Mire kellenek a világsztárok?

Mozart: Don Giovanni

Márok Tamás


Áll Heller Ágnes az amfiteátrum közepén, és Don Giovanniról beszél. Körülötte félkörben százvalahány ember magasodik. Ha nem is éppen fizetett nézõk, de azért ingyen jöhettek az elõadásra. Igaz, nem kõpadkán ücsörögnek (köztük a Krónikás), és felettük sem a csillagos kék ég ragyog, csupán a miskolci Játékszín mennyezete, de nem csak a tér idézi a színházat.

Mire kellenek a világsztárok?

Mozart: Don Giovanni

Márok Tamás


Áll Heller Ágnes az amfiteátrum közepén, és Don Giovanniról beszél. Körülötte félkörben százvalahány ember magasodik. Ha nem is éppen fizetett nézők, de azért ingyen jöhettek az előadásra. Igaz, nem kőpadkán ücsörögnek (köztük a Krónikás), és felettük sem a csillagos kék ég ragyog, csupán a miskolci Játékszín mennyezete, de nem csak a tér idézi a színházat.

A publikum vegyes, sok az unatkozó nyugdíjas, de akad érdeklődő fiatal is. Akiknek nincs pénzük jegyet venni az esti opera-előadásra, hát eljönnek a délelőtti, az operáról szóló előadásra. De igazi színházat kapnak most is. Az idős asszony élénken gesztikulál, nyakláncát babrálja, s közben föl-alá járkál a színen és a filozófiatörténetben. A lassú agyúak már az elején elvesznek, de az élénkebb szellemnek is résen kell lenni, mert az összefüggésre olykor csak futólag utal a tanárnő, a lényeg sokszor a sotto voce elmotyogott mellékmondatban lapul.

Don Giovanni a Komturral vív, Heller pedig vele. Don Giovanni-értelmezések, ezt a címet adja magának, de nem annyira a művet, inkább a főhőst elemzi. Nem zseniális hódító, nem romantikus szuperférfi, rázza a fejét Heller, s csörög a nyaklánca. Inkább Deborah Warner értelmezésére hajlik: Don Giovanni gaz csábító, brutális ember. Annát nem meghódítani akarja, hanem megerőszakolni. Ezt maga a lány mondja el valamikor az első felvonás kétharmadánál. Ezért is húzódozik később Anna attól, hogy igent mondjon Ottaviónak: nem tud szabadulni a sokk hatása alól. Megkérdeztem férfiakat, példálózik Heller, s legtöbben azt mondták, a főszereplő a csábítás művésze, ellenállhatatlan férfi. De aztán megkérdeztem nőket is, emeli föl a mutatóujját, s ők azt mondták, inkább Don Ottaviót választanák. (Mintha bármi is következnék abból, amit a nők mondanak, morog magában a Krónikás.)



Don Giovanni: Renato Bruson - Éder Vera felvételei


De a pompás matróna - akit naptári kora ellenére képtelenség öregnek látni - rácáfol e morgásra. Elragadtatottan hallgatjuk őt. Don Giovanni princípium, a tiszta szellem és a tiszta érzékiség princípiuma. Mindazonáltal Heller erős túlzásnak tartja Kirkegaard jellemzését, aki "érzéki zsenialitásról" beszél. De a princípium már vége felé jár erejének: a darabban két napon keresztül nem sikerül neki semmi. (A Krónikás itt magában ingatja a fejét: az ő értelmezése szerint a kudarcokat inkább a balszerencse hozza, semmint a végzet. Másrészt vannak sikerei is hősünknek: Masettót átjátssza és elveri, Elvirát hatástalanítja, Zerlinát lényegében, operai értelemben elcsábítja, Ottavio és Anna támadásait pedig sikeresen kivédi.) Már nem övé a világ - hangzik el egy újabb értelmezés egy újabb dimenzióban, a történelem dimenziójában -, vége a középkornak, jön a felvilágosodás. Don Giovanni és a Komtúr korszaka lejárt, az új világot Ottavio képviseli, aki már nem maga akar bosszút állni, a törvényesség útját keresi, a megtorlást az erőszakszervezetekre hagyná. (Amely erőszakszervezeteknek ebben a darabban nyomuk sincs, mosolyodik el kajánul a Krónikás, aki szerint Ottavio mélyen komikus figura. Még Mozartnak is kevés mulatságosabb pillanata van, mint amikor e fiatalember a második felvonás kétharmadánál öntudatosan kijelenti: most már semmi kétség, Don Giovanni ölte meg Donna Anna apját! Amikor ezt már mindenki több, mint egy felvonással ezelőtt biztosan tudja...)

Don Giovanni démoni alak is, folytatja az értelmezéseket Heller, s mint minden démon teljesen magába zárt, nincs kapcsolata a többi emberrel. Ő az opera legmagányosabb figurája. (Krónikás lelkesen bólogat.) Nincsen emlékezete, mondja a filozófusnő, ezért is kell Leporello regisztere meg a Regiszterária, mert gazdája nem emlékszik a hódításaira. (Krónikás tovább bólogat, buzgón jegyzetel, s elsiklik a tény fölött, hogy Elvirát arcról nyomban fölismeri.) Nincsen fantáziája és nincsen akarata, csak stimulusra "működik". (Krónikás a fejét vakarva gondolkodik.)

Az első felvonás vége a modern világ első nagy veresége, Don Giovanni lebukik Zerlinával, de mégsem lehet felelősségre vonni, mert Leporellóra keni a dolgot. Mindenki tudja, hogy ez hazugság, mégse mernek tenni semmit. Mindenki vereséget szenvedett. "Viva la libertŕ! - Éljen a szabadság!" - énekli a teljes szereplőgárda, s közben mindenki mást ért szabadságon.

Ugorjunk most egy nagyot: a darab végére! Don Giovanni, a tiszta szellem és tiszta érzékiség embere folyamatosan kisiklik az érzelmi és etikai világ karmai közül. Egy princípiumot csak egy másik princípium tud elpusztítani, ez jelen esetben a Kormányzó szelleme, amely kőszobor formájában jön el érte, és lerántja magával a pokolba. (Vaj miért került a Kormányzó a pokolba? - mereng a Krónikás.) Minden normális operaszerző itt zárná le a történetet, a hatalmas és hatásos finale ultimónál. Mozart azonban egy utolsó utáni fináléval toldja meg művét: az életben maradt szereplők kedélyes szextettben latolgatják életesélyeiket. Tettleg, a nyílt színen abszolválják a "kinek mi lett a további sorsa?" játékot. Masetto maradéktalanul boldog, hogy visszakapta Zerlinát. A lány belenyugodott, hogy a fiú lesz a párja, de - figyelmeztet Heller - magatartásában lemondás van, mert már tudja, hogy miről mond le. (Ez a parti nincs még lezárva, szögezi le magában Krónikás.) Ottavio szintén boldog, hisz nyert, csak épp Anna húzódozik még mindig: a házassággal várjuk meg a gyászév végét. Túl nagy volt a trauma, bólint együttérzőn Heller. (Biztos, hogy nem érintette meg őt az igazi férfierő varázsa? - tamáskodik a női szavak és érzések ismeretében a Krónikás.) Elvira visszamegy a kolostorba (és soha nem felejti el Don Giovannit), Leporello másik gazdát keres majd magának, hasonlóan karizmatikus embert (de az soha nem állja majd ki az összehasonlítást Don Giovannival, véli Krónikás). Mindezt Heller szerint kétféleképpen értékelhetjük: 1. Don Giovanni és a Kormányzó halálával a nagyság eltűnt a világból, kicsinyes és unalmas korszak következik. 2. A Gonosz eltávozott a világból, a tisztességes emberek nyugodtan élhetnek tovább.

Krónikás néhány fiatallal, kimenős kritikuskollégával és nagyszámú nyugdíjassal egyetemben lenyűgözve lép ki a félhomályos amfiteátrumból a szikrázó déli napfénybe. Fodor Géza szavai motoszkálnak a fülében: "Don Giovanni nagyon is gyökeres, szubsztanciális alakja az életnek, s egy utána jövő, őt nélkülöző világ nagy kielégületlenségekkel lesz kénytelen szembenézni." S - megbontva a drámai időt - egy másnapi fesztiváleseményt illeszt itt a gondolatok sorába: Marton Éva Met-beli Turandotjának videofelvételét. Az egy folytathatatlan történet. Kalaf Liu holtteste fölött öleli magához Turandotot. S hol van Timur? Majd Kalafék magukhoz veszik, és öreg napjaiban eljátszik az unokákkal? Képtelenség. (Nota bene Kovalik Balázsnál Timur egyenesen leköpte fiát, mielőtt kiment a színről.) Egy igazán jelentős drámai figura nem távozhat úgy a színről s az életből, hogy hiánya hatástalan maradjon. Nélküle, utána a többi szereplőnek nem folytatódhat ugyanúgy az élete. Bár ha jól meggondoljuk, ebben az értelemben Don Giovanni hiánya nem elementáris, még ha hatása a többiek további sorsára vitathatatlan is. Meg hát olyan sokat énekelt két hosszú felvonáson át, s az az utolsó kis szextett túl rövid távlat ahhoz, hogy elkezdjen nekünk hiányozni.

Krónikás a maga részéről minden ígéretes opera-előadásra azzal a reménnyel ül be, hogy utána másképpen folytatódik az élete. Az azonban még sohasem fordult elő vele, hogy már az előadás előtt ilyen benyomása támadt. Márpedig most a Heller Ágnessel való hosszas gondolati tereplovaglás után úgy érezte, merőben más szemmel, füllel, orral "nézi" a művet, vagy talán egy egészen más művet néz, mint amit eddig ismert.



Deyan R. Vatchkov (Masetto) és Paolo Gavanelli (Leporello)


Minden érzékével a zseniális Renato Brusonra készült - vegyes előérzetekkel. A nagy bariton hatvanhét éves. Elgondolkodtató énekeskor, akkor is, ha a legutóbbi tévéközvetítések szerint Bruson jól őrzi hangját, amely maga az érzéki öröm. Bársonyos, végletekig kiművelt, könnyed bariton - telve nemes fénnyel, nagyúri tónussal. Ám ez a fény teljesen egyenletes, a szín egyhangúan gyönyörű. És hát olasz bariton, Verdire, Bellinire, Donizettire fényezve, Krónikás egyetlen Mozart-felvételét sem ismerte. A karmester is ismeretlen zenész, és hát a Don Giovanni nem opera, több annál, keservesebb, lehetetlenebb feladat. Ha máshonnan nem, Hellertől jól tudjuk immár.

Aztán kiderült, hogy semmit sem tudunk. Kijött egy apró ember pálca nélkül (jól jegyezzük meg a nevét: Nicola Luisottinak hívják), odaült a csemballó mögé, és olyan magától értetődő indulattal csapott bele a dramma giocosóba, hogy minden előítélet úgy omlott össze, mint rosszul épített ház földrengésben. A másik világnagyság, Paolo Gavanelli belépő dohogó áriájában könnyű kézzel rántott be a történet kellős közepébe. S amint Bruson is színre szökkent Annát üldözve, perceken belül kiderült, hogy sem a hang, sem a művész nincs megkopva, s a produkció pompás. Krónikáson egy csapásra végigfutott a bizsergő felismerés, miért is e műfaj mellett kötelezte el magát. Mert ez az a színházi, amelyben a papírforma a legkevesebbet éri. Ahol az előadás legmesszebb van a benne szereplő művészi erők összegétől: jó esetben azok szorzata, esetleg többedik hatványa.

Mozart a Don Giovanniba négy azonos hangfekvésű férfiszólamot írt: a Kormányzó, Masetto, Leporello és a címszereplő egyaránt magas basszus - mély bariton. Így aztán karmesterek, rendezők, énekesek kedvük vagy fölfogásuk szerint cserélgethetik, oszthatják be őket. A hagyomány a Komturt és Leporellót inkább basszusnak tekinti, a másik kettőt baritonnak. De az irodalom több nagy basszus Don Giovannit is ismer: Ezio Pinzát, Cesare Siepit, Nyikolaj Gyaurovot vagy Ruggiero Raimondit. S olyan kitűnő bariton Leporellókat, mint Walter Berry, José van Dam vagy Giuseppe Taddei. Magyarhonban Székely Mihály több évtizeden át a basszusoknak sajátította ki Leporellót, ezért mellette a baritonok - például Svéd Sándor és Losonczy György - donjuanoskodtak. Akkor még ezen a címen ment nálunk a darab. Újabb időkben ugyanez a leosztás valósult meg Polgár László és Melis György között Ljubimov emlékezetes produkciójában.

De nem a hangfaj a legfontosabb, hanem az alkat. Mármint a testi, a színészi és a hangi alkat. Miskolcon ebből a szempontból telibe találtak. Masettót a huszonhat esztendős, magas, jóképű fiatal basszista, Deyan R. Vatchkov énekelte, egészséges, világos tónussal, kicsit kevés színnel. De hát ez a parasztfiú valóban nem az élet nagy virtuóza. Merev, darabos, idegenül feszeng a Don Giovanni dominálta világban. Gavanelli és Bruson mintha tükörképei volnának egymásnak: két őszülő, kopaszodó, szakállas olasz bariton. Csakhogy Gavanelli piknikus, plebejus jelenség, tartalmas hangja erejével, egységével hat. Bruson viszont fémkertes szemüvegével alkatban-hangszínben is nemesi jelenség: tartása van, az orgánuma pedig finom aranyfüsttel van befújva. Kováts Kolos (Kormányzó) ezzel szemben fényévekre van a princípiumtól, csak végtelen levegőjű, fogyó erejű érdektelen basszushang. A férfiszekcióban tökéletesen működött a hangok dramaturgiája. "Koncertszerű előadás", hirdette a színlap, ám helyette előadásszerű koncertet kaptunk. A fiúk fekete nadrágba és ingbe öltöztek, Anna fekete, Elvira fehér, Zerlina kék estélyi ruhát kapott. Az énekesek a zenekar háta mögött és fölötte álltak. Azaz nemigen álltak. Bruson és Gavanelli nagy kedvvel mozogták be a rendelkezésükre álló teret. Viszonyokat, erővonalakat rajzoltak ki oda- és elfordulásaikkal, eltűnéseikkel és fölbukkanásaikkal. A többiek eleinte óvakodva, később egyre nagyobb kedvvel követték őket.

Az operai színjátszás nagy lehetősége, hogy az éneklés, a hang követi a mozdulatot. A gesztust zenei hangsúly erősít meg, az igéző dallamívet, mondjuk, a kar szép mozdulata. A rossz operaénekes azért válik nevetségessé, mert amit játszik, azt nem képes hitelesíteni a hangjával. Még a legszínpadiasabb gesztus is hiteles lehet, ha hatalmas hangi effektus jár vele. Bruson és Gavanelli példát adott jó operaéneklésből. Bruson, akit eddig Krónikás a nemes egyhangúság művészeként tisztelt, váratlan sokszínűségével nyűgözött le. Alig van a darabban néhány olyan pillanat, amikor saját, természet adta hangján szólal meg. Állandóan játszik, színlel, hiteget. Fölvillanyozó meglepetés volt ezerféle hangszíne. A recitatívókat hol megpörgeti, hol lelassítja, de mint filmet vetíti elénk az olasz szöveg értelmét. Néhány "félre" mondott megjegyzést szinte zöngétlenül énekel. Persze mindenki számított rá, hogy a Zerlinával énekelt "La ci darem la mano" kettős igéző tónusban fog megszólalni. Ám a varázslatot nem lehet megszokni, nem lehet fölkészülni rá. Bruson mint drága, törékeny porcelánt, úgy érintette partnernője kezét, s mint illatos teába a sötét erdei mézet, úgy csorgatta hangját Zerlina fülébe. Wierdl Eszter a férfikéz és a férfihang érintésétől a szemünk előtt virágzott ki, s vált pár perc alatt ügyes énekesnőből elbűvölő szopránná, csinos fruskából érett nővé. (Pár nappal később meghallgathattuk ezt a duettet Paata Burchuladzéval is. A grúz basszus is vitathatatlanul világsztár, de hangja hanyatlóban van, bár ezt életkora még nem indokolná. A duett amúgy hangilag nem megerőltető, prózai színész is el tudja énekelni, de a költészet nagyon tud hiányozni belőle. Sarastro nevezetes F-dúr áriájában nem volt egyenletes a tónusa, a neves vendég egyedül a Regiszteráriát énekelte élményszerűen. Persze ő nem Mozart-énekes. No de Bruson és Gavanelli sem az, és ők mégis a csillagok szintjére emeltek egy jó erőket fölvonultató előadást. Burchuladzét így fölösleges volt meghívni. Brusont és Gavanellit sokszorosan megérte.)

Ha olaszok énekelnek és dirigálnak német operát, minden leegyszerűsödik. Bizonyára nem olvasnak Kantot, Hegelt vagy Schopenhauert, s amit a nagy német ideológia köteteken át elemezget, azt ők az élet szemszögéből egy könnyed mozdulattal megoldják. Nincs itt semmiféle démon, sugározza Bruson, csak egy varázslatos férfi, akinek mindenkinél szebb a hangja, mindenkinél jobban énekel, s aki egy szédítő Pezsgőáriában világosan megmondja: neki minden kell az életből. (Gavanelli elragadtatott rajongással hallgatta a nevezetes szólót: egyként elbűvölte ura csillogó személyisége és a szólamtárs virtuóz technikája.) Aki - Ottlik szavával - a létezésszakmában dolgozik. S jól dolgozik, nagyon. Krónikás szégyenlősen vallja be magának, hogy a Don Giovanni poklát soha nem tudta elég komolyan venni. Profánul szólva egy efféle életművész valószínűleg a purgatóriumban is megtalálja majd az örömét, partikat szervez, és megőrjíti az ördögöket. Heller álláspontja az előadás szemszögéből szinte feministának tűnt.

A könnyed járkálásban apróbb hibák is becsúsztak, Bruson egy recitatívóban elfelejtette a szöveget, Gavanelli jó szolga módjára súgta meg neki a folytatást. A hangok nem mindig ideális szögben és helyről szólaltak meg, de épp ettől lett az egész előadás életteli, pezsgő, ellenállhatatlan. Hol voltunk már akkor Heller princípiumaitól? Egy szenvedélyes társaság Mozart operáját dalolta, amely éppen itt és most született meg, a szemünk láttára, a fülünk hallatára. Nem olyan nagy ügy, mi is nagyon élvezzük - ezt sugározta hőseink minden mozdulata. Éppen ezt sugározta a mindössze huszonnégy esztendős Ottavio, Blagoj Nacoskié is. Már első, lírai áriája ("Dalla sua pace") alatt nyilvánvalóvá vált: kivételes tenorral van dolgunk. Mintha az ifjú Gulyás Dénest hallottuk volna legihletettebb pillanatában. Leheletszerű hangadás, fényes, lélekkel telt pianók. Aztán második szólója, az "Il mio tesoró" után Krónikás kénytelen kicsit módosítani: nemcsak jó tenor, hanem igazi hangfenomén. A nyaktörő futamok végtelen könnyedséggel, sőt fiús bájjal peregtek. S amit csak kivételes énekesek tudnak: értelmet adott a koloratúráknak. (Pár nappal később a zárókoncerten Zoran Todorovich igen derék "Il mio tesoró"-t énekelt. Ám aki Nacoskit is hallotta, csak elnézően mosolygott...)

A női szekció unalmasabb volt. A Metbe készülődő Svetla Vassilevának szép és kiművelt hangja van, fekete haja, vészesen fehér bőre ideális Annává teszi. A művész alkati sápatagsága, befelé fordulása találkozott a figurával - de egyben sablonossá is tette azt. Hogy ez nem egyszeri benyomás volt művészi egyéniségéről, arról a fesztivál zárókoncertjén megbizonyosodhattunk Az örmény Karine Babaian is magabiztosan szólaltatta meg Elvira szólamát, de azt a lehengerlő női elszánást, ami Elvirát megkülönbözteti, képtelen volt sugározni.

Krónikás napokkal később azon gondolkozott, vajon túl kevés időt töltött-e az idén "Operamiban", vagy valóban ilyen erős volt a Don Giovanni-élménye? Aztán fölötlik benne az alakulgató debreceni balett ügyes A fából faragott királyfija, a megunhatatlan Szegedi Kortárs Balett, amely Juronics Tamás kitűnő koreográfiáját táncolta Mozart Rekviemjére. Vagy Wolfgang Amadeus édes kis semmisége, A színigazgató, melyet Tóth János hangulatosan állított színre, s a két primadonna, Kertesi Ingrid és Keszei Bori igazán hatásosan rivalizálta végig.

Szóval minden hiába ötlik föl benne, marad a Don Giovanni. Itt létrejött produkció, helyi csillagállás. Meglehet, véletlen, de verhetetlen.


Mozart: Don Giovanni
(Miskolci Nemzetközi Operafesztivál)


Libretto: Lorenzo da Ponte

Karigazgató: Katona Anikó

Vezényel: Nicola Luisotti

Szereplők: Renato Bruson, Paolo Gavanelli, Svetla Vassileva, Karine Babian, Wierdl Eszter, Kováts Kolos, Blagoj Nacoski, Deyan R. Vatchkov

Közreműködik a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara.