Pénz, pénz, pénz

El lehetne egyetlen huszárvágással intézni a dolgot: rakosgatni a különféle rubrikákból és rubrikákba a különféle milliókat és milliárdokat, míg a végén jutna minden rászoruló érdemesnek pénz, paripa, fegyver. És lenne sírás-rívás is, persze.

Nem lesz huszárvágás. Ámde alakul, módosul, változik - tán javul is - a színházi finanszírozás struktúrája, egyelõre csak a fejekben, de mégis: lassan szöget üt és gyökeret ver itt-ott a gondolat, hogy ahogy most van, az nem jó. Elsõsorban mûvészileg nem jó, hiszen ki merné vitatni, hogy a merev finanszírozási struktúra az innováció, a mûvészi úttörés, értékteremtés gátja.

A Színház - Kritikai és elméleti folyóirat 2003 szeptemberi számábólSchilling Árpád, Bodó Viktor, Hudi László, Alföldi Róbert, Zsótér Sándor, Fodor Tamás és csapatuk, Novák Eszter, Szász János - sorolhatnánk tovább a csapatos és magányos alkotókat, akiknek közös nevezőjük semmi több, mint az anyagi - következésképp a művészi - létbizonytalanság. És pusztán udvariasságból nem állítok most össze listát azokból, akik mint valami tuti gebinben ülnek egy-egy (pénzzel, bár sosem eléggé kipárnázott) épületben, és szakmányban untatják a nagyérdeműt, és maguk is unatkoznak.

Alább azzal kísérletezünk, hogy a "ne tegyünk semmit" képtelenül masszív ellenállásával szemben mégiscsak szemügyre vegyük a színházi finanszírozás (becenevén a színházi struktúra) problémakörét. Tesszük ezt a nagy intézményes színházi formációk evidens ellenállása, jobb esetben szilárd érdektelensége közepette; abban a reményben, hogy legalább a szakma páriáinak és elszánt ifjainak néma támogatását bírjuk. Megkerestük és egy asztalhoz ültettük a színházi finanszírozás illetékeseit, szakembereit, hivatalosakat és színháziakat, és föltettük az első kérdéseket.

Valami hátha elkezdődik. Ezen az első beszélgetésen - amely a Jordán Tamás vezette Nemzeti Színház meghívására egy pompás panorámájú teremben zajlott -, mint a szerkesztett változatból látni fogják, a színházi emberek alig vagy egyáltalán nem szóltak hozzá, nem mintha nem lett volna mondanivalójuk, ezért a beszélgetés túlságosan hamar és direkten a döntnökök és szakértők eszmecseréjévé alakult. A Nemzeti Kulturális Alap tízéves fennállásának apropójából szervezett találkozó gyorsan kritikai fórummá lett, melyen csak az első szavak hangoztak el, az utolsók még nem. Terveink szerint a fölvetett kérdéseket napirenden tartjuk; folytatás következik. A fölmerült ötleteket nem engedjük a feledésbe merülni, a további illetékeseket, érintetteket és "célszemélyeket" nem engedjük hallgatni.

A kerekasztal-beszélgetésen kívül e számunkban "kiegészítő" interjút közlünk Harsányi Lászlóval, a Nemzeti Kulturális Alap elnökével, valamint Megyeri Lászlóval, a most ötéves Thália Színház igazgatójával. A későbbiekben - ugyancsak a gondolatok továbbfűzése, valamint konkretizálása céljából - megkérdezzük majd Körmendy Ferencet, a Főváros Kulturális Bizottságának elnökét, Baán Lászlót és Szabó Istvánt ezúttal "személyre szabottan", és mindazokat, akik érintve vagy találva érzik magukat. Tán fölösleges is hozzátenni: várjuk a véleményeket, vitacikkeket is - bár e tárgyban, vagyis a kinyilvánításban, közzétételben a mi szakmánk nem jeleskedik.

Csáki Judit