földre is a kiemelt helyárú, ezerötszáz forintos jegyükkel, csak hogy megnézhessék Szikora János rendezését. A tér itt nagyobb, a játék messzebbre kerül, mint Pesten, de énszerintem nem árt, ha nem látjuk olyan élesen. Van itt ez a nagydarab, izzadós, szétzuhant ember, akit Balikó Tamás egyfolytában ittasan vagy álomittasan beszéltet. És ez a mindenre kapható lány, akinek Verebes Linda juttat némi egészséges önérzetet és kíváncsiságot. Hogy mi fűzi őket egymáshoz, azt kívülről úgysem lehet megállapítani, más pár esetében sem. Bár elementáris szexuális vonzalmukból talán mégiscsak érzékelnünk kellene valamit.

Áprilisban a Keveházi Gábor irányította tánctagozat állt elő egy pluszprodukcióval: a Beszélő testek című esttel, mely három egyfelvonásos balettet tartalmazott. Az első, a Bach-zenére készült Partitions au Patio, a francia Myriam Naisy munkája, egy régi pécsi előadás felújítása. Két férfi és egy nő főként kar- és kézmozdulatokra koreografált tánca, ami különösen a nyúlánk Spala Korinnának áll jól. A második rész a leghatásosabb: a finn Jorma Elo Bársonyvörös című alkotásában lendületesen keverednek a klasszikus balett elemei a táncolni kétségtelenül tudó mai popdívák klipmozgásával, pantomimmal, break-tánccal, s mindezt érdekesen ellenpontozza az agyonhasznált Chopin-zene, amit hallunk. Az este az Egerházi Attila alkotta Beszélő testek kel és sikerrel zárul.

Májusban az ötvenedik előadása felé jár már a Fekete Péter, az Illatszertár és Az imposztor - amiből leszűrhetjük, hogy az évad valamennyi nagyszínházi bemutatóját jól fogadta a közönség -, látható a hetvenötödik felé közelítő, korábban született Valahol Európában és a századik előadását ünneplő Jézus Krisztus Szupersztár. Játszották még az idén a tavalyról megmaradt Carmen-szerelmek et és a Családtörténetek, Belgrád előadását.

Végigkísérvén a szezont, mire jutottam? - kérdezheti bárki, akár én is magamtól. Nézői tapasztalatokhoz egy vidéki nagyszínházról, amelyet Balikó Tamás vezet több mint tíz éve. Közepesen konvencionális műsorterv átlagos kivitelezése adott részletes képet arról, hogy mit akar, képzel el, tolerál, fogad be, valósít meg és nyel le az a színházi ember, aki - mint azt Jordán Tamás kinevezését követően maga Balikó tudatta egy Népszabadság-interjúban - művészi szempontból meghatározója lesz a Nemzeti Színháznak.

Stuber Andrea