Új kabát kell

Kerekasztal az NKA-ról és az elosztásról



Résztvevõk: Baán László, a NKÖM gazdasági helyettes államtitkára, Csóti József, a Radnóti Színház gazdasági igazgatója, Fodor Tamás, a Stúdió "K" igazgatója, Gáspár Máté, a Krétakör Színház produkciós vezetõje, Harsányi László, az Nemzeti Kulturális Alap elnöke, Megyeri László, a Thália Színház igazgatója, Schiffer János fõpolgármester-helyettes, Szabó István, az OSZMI igazgatóhelyettese, Závecz Ferenc politikai tanácsadó, Wettstein Tibor, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház gazdasági igazgatója.

A Színház - Kritikai és elméleti folyóirat 2003 szeptemberi számábólSZÍNHÁZ: Megpróbáltuk egy asztalhoz ültetni azokat, akik remélhetőleg a legjobban ismerik a mai magyar színházi finanszírozási rendszer problémáit. Ráadásul - részben legalábbis - ők azok, akik a színháznak juttatható pénzek mértékéről és a támogatás formáiról döntenek. Nemcsak azt várjuk tehát ettől a beszélgetéstől, hogy kiderül, melyek a mai magyar színház finanszírozásának leggyengébb pontjai, hanem azt is, hogy hogyan lehetne ezeken segíteni.

HARSÁNYI LÁSZLÓ: Én azt gondolom, hogy létezik egy finanszírozási koncepció, amit a jelenlévők nálam sokkal jobban ismernek. Ez az önkormányzati színházak esetében összekapcsolja az állami és az önkormányzati pénzeket, tehát egy egymáshoz rendelt finanszírozási metódus, amely az önkormányzati "saját" pénz - hogy ez mennyire saját, erről talán később - függvényében rendeli hozzá az állami pénzt. Ennek a rendszernek van egy "jelentéktelen" hibája: nem működik. De anélkül, hogy ebbe most belemélyednénk, az első kérdés az, hogy egyáltalán jó-e ez a megoldás. A másik, ami szerintem az egész színházfinanszírozás kulcskérdése, hogy jó és működőképes-e az a koncepció, amely szétválasztotta a fenntartási és a működési kiadásokat. Valamikori közgazdászként ezt tartom a másik sarkalatos kérdésnek. Szétválasztható-e egyáltalán ez a két funkció? És ha már szétválasztottuk őket, akkor mind a két rész működésképtelen-e, vagy csak az egyik - ezt a színházi emberek talán meg tudják mondani. Számomra úgy tűnik, hogy valójában egyik rész sem működik jól. Ehhez tennék hozzá három rövid kiegészítést. Ennek a koncepciónak az az egyik problémája, hogy az önkormányzati része "elolvadt". Az állam nem képes követni a változásokat, az önkormányzat meg nem képes kezelni őket; mellesleg nem is akarja, mert mások a feladatai, mert az önkormányzatiság általában barátságtalanul bánik - nem biztos, hogy saját akaratából - az intézményfenntartásokkal; nemcsak a színházival, hanem az egészségügyivel, a bölcsődeivel, mindennel. Az iskoláért, óvodáért az emberek kimennek az utcára tüntetni, de a színházért nem fognak kimenni. Ezt kellene józanul végiggondolni. Kettő: vajon egy ilyen konstrukció elbírja-e, hogy több kézben legyen az inflációkövető mechanizmusa.? Három: az életmentés problémája. Ha egy ilyen koncepció reálisan meg van alapozva, akkor el lehet dönteni, hogy kell-e egy vis maior-alap, mondjuk, öt százalék, arra az esetre, ha bajba kerül egy színház.


Harsányi László

SCHIFFER JÁNOS: Amit Laci elmondott, az az úgynevezett "udvari" színházak finanszírozására igaz. Ezek az intézmények a költségvetési törvényben nevesítve vannak: Szegedi Nemzeti Színház, a főváros tizenvalahány színháza és így tovább. Ez a színházfinanszírozáson belül egy szűkebb téma, de erről is lehet beszélni. Én egyébként alapgondolatként nem tartottam rossznak, hogy szét van választva a működési és a művészeti tevékenység; más kérdés, hogy épp az infrastruktúra finanszírozása, támogatása csökkent az elmúlt időben drasztikusan. De emlékszem, amikor 95-ben fölmerült, hogy a dunaújvárosi színház kerüljön föl a támogatottak listájára, akkor nem egy színházigazgató élesen szembefordult ezzel az elgondolással, mondván, hogy akkor többfelé oszlik a pénz. Szerintem nem a kőszínházak finanszírozása a legnagyobb probléma, és azt sem tartom igaznak, hogy az önkormányzatok a saját anyagi helyzetükhöz képest ne volnának elég nagyvonalúak. Az igazi problémát abban látom, hogy mi van a többi színházzal; azokkal, amelyek mostanában jönnek létre. Ez a rendszer ugyanis képtelen kezelni azt a helyzetet, ha újabb színházak jönnek létre, mert képtelen befogadni őket. Én ezt látom problémának.

SZÍNHÁZ: Nem biztos, hogy az újonnan jövők finanszírozását külön kellene vizsgálni, lehetséges, hogy a kőszínházakéval együtt, merthogy a kettő összefügg. Lehet, hogy a kőszínházak felét ki kellene üríteni, bennük igazi befogadó intézményeket létrehozni; akkor máris világos, hogy az egyetlen struktúra gondja ez az egész komplexum. Mert ha például a Krétakör jól "kiabál", előbb-utóbb bekerül abba a körbe, ahol több szeletre osztják a tortát.

SZABÓ ISTVÁN: Én azt állítom, hogy akár ez a struktúra is be tudja fogadni az új formációkat. Összeírtam a színházra fordított összegeket, a minisztériumi színházak is benne vannak, az Opera is, minden: a színház 2003-ban harmincmilliárd forintba kerül. Ebből az állam ad húszmilliárdot, a fennmaradó tíz a bevétel és az önkormányzat közt oszlik meg. Ebből a tényből sok minden következik. Ha elfogadjuk a sokat emlegetett ötmilliós nézőszámot, akkor egyetlen osztással összefüggés teremthető a harmincmilliárd és az ötmillió közt, valamint az ötmilliárdos bevétel és az ötmillió néző közt is. Ez a kiindulópont. Ezen belül viszonylag önálló életet él az a rész, amit az önkormányzati színházak finanszírozása jelent, de valóban nem csak erről kell beszélni. Amikor azt mondom, hogy az önkormányzati színházak finanszírozásának van valamelyes strukturáltsága, akkor azt is mondom, hogy a többiének meg nincs. Nem lehet például tudni, hogy a minisztériumi színházak miért éppen annyi pénzt kapnak, amennyit, vagy hogy az új Nemzetinek hogyan állapították meg a költségvetését. Márpedig ha ez igaz, annyi feltétlenül következik belőle, hogy az önkormányzati színházak esetében legalább valamennyire beleláthatunk a finanszírozásba, azaz van valamilyen szakszerűség, kialakult egyfajta szakmai partnerség.


Néhányan a kerekasztal résztvevői közül


Tavaly ilyenkor a Színházi Intézet a minisztérium megrendelésére készítetett egy elemzést az önkormányzati színházak finanszírozásról. Amikor előzetesen megkérdeztem, mennyi pénzre lehet számítani, Baán Laci azt mondta, az inflációkövetés összegére, mire azt feleltem, hogy akkor bele sem érdemes fogni. Alkudozni kezdtünk, noha pénze egyikünknek sem volt, aztán nekifogtunk a munkának. Adatokat kértünk be, és noha tudtuk, hogy a jelenlegi rendszert most nem tudjuk fölváltani egy jobbal, de ahhoz ez a négy hónapos munka talán elég volt, hogy a tennivalókat meghatározzuk. Kiszámítottuk, hogy a rendszer fennmaradásához még két és fél milliárd forintra van szükség (hatmilliárd volt akkor a támogatás). Nagy hősök voltunk: le mertük írni azt is, hogy a rendszer teljes rekonstrukciójához pedig négymilliárd kellene. Ezeket az épületműködtetési adatokból s egyéb összefüggésekből számoltuk ki, a részletekbe most nem mennék bele. Végül - ma már tudjuk -, bár nyilván nem a tanulmány hatására, de lett pénz, emelkedett a költségvetési támogatás. Amit egyes színházak nem éreznek. Az önkormányzatok egy részénél ugyanis általános gyakorlat, hogy csökkentik a támogatásukat olyankor, amikor több pénz érkezik a központi kasszából - talán azért, mert sokszor kellett adniuk olyankor is, amikor az állam nem adott eleget.

Visszatérve arra, hogy kell-e, lehet-e a finanszírozásban rendszert váltani. Örömmel hallottam néhány hónapja a minisztériumi kollégáktól, hogy "most még a régi, rossz finanszírozást kellett csinálni, mert nem volt időnk, de ezután majd másképp lesz". Azt gondolom, hogy ha a színházi szakma számít valamit, akkor az új elképzelésekről a szakmának tudnia kellene. De eddig nem történt semmi. Pedig elismerem, hogy változtatni kellene; igaz, a változtatás sok érdeket és érdekeltséget sértene, tehát nagyon elő kellene készíteni - na, ehhez képest nem tartunk sehol. Pedig most viszonylag sok pénz van - mégsem történik semmi.

CSÓTI JÓZSEF: Egyáltalán nem látunk tisztán, mi, színháziak. Azt hittük, hogy itt lesz a Kánaán, a végén pedig a támogatás nominális emelésének nagy részét elvitte az ötvenszázalékos béremelés. Nem tudom, ez volt-e a költségvetés szándéka.

SCHIFFER JÁNOS: Zsámbéki Gábor avval keresett meg, hogy ahhoz, hogy követelni tudjon a színészeitől, magasabb bért kell adnia. Elindítottunk hát egy béremelést, nem nagyot, de valamilyet. Ezek után miért mondjuk, hogy az ötvenszázalékos béremelés ki lett véve a színházból? Hát nem az ott dolgozók kapták meg? Azt a kérdést kell föltennünk inkább, hogy mi az önkormányzat kompetenciája, és mi nem az övé. Csak a saját intézményeit kell-e fenntartania, avagy nyitottnak kell lennie, és az összes Budapesten működő színházzal foglalkoznia kell? És ha igen: vannak-e ehhez normatív forrásai?


Schiffer János

SZÍNHÁZ: Vannak?

SCHIFFER JÁNOS: Nincsenek. A Ruttkai Színház támogatása az önkormányzat dolga? És a Krétaköré?

BAÁN LÁSZLÓ: Az itteni önkormányzati színházi rendszer a többi volt szocialista országéhoz képest nagyon hatékonyan őrizte meg magát. Olyan színházbezárások, mint a lengyeleknél, cseheknél, nálunk nem voltak. Pénzügyi szempontból az elmúlt tizenkét év viszonylag eredményes volt. Ebben az évben elég fontos szerepe volt a Szabó Pista által említett és készített tanulmánynak; bekerültek a fejekbe az aktuális adatok, és legalább mindbe ugyanazok az adatok. A Pénzügyminisztérium számításaiban nem arról volt szó, hogy minden bér automatikusan emelkedik ötven százalékkal, hanem a közalkalmazotti bértábla alsó limitszámait emelték. A művészeti területen a legtöbb helyen azért a minimum fölött kerestek a kollégák. Az érdekegyeztető megállapodások szerint a PM átlagosan ötvenezer forint bruttó béremeléssel számolt, így jött ki a másfélmilliárd forintos többletigény az önkormányzati színházak munkavállalói tekintetében, természetesen nem beleértve a vállalkozói formában működő munkatársakat. A legutolsó pillanatban aztán a kitartó lobbizás eredményeként ehhez még plusz két és fél milliárdos emelés járult. Tehát az önkormányzati színházakra eredetileg fordítható másfélmilliárdos állami többlet négymilliárd forintra nőtt. Szerintem a színházi gazdálkodásban ez a plusz két és fél milliárd forint fedezetet biztosít a számlás művészek vállalkozói díjának emelésére is. Így tehát többnyire ők is részesülnek az emelésből, s még mindig kellene maradni némi többletnek a négymilliárdból a színházaknál.

A másik kérdés az önkormányzatok visszavonulása a színházak finanszírozásából. Tényleg előfordult ilyesmi több helyen is, de az önkormányzatok összességében mégis az inflációt meghaladóan, 13 százalékkal növelték a saját támogatásukat, sőt néhányuknál ugrásszerű emelkedés mutatkozik. Egyetlen mondat kellett volna a költségvetési törvényben ahhoz, hogy az önkormányzatok ne léphessenek vissza minden következmény nélkül eddigi finanszírozási kötelezettségükből. Azt a mondatot, hogy az önkormányzatok a saját hozzájárulásuk alapján részesednek az úgynevezett művészeti támogatásból, azzal kellett volna kiegészíteni, hogy amelyik önkormányzat csökkenti támogatását, azt valamilyen büntetőráta is sújtja.

SCHIFFER JÁNOS: Ez az arány kezdetben egy az egyhez volt, most meg negyvennégy fillér az egy forinthoz, tehát az állam nem tartotta a szavát.

BAÁN LÁSZLÓ: Egyfelől ez az arány soha nem volt egy az egyhez, másfelől az állam soha nem ígérte, hogy az arányszám változatlan marad. Sőt: a művészeti támogatásnak, amelyben az önkormányzati forinthoz arányosan társul az állami forint, éppen az az értelme, hogy egyfajta érdekeltségi alapként növelje az önkormányzatok finanszírozási hajlandóságát. Ezt a célt létrehozatala óta viszonylag jó hatásfokkal el is éri. S azt sem szabad elfelejteni, hogy az önkormányzati színházak közpénzből történő finanszírozásának nagyobbik részét mindig is az állam állta, ez évben például közel kétharmadát.


Baán László

FODOR TAMÁS: Amiről ti beszéltek, az szakszervezeti kérdés, amihez nem értek. Ez a dolog, mármint a struktúra és a finanszírozás viszonya-kapcsolata megmerevedett, pedig 1989-ben azt hittük, hogy megváltozik. De semmi nem változott, az intézmények híznak továbbra is. A bérekről például egyetlen szót sem tudok mondani, mert - kis túlzással - azt sem tudom, mi az a bér. Én ugyanis tulajdonképpen kényszervállalkozókat biztatok adócsalásra. Van olyan színész, aki a számlát is mindig máshonnan veszi, lefizet érte tíz-húsz százalékot, hogy ne az alapítványnak kelljen a magas bérjárulékokat fizetnie. Visszatérve arra, hogy mit támogassunk a színházban, egy kérdéssel kezdem: miért támogatunk olyan nézőket, akik tudnának költeni jegyre, és miért nem támogatjuk jobban azokat, akik nem tudnak költeni rá.? Én mindennap kasszát csinálok, tehát pontosan tudom, mennyibe kerül egy előadás, mint ahogy pontosan tudom azt is, hogy a Stúdió "K" az olcsó jegyáraival kiket támogat. A gyerekelőadásokon például húszezer forint a bevétel, a kiadás - a fellépti díjakat leszorítva - nyolcvanezer, és ebben még a rezsi sincs benne. A mi közönségünk ugyanaz, mint a Kamráé vagy a Radnótié, tehát ugyanazt a réteget támogatjuk mi is, mégpedig nagyon komolyan. Ezek a nézők egyetemi végzettségűek vagy éppen tanulnak - tehát az állam ezt a szociológiailag jól meghatározható réteget támogatja rajtunk keresztül. Ez szerintem jó, de nem eléggé jó. Mert egyszersmind azokat az amúgy fizetőképes polgárokat is támogatja - különösen vidéki vonatkozásban igaz ez -, akik számára a problémakerülő, fogyasztóbarát színházi előadás nem több, mint a társasági összejövetel egy lehetséges formája. Ez is egy lehetséges és szükséges funkciója a színháznak, de mivel itt a rászorultsági elv nem érvényesíthető, nem föltétlenül támogatandó. A minőségi színház nem tömegeknek szól. Az érdekes színház mindig egyszerre kevés ember együttes élményszerzésének színhelye. Nem pusztán azért bukik meg valami az Erkel Színházban, mert, mondjuk, rossz, hanem mert ott nem lehet színházat nézni, mert az nem színház. Egyszerűen képtelenség egy ekkora csarnokban létrehozni a nézőkkel azt a kontaktust, amelynek eredménye az egyidejű közös élményszerzés. Csakhogy az államnak, az önkormányzatnak igazából nincs szüksége az ilyen együttes élményszerzést lehetővé tevő kis stúdiókra, amelyeket, mondjuk, én érdekesnek és fontosnak találok. Valószínűleg én is tévedésből segítettem világra a Stúdió "K" pincéjét, mert arra alapoztam, hogy most majd egy másik világ jön, ahol - és ez nagyon fontos - az állam és a város számára az a lényeg, hogy létezzen valamiféle kulturális televény. Mert például a nagymesterek nincsenek meg kismesterek nélkül. Nincs művészeti televény nélkül elit művészet. Attól lesz egy városban művészet - és most csak a fővárosról beszélek, hiszen a vidék, mint említettem, teljesen más -, hogy sok kicsi elvarázsolt hely van benne. Ha valaki fellapozza a Pesti Estet, akkor látja, hogy egyszerre mi minden van ebben a városban. Másodlagos, hogy ezt egyelőre hányan nézik; az a lényeg, hogy pezsgés, óriási verseny van, és ez valamifajta eredményt hoz; bár az eseményeknek meghatározott nagyságú a közönsége, de a kör lassan bővül. Vidéken, sajnos, ez nincs így. Miért? Voltak tétova kísérletek, például a Soros Alapítvány azokat a vidéki színházakat kezdte jutalmazni, amelyek meghívtak alternatív vagy különleges előadásokat. Ez egyszer vagy kétszer előfordult, és akkor nagyon eredményes volt. Egyszerűen: le tudtunk menni vidékre. Egy kimozdulás a Stúdió "K"-nak majdnem annyi pénzbe kerül, mint egy kéthetes próbamunka. Igazi állami feladat lenne ennek a fajta infrastruktúrának, a színházak mozgási lehetőségének a megsegítése. A másik ilyen infrastrukturális feladat volna a közösen megoldható színházi gondok köre, mint a raktározás, az adminisztráció (ez utóbbitól mindenki fél, tudom, mert akkor be kell vallani, hogy mi mennyi; én azért nem félek, mert nekem mint alapítványnak törvény szabta kötelességem, hogy kirakjak az internetre mindent fillért). Újabb jogi kérdés, hogy hogyan változik át a közpénz átláthatóan és eredményesen magánpénzzé, ugyanis az alapítvány magánalapítvány. Rengeteg olyan jogi kérdés van, amit meg kellene beszélni: hogy hogyan lehet például a promóciót segíteni; hogyan lehet kombinálni a repertoárrendszert az en suite-tal. Óriási lehetőséget látok egy bizonyos "több társaságnak felszállást biztosító kulturális repülőtérnek" a felépítésében. Tudom, hogy különböző területeken - közös jegyértékesítés, egyebek - próbálkoztak már ezzel, és nagy ellenállásba ütköztek: a színházak ellenállásába, természetesen. Megértem. Én valamikor csak négy színház között szerettem volna létrehozni egy önkéntes együttműködést, hogy csökkentsük a költségeket. Nem ment. Mert mindenki ragaszkodik a saját marhaságaihoz, hiszen azért csinált saját színházat. Saját bejáratot akar, saját otthont. Ugyanolyan ez, mint hogy szívesebben építünk öröklakásokat és nem bérlakásokba megyünk, hogy könnyebben változtassuk a helyünket; olyan beidegződés ez, amely még nagyon sokáig fönt fog maradni. Tehát azt gondolom, hogy a munkaadói és munkavállalói ügyek mellett beszélni kellene azokról a lehetőségekről, amiket az állam bátran vállalhat. Mert az állam rásegítő szerepet vállalhat a kultúra támogatásában. Nem irigyellek benneteket, állami-önkormányzati vezetőket, mert ez nem kis feladat. De arról, hogy sokszínű legyen a színházi élet, hogy a szabad kezdeményezéseket támogatni, ösztönözni kell, nem szabad lemondani, mert akkor más politikai színben a késő Kádár-kort hozzuk vissza.

SZÍNHÁZ: Talán a szabad kezdeményezések ösztönzésében van az NKA-nak a legnagyobb mozgástere.

FODOR TAMÁS: Az NKA-ról most csak annyit, hogy felhatalmazása van a produkciók létrehozásának támogatására, néha már továbbjátszási támogatást is engedélyez, de alig.

BAÁN LÁSZLÓ: A mostani négymilliárd állami többletből pár száz milliót a nem intézményes formációknak kellett volna adni. A szakmának kellett volna azt mondania, hogy félmilliárd jusson a struktúrán kívülieknek, mert még ezt a többmilliárdos növekményt is úgy szívja fel a struktúra, mint a homok a vizet. Nagyon sokat segítene, ha a struktúra csak három és fél milliárdot kapott volna, mert a maradék félmilliárd ugrásszerű javulást hozott volna a struktúrán kívülieknek.

SZABÓ ISTVÁN: Amikor a színházak többsége részben strukturális okokból, részben saját hibájából alulfinanszírozott, akkor nem tehetnek mást, minthogy a lehető legmagasabb bevételt célozzák meg, a lehető legtöbbet kérik a jegyért úgy, hogy a nézőtér azért ne ürüljön ki. Két dolgot szeretnék mondani. Az egyik az, hogy az NKA-ban és egyéb helyeken is a lobbizás olyan jól működik, hogy az ellenérdekeltség elég tisztán kirajzolódik. Vagyis ne kockáztassunk, inkább a biztosat tartsuk fenn, akkor is, ha nagyobb kockázattal többre mennénk. Az említett anyagban leírtuk például, hogy az alternatív színházak támogatását duplájára kell emelni.

SZÍNHÁZ: A gazdasági szakemberek szemében minden színház egyforma, a minőségnek nincs szerepe. Az NKA viszont érvényesítheti a színvonalkülönbséget.

HARSÁNYI LÁSZLÓ: De azt a támogató nem mondhatja meg, hogy melyik a jó színház.

SZÍNHÁZ: Mégis képtelenség, hogy a támogatási szisztéma nem tartalmaz minőségi szempontokat. A támogató végtére is fönntarthat kuratóriumot, bármit, ami megmondja.

FODOR TAMÁS: Volt NKA-kurátorként mondok valamit; a Színházi Kollégiumban az alternatív színházak képviselőjeként én is ott ültem, és tudom, hogyan folyt a pénzosztás. Kerényi Imre megkérdezte, ki mennyi kulturális járulékot fizetett be, és mivel a kis nézőterű független színházak nem érték el a Madách Színház befizetéseit, ő szerényen csak a járuléknak megfelelő összeg visszaadását várta el. Most hogy történik? Megírja, mondjuk, a kaposvári színház ügyvezető igazgatója a pályázatot hét darabra, be fog jönni kettő, előre meg lehet tippelni, hogy melyik. "Mi vállalunk kezdő írót, akárkit, és aztán keresztfinanszírozunk, kapunk hárommilliót, és majd csak lesz belőle valami." De mi az alternatív színházban nem tudunk egy nagysikerű zenés vígjátékból keresztfinanszírozni. Próbáltam megnézni, hogy ki tölti ki a visszatérítendő támogatás rovatot - hát senki. Egyszer meg kellene vizsgálni konkrétan az input oldalt, meg az outputot, vagyis azt, hogy elérte-e célját a támogatás, illetve teljesítette-e a támogatott projekt a vállalt célkitűzést. Ebben nem az NKA-nak kell döntenie, hiszen létezik már egy-két olyan "minőségbiztosítási" fórum, szervezet, mint a POSZT vagy bármelyik szakmai találkozó, külföldi vendégjáték vagy akár a Kritikusok díja, amely segíthetné a kurátorokat a következő évi döntésekben. A törvény előírja ugyan a teljesülés ellenőrzését, de ez csak a kipipálás szintjén létezik, minőség-ellenőrzés nincsen.

SZÍNHÁZ: Ez baj.

FODOR TAMÁS: De ez a szempont már a pályázat kiírásában sem szerepel. Pedig csak itt, a produkcióknál lehet minőség-ellenőrzést végezni. Másutt nem lehet, az épületnél sem, a rezsinél sem, csak a produkcióknál.

SCHIFFER JÁNOS: Ez nem a finanszírozás asztala.

SZÍNHÁZ: Szerintem igen.

BAÁN LÁSZLÓ: Ha összeengedjük az oroszlánt és a hiúzt, akkor rendre az oroszlán fog győzni. Ha csak egy színházi kollégium van, és az az egy dönt minden színházról, az baj. A megoldás az volna, ha az NKA-n belül külön kerete lenne az intézményes színházaknak, és külön a nem intézményes formációknak. Mennyi most az NKA színházi támogatási kerete?

HARSÁNYI LÁSZLÓ: Durván négyszázmillió.

BAÁN LÁSZLÓ: Ebből kétszáz, ha esik, ha fúj, legyen a struktúrán kívülieké. Ezt ki kell mondani.

HARSÁNYI LÁSZLÓ: Engem mindig zavar, hogy állami támogatásról beszélünk. Ha lenne a támogatásnak közszolgálati politikája, az máshogy pozícionálná a feleket. Ilyen most nincs, sok területen nincs, kulturális területen végképp nincs.

BAÁN LÁSZLÓ: Eddig volt külön kerete az alternatívoknak az NKA-nál?

HARSÁNYI LÁSZLÓ: Nem volt.

BAÁN LÁSZLÓ: Az intézményes színházaknak erősebb az érdekérvényesítő képességük, mint az intézményen kívülieknek, már a kuratóriumokban is. Muszáj korlátot állítani az erősek elé.

SCHIFFER JÁNOS: Mi próbálkozunk ilyesmivel, sajnos, eddig nem sok sikerrel.

SZABÓ ISTVÁN: Szerintem meg már a költségvetési törvényben szét kellene választani azt a mondatot, hogy "színházi vállalkozások, alternatív színházi műhelyek". Mert a Ruttkai nem lehet egy kategóriában a Stúdió "K"-val.


Gáspár Máté és Szabó István

BAÁN LÁSZLÓ: Egyetértek, és ebben az évben mi a minisztériumban szét is választottuk a döntési folyamat során a törvény által egységesen kezelt keretet. Újra csak azt tudom mondani: már a kuratóriumi döntések előtt szét kell választani az arra illetékes állami vagy önkormányzati döntéshozóknak a színházi célú támogatási kereteket, hogy csak azok versenyezzenek egymással, akik egy súlycsoportban vannak.

SCHIFFER JÁNOS: De ki alakítja ki ezeket a kereteket? Az önkormányzati színházaknál ez egyszerű, mert megképződnek szinte maguktól. Létrejött a Trafó - be van írva a törvénybe. De mi lesz például a Karinthyval? Ki fogja besorolni azt a hatvanöt játszóhelyet Budapesten, amely nem nagyszínház? Ki dönti el, melyik kerül az ötvenmilliós keretbe, melyik a harmincba?

BAÁN LÁSZLÓ: Azt mondom, hogy a nagyok elveszik a kicsik pénzét. Ha a struktúrán kívüliek számára létrehozandó keretek kérdéskörét nézzük, akkor már mások a problémák, nem az elvek, hanem az arányok. Ki hol miért mennyit kapjon? Ezt a munkát el kell végezni, ezt a térképet meg kell csinálni, az államnak, az önkormányzatnak, hogy kitűnjön, hol keletkeznek színházi értékek. Akkor nem lesz probléma a finanszírozási keretek értelmes létrehozása sem.

SCHIFFER JÁNOS: Erre mondja a Krétakör, hogy ők nem az intézményen kívüliek közé tartoznak, hanem az intézmények közé.

SZÍNHÁZ: Mert nyilván lennének olyan keretek, amelyek nagyobb biztonságot nyújtanának, és akkor mindenki azokba akarna kerülni.

BAÁN LÁSZLÓ: Nem feltétlenül. A kiindulási pont az, hogy összehasonlítható dolgokat kell egymással összemérni, s aztán már csak az egyes, egymástól elkülönült kuratóriumoknak kell szakmailag korrekt döntéseket hozniuk.

SZÍNHÁZ: Ezek szerint a kuratóriumok összetételén sok múlik. Ha egy tag önmagának nem adhat támogatást, akkor mindjárt valós szempontok alapján mérlegel?

CSÓTI JÓZSEF: Szerintem ez nem így van. Én ültem már az NKA kuratóriumában. Az a néhány millió Kaposvárnak nem sok, de azért kell, a Stúdió "K"-nak sok. A gond nem az önzés, hanem a tájékozatlanság.

HARSÁNYI LÁSZLÓ: Az NKA-kuratóriumban a kőszínházak támogatása körülbelül egy-másfél százalékot tett ki.

SZABÓ ISTVÁN: De a többi nem az alternatívoknak ment.

HARSÁNYI LÁSZLÓ: Hanem fesztiválokra, utaztatásra stb. Igen. És az egészet torzítja a miniszteri keret is. Beszélgettünk kurátorokkal, egyelőre csak a policyről, a stratégiai kérdésekről. Ha egy kőszínház nem kapja meg a két százalékot, az szinte a hibahatár, észre sem veszi. De nem akarom megmondani a kuratóriumnak, hogy a rendelkezésére álló, mondjuk, háromszázhúszmillióból százat adjon az alternatívoknak. Azt akarom megmondani, hogy a rendelkezésére álló négyszáz vagy hatszáz millióból mit támogasson. Hiszen ha ezt a pénzt másképp osztják el az összes többi feladat között, ez a maximum hatszázmilliós összeg akkor is csak két százaléka annak a bizonyos hárommilliárdnak, és ennyi még optimális elosztás esetén sem mozdítja meg az egésznek a szerkezetét. Ez sebtapasz, nem több.

SCHIFFER JÁNOS: Kértem, hogy már a kiírásban kerüljenek előre az alternatívok, de ez is csak kicsivel jelent többet, a lényegen nem változtat. Ez sem fogja megoldani a struktúrán kívüli színházak problémáját. Nagyon nehéz különbséget tenni az alternatív színházak között, és még nehezebb ezt a különbségtételt elfogadtatni. Nehéz kiemelni a valódi súllyal rendelkező alternatív színházakat, ráadásul oly módon, hogy a többit se tegyük lehetetlenné. A pénzekből hiába csoportosítunk át; mondjuk, nem fog kapni a Vígszínház gyerekprodukciója - már ez sem egyszerű kérdés -, a szerkezeten ez sem változtatna. Ráadásul azt mondja a kuratórium is, meg a bizottság is, hogy a kis színházi vállalkozások is szolgáltatnak Budapest polgárainak kultúrát.

SZABÓ ISTVÁN: A struktúrához hozzá lehet nyúlni, ha nem az a cél, hogy pénzt elvegyünk, hanem az, hogy hatékonyabban használjuk fel, ami van, és hogy bizonyos keretfeltételek működjenek. Például a keretfeltételek közötti működtetéshez tartozik, amit Csáki Judit szokott mondani: hogy tudniillik színház és színház között különbséget kell tenni, besorolási különbséget. Mert az egyik színház, mondjuk, szórakoztató színház, a másik pedig művészszínház. Ez a két fajta nagyon sok vonatkozásban nem egy pályán focizik. Ennek a különbségnek a támogatásban látványosan meg kellene jelennie. Tudjuk: jelen pillanatban nem jelenik meg. Azért nehéz ezt a szempontot végigvinni, mert a budapesti és a vidéki színházak működési különbségei, amire itt több célzás esett, megkérdőjelezik az érvényességét. Például Budaörsön már nagyon nehezen tudom érvényesíteni a különbséget, pedig az már nem Budapest. A másik teendő az, hogy a pénzt nem automatikusan kell adni, hanem feltételekhez kell kötni. Ez az, amit pályáztatásnak hívunk. És az igazi pályáztatás itt még nem volt érintve, mert az NKA-t, meg egyéb ilyen kis filléres dolgokat nem nevezem annak. A pályáztatás akkor kezdődik, amikor a költségvetési támogatásuknak mintegy tíz-tizenöt százalékát kapják meg majd az intézmények. Ezt többször végiggondoltuk, végigszámoltuk, és azért nem mondjuk, hogy a felét, mert akkor ellehetetlenítjük a színházakat, mert nem bírnak el olyan kilengést, hogy az idén, mondjuk ötven százalékot kapnak, jövőre meg esetleg csak tizet, pályázati úton. De akkor a pályázatokat feltételekhez kell szabni, és nagyon komolyan kell lebonyolítani. Ezért kérdeztem meg korábban Harsányitól, vajon az NKA alkalmassá tehető-e arra - persze nem ilyen törvényi keretek mellett -, hogy egymilliárdot átvegyen az állami büdzséből, és az a saját pénzével együtt keresztülmenjen az NKA mechanizmusán.

Azt mondom továbbá, hogy a kőszínház csak a dolgok első szintje. A második szint talán még ennél is sokkal fontosabb: ez az alternatív, mondjuk inkább magánszínházak köre. Az előbbi milliárdokhoz képest itt párszáz millióról van csak szó. Kérem szépen, ez a kétszázmillió, amivel itt vacakolunk, ez a magyar színház innovációjának, megújításának a kulcskérdése. Éppen azért hihetetlenül rossz ez a helyzet, mert ilyen kis összegekről van szó, mégis képtelenek vagyunk megoldani. Azt gondolom, hogy nem egyszerűen a szakma ellenállása gátolja a megoldást; nem lehet azt mondani, hogy a Megyeri meg a Csóti ellenérdekelt, és ezért ők tiltakoznak. Nem; ezt együtt nem tudjuk megoldani. Ez a szörnyű.

BAÁN LÁSZLÓ: Amiről most beszélsz, ez a fajta tudatosság ebben a kérdésben mind a szakma részéről, mind a politika részéről hiányzik. Még egyszer mondom, ha a mostani három és feles vagy három milliárdos emelésnél az összeg egyhatodát átnyomjuk az alternatívokhoz - hát ennyi kellett volna.

SZÍNHÁZ: De mivel ezt senki nem tette meg, változatlanul az a kérdés, kinek kellene mégis megtenni ezt vagy mást, vagyis kinek kellene tudni kezelni a magyar színházi finanszírozás és struktúra kérdését.


Megyerei László és Csóti József

SZABÓ ISTVÁN: Én most végigveszem, hogy ki hogyan tudja ezt kezelni, és mindenki meg fog sértődni, természetesen. De hát ezt el is várom. Az állam viselkedjen úgy, hogy azt a pénzt, amit színházra szán, jobban megcímezze; valamint súlyának megfelelően egyeztessen a felhasználást illetően. Tehát stratégiailag egyeztetni kell a többi forrással, ami azért nem olyan egyszerű, hiszen tudjuk jól, hogy a független kuratóriumok többnyire egymás zsebében kotorásznak. Nem jó ez a "kompenzációs módszer", hogy mert ők adtak, mi nem adunk, vagy adjatok ti, mert mi nem adtunk. Ez nem játék. Az önkormányzat nem hagyható ki a folyamatból, mert hiába nem az ő intézményéről van szó, ha már az állam is támogat nem önkormányzati intézményeket önkormányzati pénzből, akkor az önkormányzatnak még inkább ez lenne a dolga. És azért ha kicsi pénz is ez, ha a duplája lenne, már nem olyan kicsi. Az én elképzelésem szerint a következő helyzet lehetséges. Azt mondják Schifferék, hogy kétféle színház van ebben a körben, amely minket érdekel. Az egyikről azt szoktuk mondani, hogy struktúrán kívüli. Én ezt a meghatározást olyan nagyon nem szeretem; jobban szeretem azt mondani, hogy van állami, önkormányzati vagy magánszínház. Ez tisztább meghatározás, mert a tulajdonosra, a fenntartóra utal. Tehát vannak magánszínházak. A magánszínházak egy része, mint például a Stúdió "K" és a Krétakör, már szemmel láthatóan bizonyítottak. Ezeket nem abban a kategóriában kell kezelni, amelyen belül mindig produkcióra adunk támogatást. Akkor hogyan? Hát úgy, hogy van egy színházi alapom, és annak egy részéből leszerződöm produkciókra. Azt mondom, hogy kedves Krétakör, ötvenmilliót szánok neked ötven előadásra a következő évben. Tárgyalhatunk erről? Ez azt jelenti, hogy ez az ötvenmillió bent lesz az én színházi támogatásomban, arra megkapom az államtól a mindenkori negyvennégy usque ötven filléreket, tehát valójában hetvenötmilliót terveztem neki. Így tárgyalok mindenkivel, akit ebbe a körbe tartozónak gondolok. És azt mondom, nekem az R.S.9. Stúdiószínház most ötmilliót ér, amire ő esetleg megsértődik, és nem kéri.

SZÍNHÁZ: Most kinek a nevében beszél?

SZABÓ ISTVÁN: Az önkormányzat nevében. Az persze nehéz kérdés, hogy ki az önkormányzat, mert az sem nem a Schiffer, sem nem a Körmendy, sőt ezekhez jön még egy egész Bermuda. legalább nyolcszög, és abban kellene ezt a programot elhelyezni. Nem szeretném ezt az egészet úgy leegyszerűsíteni, hogy azt mondom: amennyiben mi most itt a Schiffert jól felkészítjük, akkor hazamegy, és ezt az egészet mindjárt eldönti.

SZÍNHÁZ: Neki ehhez össze kell állnia a Harsányival és a minisztériummal?

SZABÓ ISTVÁN: Ez csak egyeztetés kérdése. Igazából belül kell elintéznie, az önkormányzatban, a bizottságokban. Ugyanis ott fogják tőle megkérdezni, hogy mi lesz azokkal a kis éhes szájakkal, akik most indulnak el, és csak egyetlen produkciót akarnak létrehozni?

SCHIFFER JÁNOS: Ezt nemcsak belül, kívül is el kell intézni. Addig értünk egyet ebben a dologban, amíg itt vagyunk tízen, de ha megjön a tizenegyedik, aki érintett abban, hogy X színház semmit sem kap, akkor abból már kultúrbotrány lesz utána, nem a SZÍNHÁZ-ban, hanem egy másik lapban.

SZABÓ ISTVÁN: Én azt gondolom, hogy ebben a körben kétféle típusú színház van. Az egyiket jellemeztem. A másik az, amelyik most indul, most akar létrehozni egy produkciót, és verseng azért a kétszázezer, maximum egymillió forintért. Mert ha ezeket megint kizárom, akkor mit teszek? Az állami struktúra mellett létrehozok egy "félállamit", és megint minden kaput bezárok, miközben mindig az a legérdekesebb, aki éppen a "művészet szélén" jelentkezik. Fontos viszont, hogy akik így bekerülnek ebbe a "fél" státusba, azoknak az életét úgy bástyázzuk körül, hogy ne kelljen "bemenniük a struktúrába", csak olyan mértékig, ameddig ők akarnak. Ezáltal megtörténhet, hogy nemcsak ez az egy kör lesz, ami most van, hanem több; lesz egy olyan is, amelyikben dolgozni lehet, és még el lehet dönteni, hogy akar-e innen továbbmenni, vagy nem akar.

SCHIFFER JÁNOS: És hogy veszel ki valakit a körből, aki már bekerült?

SZABÓ ISTVÁN: Úgy, hogy kötök vele egy hároméves szerződést, majd ennek lejártakor esetleg azt fogom mondani, hogy nem tudok vele tovább szerződni.

SZÍNHÁZ: De a megállapodásnál valamelyes garanciát kell vállalni. Ha ígérsz ötvenmilliót a Krétakörnek, akkor jelezned kell, hogy ez egy hosszabb távú kötelezettségvállalás kezdete.

SZABÓ ISTVÁN: A Krétakör évente elszámol, és elmondja, hogy teljesítette-e a megállapodást. Azt gondolom, a jó szerződésnek arról kellene szólnia, hogy mit adok és mit várok el. Minél árnyaltabban van megfogalmazva, annál jobban számon kérhető.

GÁSPÁR MÁTÉ: A Krétakör ma Magyarországon a "megszűnő színház" kategóriájába tartozik, mert - noha minden szempontból professzionális színházként működik - nem tudja a következő évadra leszerződtetni a munkatársait. A megszűnés pedig nyilván nem a legvonzóbb alternatíva. Az ezt előidéző válság jelei a színházi struktúra minden szintjén nyilvánvalóak - és hát erősebben is lehetne fogalmazni. Elindultunk annak idején a perifériáról, jövünk befelé; most öt éve dolgozunk együtt, és bizonyítottunk is jó néhányszor, itthon és külföldön egyaránt. Próbáltunk intézménnyé válni: megpályáztuk a Bárka Színházat - nem sikerült. Az intézményi struktúrába való gyors és egyértelmű integrálódás nem ment. Ez az út ma Magyarországon nem vezet sehova.

Szükség van egy olyan finanszírozási konstrukcióra, amely strukturális váltást eredményez. Nem esztétikai értelemben, mert szerintem ahhoz nincsen jogunk, hogy különbséget tegyünk színház és színház között; mi azt mondjuk, hogy színház van. Azért utasítottuk vissza az alternatív jelzőt, mert úgy éreztük, hogy a működésünket, a létezésünket lehetetleníti el, ha minket be lehet tenni az alternatív keretbe. Mert ettől kezdve mennek a "csomagolások", a tíz-, húsz-, százmilliók.

Mit kérünk tehát? Miért lobbizunk, harcolunk évek óta? Azért, amit Fodor Tamás is mond: hogy hitele legyen egy kezdeményezésnek. Hozzáteszem, hogy mi már a bizonyítékokat és az érveket is talicskával hordjuk évek óta. A Krétakör típusú kísérlet a társulati létezésben hisz, tehát a produkciós működés kiegészül, illetve alátámasztódik a társulati létezéssel. És hát ez az, ami sok pénzbe kerül. Az embereket fizetni kell tudni. Ezenkívül természetesen produkciós szemlélet is van. Én a mai napig produkciós vezetőnek nevezem magam, mert ki akarom fejezni, hogy hiszek a produkcióra épülő, pörgő működésben. A másik kérdés, hogy mi a teendő akkor, ha az történik, ami mostanában velünk történt. Hogy a produkcióink olyan keresettek, és olyan sikeresnek bizonyulnak, hogy "kénytelenek" vagyunk őket repertoáron tartani. Csak azért, mert produkciós szemléletből jött létre, nem fogjuk levenni a Liliom ot, hanem játsszuk tovább, amíg telt házzal megy. A Hazámhazám at levesszük, mert betöltötte azt a szerepet, amit neki eredetileg szántunk. De hogy a társulati rendszert és a produkciós szemléletet valahogy össze kell párosítani, az biztos. Ennek kulcsa viszont a probléma harmadik része: az ingatlan. Ha nincs egy terem, amit magunkra zárhatunk, és ahol normálisan dolgozhatunk - ismerünk ilyen példát, a Mozgó Házét, amely a turnékba és a külföldi eltartottságba kényszerülve, gyakorlatilag önmagát zabálta föl és szüntette meg -, akkor nem lehet létezni. Ez a Krétakör számára is jelentős veszély. Kell egy hely. Ez a hely Budapesten ma nem létezik, és bár egyetértünk abban, hogy a kulturális kínálat nagyon szép, mégsem elégséges. Hiányzik az a fajta befogadó hely, amely mögött ott van mindaz az infrastruktúra és kompetencia, amiről itt szó volt; ami az alkotás lehetőségét biztosítja a falakon kívül rekedteknek. Mi az elmúlt öt évben mindent kipróbáltunk: a Thália Színházzal kötött igen példamutató megállapodástól kezdve egy teljesen színházidegen hely, a Fővárosi Nagycirkusz bejátszásáig, hogy a Millenárisról, ahol a legutóbbi darabunkat mutattuk be, ne is beszéljek. Nincs hova mennünk. Létre kell hozni a fővárosban egy olyan helyet, amelyik biztosítékul szolgál az alkotómunkának. Meg kell teremteni a feltételeit, biztosítani a pénzt, az infrastruktúrát, és mögé, a holland modell alapján, nagyon sok lehetőséget a promócióra, a turnéztatásra. Ezt a koncepciót nem kell kitalálni, mert létezik és működik külföldön. Mi is odaadtuk a minisztériumnak, és a fővárosban is ismert ez a terv. Nem hiszek abban, hogy be lehet zárni színházakat, vagy hogy bármit el lehet venni attól, akinek van, mert az úgysem fogja odaadni. Én az igazi váltást abban látnám, hogy ezt a struktúrát egészítsék ki, tegyék flexibilisebbé; egy új modellt kellene meghirdetni, ami a befogadás, a "repülőterek" - ahogy Fodor Tamás már évekkel ezelőtt is fogalmazott -, a számonkérhetőség, a szerződés és a hatékonyság elvén működik. Erre persze kell fogadókészség a másik oldalról, az biztos.

SCHIFFER JÁNOS: Mi a Krétakör problémájával megkerestük az összes kőszínház igazgatóját, de a minimális befogadói készséggel sem találkoztunk. Van egy koncepciónk erről, egy inkubátorházról - vagy nem is tudom, minek nevezzem -, ahol sok műhelylehetőséget, próbatermet kellene létesíteni.


Schiffer János, Fodor Tamás, Gáspár Máté

GÁSPÁR MÁTÉ: Ennek a csírája sincsen meg jelen pillanatban. Gyakorlatilag a Szkéné működik olykor inkubátorházként, de nekik meg pénzük nincsen. És szerintem a Szkéné meg a Stúdió "K" is azáltal lett "alternatív", mert nincs infrastrukturális lehetősége arra, hogy befogadjon és megmozgasson. Ezt a fajta befogadást nem lehet számon kérni Zsámbékin vagy Léner Péteren, hiszen nekik nagy társulatuk, repertoárjuk van, és ezerszázalékos érdekük, hogy minden időt és minden lyukat kihasználjanak. Azt gondolom, hogy ha a Krétakörnek nem sikerül ezt megoldani mindazzal a művészeti potenciával, szakmai elismertséggel, nézőszámmal és sikerrel, amit a magáénak mondhat, akkor senkinek nem fog sikerülni. A mi kis személyes tragédiánk egyben nagyon rossz üzenet azok számára, akik ma indulnak.

FODOR TAMÁS: Örülök, hogy ez szóba került, mert erre muszáj megoldást találni. Olyan színházi hotel kellene, amelyben még magán(színházi)lakosztályok is lehetnek. A hely ugyanis, amelyben egy színház létezik, sugall valamit. Persze be lehet rendezkedni arra, hogy egyszer cirkuszba játsszunk, egyszer elhagyott gyárépületben, egyszer egy kölcsönteremben. De egy idő után ez nem megy. Mert kell egy hely, ahova leül a színész, ahol otthon érzi magát. A társulat arculatát többnyire azok alakítják, akik játszanak benne. Arra kezd felfigyelni a néző, az kezdi érdekelni: a társulat, és nem elsősorban a produkció. Persze, a társulat produkciókban működik, és produkciók hosszú során forrja ki magát. A társulat életkora nem négy év. Most négyéves igazgatói megbízásokat ajándékoznak nagyon értékes ingatlanokkal. Odaadják valakinek a házat, és utána árgus szemmel figyelik, hogy miben vét az illető, és mikor. Illenék megbecsülni azokat a műhelyeket, amelyekben az alkotók többéves együttlétre rendezkednek be, ahol számottevő az önerő, bár kisebb a hozomány. Ezeknek a független társulatoknak és az őket támogatni akaró államnak a viszonyát próbálom a légikikötő és az azt használó légitársaságok viszonyához hasonlítani.

SZÍNHÁZ: De ezt sem lehet egy kasszából megcsinálni. Lehet azt mondani a Fővárosnak, hogy találjon egy olyan helyet, ahol három-négy társaság is dolgozni tud egyszerre, és ahol otthon van egy ilyen színház, amelyiknek viszont van annyi pénze, hogy kibérelje azt a helyet, ahol játszani tud. De a főváros nem tudja ezt megcsinálni az állam, a minisztérium és a többi lehetséges támogató nélkül.

FODOR TAMÁS: Tehát elérkeztünk a politikai akarathoz. Ugyanis az ehhez szükséges összeget a költségvetési törvény tartalmazza, az pedig politikai döntés eredménye. Ezért vagyok én kétségbeesve, mert a támogatásokban meg kellene jelennie ennek a szemléletnek - vagyis a kockázat vállalását, az innovációt kellene kedvezményezni. Annak a kockázatnak a vállalását, amelynek eredménye lehet egy új termékfajta, egy új nullszéria, amely nem azonos a sorozatgyártással. Én azért bíztam valamikor a Nemzeti Kulturális Alapban, mert bár el van távolítva az államtól, mégis érvényesülhet benne az az alapelv, miszerint az országgyűlés, illetve a népképviselet felelőssége és kötelessége pénzt adni arra, hogy jelen legyen a kultúra az országban, méghozzá minél magasabb színvonalon legyen jelen, de azt már ne mondja meg, hogy ennek a kultúrának mi legyen a tartalma. Mert az állam dolga: beruházni sztrádákba és a kultúrába, de nem azon az alapon, hogy ez az én intézményem-e, emez pedig az AKA sztrádája-e ebben a pillanatban, avagy koncesszióba adom ki. Ez volna az igazán erős politikai döntés, már persze ha egyszer komolyan vennék azt, ami minden politikai erő zászlaján ott volt a rendszerváltás hajnalán, de aztán azonnal elfelejtették és eldobták (velem együtt és mindenkivel, akinek ebben vétke volt); azt ugyanis, hogy minden új kezdeményezést segíteni kell, nem csak a saját tulajdonú intézményeket. Ehelyett a gyakorlat: az intézményeinket el kell tartani, mert ha nem, abból botrány lesz. A színházfinanszírozás legfontosabb elve tehát: ne legyen botrány. Ebből lenne jó botrányt csinálni, de nincs erőnk hozzá. Ha a Krétakörnek van ereje a botrányhoz, akkor talán valami történik majd.

BAÁN LÁSZLÓ: A kulcspontokon kellene a koncepciót kidolgozni; ott, ahol az innováció belép a képbe. Valóban az intézményesült színház körüli világról van szó, nem csak az alternatív színházakról. Azt kell megnézni, hogyan lehet a létező állami pénzeket, a létező színházi helyeket jobban használni, illetve, hogy milyen plusz forrásokra van szükség. Nem kellene szerintem ehhez újabb nagy összeg. A meglévő kereteken belül kell ezt a közbülső finanszírozási rendszert létrehozni; egy olyan keretet, amely képes azokat az állandósult magánszínházakat támogatni, amelyek ezt megérdemlik. Aztán lehet olyan beruházást tervezni a jövő évi költségvetésben, amelyik a "repülőteret" vagy "inkubátorházat" valamilyen módon a fővárossal együtt létrehozza. Ez megvalósítható új beruházásként, vagy akár egy meglévő épület, netán színház átalakításával. Tehát magyarul, ami ennél az asztalnál az elmúlt néhány órában elhangzott, azt intézményesíteni kell.

SZÍNHÁZ: Nagyon jó lenne hinni, hogy igaza van, és itt a megfelelő résztvevők ülnek együtt ahhoz, hogy ez az új keret létrejöjjön. Mi kell hozzá egészen konkrétan? Ugye, kívülről nézve mi, gazdasági outsiderek, borzasztóan félünk a keretektől, mert attól tartunk, hogy abban a pillanatban elvész az ügyben az innováció.

BAÁN LÁSZLÓ: A vége, ahogy Fodor Tamás is mondta, a politika. Az fogja kimondani a költségvetésre a végső szót. A lényeg az, hogy legyen egy megfelelően konzisztens logikájú anyag, amelyik megmondja, hogy ehhez és ehhez ennyi és ennyi pénz kell. Hogy aztán ezt ki vállalja föl, az az adott kormányzati pozícióktól, erőktől függ. Még egyszer mondom: ha van egy ilyen anyag, amely szakmailag elfogadott, és anélkül jelent megújulási pontot, hogy felforgatná az egész rendszert - mert erről nincs szó, szükség sincs rá -, akkor meg lehet találni azokat a szereplőket, akik ezt föl tudják vállalni.


Schiffer János, Gáspár Máté és Szabó István
Schiller Kata felvételei

SZÍNHÁZ: Kíváncsi vagyok, hogyan jöhet létre a Fővárosban egy olyan beruházás, amelyben mindenki kutya kötelességének érzi, hogy összerakja, amije van, hogy megoldódjék azoknak a színházi formációknak a gondja, amelyek.

FODOR TAMÁS: Létrejöhet. Ebben még én is bízom, mert ebbe a vállalkozásba még magánpénzt is be lehetne vonni.

BAÁN LÁSZLÓ: Legfeljebb egy kevés magánerő jöhet szóba. De először a kabát kell. Ha lesz rajta egy szép gomb, örülünk neki, ha nem, akkor teljesen közpénzből kell megoldani a problémát. Példák sora mutatja, hogy ha a politikai döntéshozatal kulcsszereplői mind a kormányzatban, mind a fővárosban valamely ügyet a sajátjuknak éreznek, akkor igen gyorsan meg tudnak oldódni a legmakacsabb problémák is. Ha ez a személyes elköteleződés meglesz, akkor az intézményi-finanszírozási kereteket már könnyű lesz az együttműködésben résztvevő partnerek között egyeztetni.

SZÍNHÁZ: Nem került szóba egy sor olyan dolog, ami még a jelenlévők kompetenciája lett volna. De most ennyire telt.